Tartós békéért, népi demokráciáért! 1952. július-december (5. évfolyam, 27-52. szám)

1952-07-06 / 27. szám

tartós békéért, Képi demokráciáért! 1952 július 5. * 27. (191.) Valamennyi olasz egységes harca a békéért és a szabadságért (Folytatás a harmadik lapról) Ugyanakkor pedig szüntelenül emelni kell a munkások öntudatát. őrizzük meg a gyárak, az üzemek és a hivatalok dolgozóinak egymielőtt számadatokat sorolnék fel a választások eredményéről, szeretném megemlíteni, hogy ezek a választások a népi erők szempontjából igen nehéz, sőt talán a felszabadulás óta a legnehezebb körülmények között mentek végbe. Bár ellenfeleink a kényszer, a megvesztegetés, a botrányos lelki terror és a közvetlen hamisítások minden eszközét felhasználták, a népi erők jelentős eredményeket értek el. Ha az 1951. és az 1952. évi választásokat egybevetjük, akkor azt látjuk, hogy a baloldali erők általában 487.000 új szavazatot nyertek. 1948-cal szemben a nyert szavazatok 31,8 százalékról 35,7 százalékra emelkedtek. A kereszténydemokrata párt hivatalos adatok szerint 4.300.000 szavazatot vesztett, a ráeső szavazatok százalékaránya pedig 63-ról 49,6-ra csökkent. Nyilvánvaló, hogy általában mélyreható eltolódás történt a baloldali pártok javára. Ezen a kétségtelen számbeli sikeren kívül rá kell világítanunk a politikai sikerekre is, amelyek nagyon fontosak számunkra, mert mi pozíciók kivívásáért veszünk részt a választásokon, de ugyanakkor tudjuk: a reakciós burzsoá társadalom nem tűri meg az ilyen pozíciók kivívását. Számunkra tehát rendkívül fontos, hogyan vívja a nép a választási harcot, milyen fokot ért el a nép szervezettsége és öntudatossága. S ez a vonatkozás a döntő számunkra; sikereink éppen itt különösen nagyok. Mindenekelőtt: pártunk elszigeteltségének nyoma sem volt. Ellenkezőleg, még sohasem éreztük, hogy kapcsolataink,mennyire szorosak, nem csak,a szocialistákkal, akiknek politikája a mi sikerünk,hanem sok liberálissal, köztársaságival, szociáldemokratával és általában a demokratákkal, akik ezelőtt sose közeledtek hozzánk, de a választási kampány idején, teljes bizalommal és megelégedéssel, vállvetve küzdöttek velünk. Ha futó pillantást vetünk az egyes tartományokra, bámulatos kép tárul elénk, Umbria, Emilia és Toscana — e három tartomány baloldali erői a szavazatoknak több mint 50 százalékát kapták, két tartományban, mégpedig Marcheban és Liguriában a szavazatoknak több mint 40 százalékát nyerték el; nyolc tartományban a szavazatok aránya 30 és 35 százalék között mozgott, s csak négy tartományban ingadozott a baloldali erőkre szavazók százalékaránya 25 és 30 közt. Ez az eredmény ne csábítson bennünket olyan következtetésre, hogy ha helyzetünk imitt-amott javul, a munkásosztály a szavazócédulák segítségével egy szép napon majd hatalomrajut. Csúfosan felsülnénk, s nem is erről van szó. Ez a kép csak azt mutatja, milyen számottevők azok a néprétegek, amelyek a szabadság, a munka és a béke politikája mellett állanak, vagyis a baloldali pártok politikája mellett. Eredményeink tanúsága szerint Olaszországban óriási tömeg támogatná a baloldali politika, vagyis a szabadság és békepolitika kormányát. Ha pedig mérlegeljük, milyen módszerekkel választanak manapság Olaszországban, nyugodtan állíthatjuk: közeledünk a lakosság többségének megnyeréséhez, hogy gyökeresen megváltoztassuk a klerikális pártnak, valamint kormányának és csatlósainak politikáját. A baloldali erők ma nagyobbak a klerikálisok erőinél, noha a klerikálisok és csatlósaik egyesült erejét még nem múlják felül. A kereszténydemokrata párt leplezi ezt a tényt, egyik táblázat a másikat követi, s mindegyik kimutatja, hogy a kereszténydemokrata községi tanácsokszáma növekszik. Ha ez igaz, s ha a belügyminiszter is elismeri a több mintnégymilliós szavazatveszteséget, akkor válasz végít. Védelmezzük meg a veszéllyel szemben, s teremtsük meg az egységet, ahol ez hiányzik. Az egész helyzet sok tekintetben úgy alakul majd, ahogy megoldjuk ezt a feladatot. „..hatási csalással van dolgunk, ez pedig a demokrácia és a politikai tisztesség szabályaival ellentétes, választójogi törvényből fakad. Ugyanakkor látjuk a jobboldali monarchisták és a fasiszták elő-, nyomulását. Ez az előnyomulás Dél-Olaszország egyes vidékein és több nagy városában , számbelileg erősen észrevehető...Mindenesetre a jobboldaliakelőnyomulása sehol sem a baloldali erők rovására ment végbe. •• Ez az előrenyomulás a klerikálisoktól a liberálisokig terjedő úgynevezett centrumpártok erőinek rovására történt, így tehát érthető az uralkodó pártok fölaprózódása, a konzervatív tömb "szétforgácsolódása, pedig ez a tömb — mint ismeretes — 1948 április 18-án győzött. Ennek ellenére a jobboldali 1110- narchista és fasiszta erők előretöréséből származó veszély — komoly veszedelem, amely az általános helyzet bonyolódásának és kiéleződésének egyik politikai tényezője. A legtöbb olasz polgár magatartása nyíltan ellenséges mind a fasizmussal, mind a monarchiával szemben. De ez az ellenszenv még nem vált céltudatos mozgalommá, s mi, akik mindenkor a legaktívabb és a legharcosabb, antifasiszta erő voltunk, nem fejtettünk és nem fejtünk ki elég erőt ennek az eredménynek az elérésére. Propagandánkban olykor-olykor mintha megfeledkeznénk a fasizmusról, vagy úgy véljük, már mindenki érti, mi is a fasizmus és mit kell tennünk, hogy megakadályozzuk újjászületését. Nem írtunk meg eddig könyveket, a középrétegbeli btvlsok számára, hogy emlékezetük' hé' idézzük, mi volt a fasizmus; egyelőre még keveset tettünk, hogy fölébresszük, fokozzuk és szervezzük országunk antifasiszta hangulatát, hogy az antifasisztákat hatalmas mozgalomban tömörítsük, olyan mozgalomban, amely ledönthetetlen gát lesz a fasizmus visszaállításának mindennemű kísérletével szemben. Számunkra és minden demokrata számára ez most az egyik leglényegesebb feladat. Ki provokálta és ki szervezte a választók egy részének jobbratolódását? Az olasz burzsoázia egyes vezetőcsoportjainak műve ez, s az egyik legnagyobb reakciós központ, Vatikán segítségével valósult meg. Miért kellett e csoportoknak ez az eltolódás, amely gyakran nézeteltéréseket támasztott köztük és a klerikális kormány között? Tiszta sor: mindennek alapja az a törekvés, hogy a mainál még reakciósabb kormányzat hatalomra jutását készítsék elő. Ugyanilyen szándékok mozgatják az amerikai imperialistákat is; sikere Számolnunk kell azzal, hogy ezt a reakciós elfajulás, két úton valósítható meg: vagy nyílt harc útján, mint amilyent a fasiszták 1920— 1926-ban vívtak a dolgozók és a demokratikus pártok szervezetei ellen; vagy pedig úgy, hogy nem nyúlnak nyílt harci eszközökhöz, hanem elhamarkodott összeütközésekre és konfliktusokra ingerüli a dolgozók pártjait, s ugyanakkor törvényhozási úton,, valamint az államapparátus és a demokratikus erők viszonyában előidézett fordulatok, befejezett tények segítségével megváltoztatják a fennálló kormányrendszert. . Ma Olaszország reakciós uralkodó csoportjai előtt ez a két út áll, úgy látszik, a klerikális párt egyelőre a második utat választotta, vagyis alegreakciósabb átalakulás kikényszerítésére számít. Abban sántikál, hogy megváltoztatja a törvényhozást, s tényleges fordulatot idéz elő a nép és pártja, valamint az államapparátus között. Ezt a fordulatot célozzák a klerikálisok javaslatai, rendkívüli törvények életbeléptetésére. Ilyen, volna például a szakszervezetellenes törvény, amellyel a szakszervezetek tevékenységére és a szakszervezeti káderekre akarnak lesújtani, vagy a polgári védelemről szóló törvény, amely lehetővé tenné, hogy a kormányzópárt és a kormány polgárháború provokálása céljából rohamcsapatokkal rendelkezzék; s ilyen az úgynevezett „sokoldalú” törvény is, amelynek valójában az a rendeltetése, hogy korlátozza és megsemmisítse a legfőbb demokratikus szabadságjogokat: a sajtószabadságot, a szólásszabadságot és a szabad választásokat. Végül mindezek palástolására fölvetik az új választójogi törvény megalkotásának gondolatát. E törvény célja világos: el akarják érni, hogy a kormány ellen leadott szavazatok súlya kisebb legyen,mint a kormány támogatására leadott szavazatoké... A klerikális kormányzópárt tehátilyen irányban halad, s közben az amerikaiimperializmus támogatását élvezi, de egyébként szeretné megnyerni csatlóspártjainak támogatását is. Ez az út a mai alkotmányos szabadságjogok megsemmisítéséhez vezet, s azt jelenti, hogy az országot — Amerika megbízásából — előkészítik a támadó háborúban való részvételre. De ha helyes az a megállapítás, hogy Olaszország reakciós csoportjai előtt két út nyílik, helytelen volna az a vélemény, hogy ez a két út ellentétes irányú. Nem ellentétes, mert mind a kettő egyforma célt követ. Európa története a két világháború között úgy alakult, hogy a fasiszta kormányzatok rendszerint nem a nyílt reakciós erők frontális támadása útján győztek, különösen nem az eléggé kikristályosodott demokratikus öntudatú, nagy országokban. Aki a demokratikus szabadságjogok megsemmisítésére törekszik, mindig hangsúlyozza, hogy ő nem fasiszta, sőt még meg is akarja akadályozni a fasizmus előretörését. Voltaképpen pedig reakciós tevékenységével éppen a fasizmus útját egyengeti. •Ez volt a helyzet például Ausztriában: a klerikális pártmegsemmisítette a demokratikus szabadságjogokat, a munkásosztály ellen vetette harcba fegyvereit, s ágyúzta Bécs munkásnegyedeit. Tulajdonképpen kinek is dolgozott? Nem magának, hanem a fasisztáknak, mert végül azok ragadták meg a hatalmat. Németországban is ezt tette a klerikális centrumpárt: kezdetben korlátozta, majd eltörölte a demokratikus szabadságjogokat, szájkosarat tett a parlamentre, szétkergette a tartományi szociáldemokrata kormányokat s kegyetlenül elbánt a munkásmozgalommal. De e munkájának gyümölcse a fasizmus ölébe hullott. Jól magyarázzuk meg ezt minden olasz polgárnak, hogy eszméljen rá, hol fészkel és hogyan érlelődik a fasizmus feltámadásának veszedelme. De Gasperi, Scelba, Piccioni, Gonella: ezek képviselik a fasiszta veszedelmet, noha Scelba szavaztatta meg az úgynevezett antifasiszta törvényt, cimborái pedig szóval a fasizmus ellen kardoskodnak. Valójában ezek manapság a demokratikus szabadságjogok, a köztársaság alkotmánya és elvei ellen összpontosítják a tüzet. Valójában manapság egész tevékenységük a munkásmozgalom és a haladó demokratikus mozgalom ellen irányul... Ha nem volna klerikális politika, a monarchisták és fasiszták nem kapnak erőre, a klerikális reakció mindennemű erősödése a fasizmus malmára hajtja a vizet... Ma az a feladatunk, hogy az eddiginél ne elszántabban harcoljunk a demokratikus szabadságjogok védelmében, s szorosan kapcsoljuk össze ezt a békeharccal. A mi konkrét célunk: követeljük meg és küzdjük ki a köztársasági alkotmány teljes tiszteltbentartását és megtartását... A mi konkrét célunk: követeljük meg és küzdjük ki, hogy a demokratikus talajon álló összes nép, erők mozgósításával szerezzünk érvényt egy, békekormány békepolitikájának, hogy szakítsunk azAtlanti Egyezményből folyó kötelezettségekkel, másítsuk meg Olaszország egész külpolitikáját, s országunk kapcsolódjék be a béke védelmének arcvonalába, működnek, elterrőrzik és irányítják a lakosság bizonyos csoportjait, s ezekben a csoportokban egyeseknek még él a politikai lelkiismeretük, nem úgy, mint Saragaté, Villabruné, vagy Pacciardié, s egyesek még hívek maradtak a szociáldemokrata, liberális és köztársasági elvekhez. Következésképpen ezek az emberek megérthetnek bennünket, ha megmagyarázzuk nekik harcunk valódi tartalmát. A munka még lagymatagon folyik ebben az irányban. Csak a választási harc során kapunk bele, amikor a jelöltlista elkészítése kerül sorra. E pártok tagjaihoz vagy ellenségesen, vagy pedig elvont propagandával közeledünk, néha pedig mindkét hibát elkövetjük. Nem vitatkozunk velük, nem törekszünk meggyőzésükre. Nem ajánlunk föl méltó politikai pozíciót azoknak, akik sem a kommunista, sem a szocialista pártba nem akartak belépni. Ezenkívül ott a független baloldaliak mozgalma, amelyet igen komolyan kell vennünk. E mozgalom erejét a választók körében csak megközelítően becsülhetjük föl. A számítások szerint ez a mozgalom a legutóbbi választáson mintegy 500.000 szavazatot kapott; ez már meghaladja a Köztársasági Pártra leadott szavazatok számát. Függetlenül szervezeti formáinak jövőbeli alakulásától, e mozgalom mind fontosabb helyet tölthet be az ország politikai életének fejlődésében. Természetes, hogy a béke és demokratikus szabadságjogok megvédésére irányuló átfogó, győzelmes mozgalom megteremtéséhez mindenekelőtt a munkásosztály és a dolgozó tömegek egységének biztosítása és megszilárdítása szükséges. Ebből következik, hogy a klerikálisok és valamennyi szövetségesük ma a Szocialista Pártra összpontosítják a tüzet.. Szeretnék megbontani a munkások és a dolgozók egységét, s ugyanakkor éppen olyan sorsot szánnak a Szocialista Pártnak, mint amilyen a kis csatlóspártokat érte. Az Olasz Szocialista Párt — a szociáldemokraták elszakadása után — az akcióegységre vonatkozó egyezmény alapján egységes velünk, s mint nagy politikai párt, a maga módján fejlődött tovább. A szociáldemokraták ellenben a széthúzás, az alakoskodó csűréscsavarás és az intrikák mocsarába süllyedtek. A Szocialista Párt megerősödött, jelentős sikereket aratott a választásokon, s kidolgozta saját politikáját. Ez a politika a feszültség enyhítésének követelésén alapszik. Mi megértjük és értékeljük ezt a politikát, s készségesen támogatjuk, valahányszor meghatározott akciókban konkrét formát ölt. Teljesen érthető, hogy De Gasperi undorodik ettől, s azt javasolja a szocialistáknak, hogy szakítsák meg velünk a kapcsolatot. Nagyon jól tudja, hogy ez a szakítás a Szocialista Párt számára Saragat útját, a politikai önfelszámolás útját jelentené azt, hogy ez a párt, mint komoly, hatékony politikai erő, megszüntetné működését. A szocialistáknak a munkásosztály egységéért vívott harca ugyanakkor a pártegységnek és az összefogásnak, a párt hagyományainak és jövőjének megvédésére irányuló harcot is jelenti Mi fenntartjuk kapcsolatainkat a Szocialista Párttal, s folytatjuk harcunkat a munkásosztály egységéért mert ez mindenütt nélkülözhetetlen feltétele a demokrácia és a béke erői továbbfejlesztésének... Rögzítsük meg a választások sikerét, fokozzuk az éberséget a fasiszta veszedelemmel szemben A munkásosztály egysége - az egész nép egységének alapja Kétségtelen, hogy az imént vázolt harc a szabadságért és a békéért, az egyik oldalon — az alkotmány megsemmisítéséért és a háború előkészítéséért kezdett harc a másik oldalon — osztályharc. Az alkotmány megsemmisítésére és a háború kirobbantására a monopolista és agrár-burzsoázia legreakciósabb, legagresszívebb csoportjai törekszenek; erre az útra taszítanak bennünket a külföldi imperialisták és az olasz reakciósok, akik hasznot akarnak húzni a külföldi imperialistáknak tett lakájszolgálatokból. Másrészt bizonyos, hogy a béke és a demokratikus szabadságjogok fölött őrködő döntő erő a munkásosztály... Bár a munkásosztály e küzdelem derékhada, ebből egyáltalán nem következik, hogy a munkásosztálynak egymagában kell megvívnia ezt a harcot. A szabadságharcnak is, a békeharcnak is van stratégiája, s mi megértjük ezt, éppen azért, mert kommunisták vagyunk. A szabadságharc stratégiájának lényege, hogy a demokratikus elveket védelmezve egymásra találunk, s egyetértésben haladhatunk azokkal a hatalmas tömegekkel, amelyek — bár nem tartoznak a munkásosztályhoz — jól tudják, hogy életük és jólétük elválaszthatatlan a demokratikus szabadságjogok fennmaradásától és tiszteletben tartásától. A békeharc stratégiája még átfogóbb stratégia, mert a béke frontján egymásra találhatunk és egyetértőn dolgozhatunk olyan emberekkel és olyan embercsoportokkal, akik társadalmi helyzet és világnézet tekintetében még távolabb vannak tőlünk, de érzik, hogy a béke védelme adott esetben életük egyetlen értelme lehet. Most, amikor megkeressük és megtaláljuk az új rétegekkel és csoportokkal az együttműködés formáit, ne feledkezzünk meg e stratégia alapelveiről. Semmi esetre se essünk egyesek hibájába, s ne hangozzandjuikiléptemnyemon: ma meg Tudnunk kell, hogy az eddiginél nehezebb harc vár ránk mind szakszervezeti, mind politikai és parlamentáris téren. Ezért emelnünk kell ideológiai színvonalunkat, meg kell értenünk az események menetét, értenünk kell ahhoz, hogy helyes és a helyzetnek megfelelő érvekkel szüntelenül gyarapítsuk propagandánkat. Más szóval: még átfogóbban kell ellenőriznünk a párt egész tevékenységét. Ezzel számolva, valamztemígi vonatkozásban egyenletesebben kell fejlesztenünk munkánkat. Országunk idegen megszállása, együttműködünk veletek, de holnap, függetlenségének és békéjének ven béke megmentése után elválunk, s más-más álláspontra helyezkedünk. Amikor a lakosság minden rétegének részvételével meghatározott, konkrét célokért fontos és hosszanttartó harc folyik, e harc folyamán valójában megváltoznak a mozgalom feltételei is. A háború után együttműködhettünk és ma is együttműködünk egyes személyiségekkel és csoportokkal, akikkel együtt küzdöttünk a fasizmus megdöntéséért. Ne felejtsük el azt a fontos körülményt, hogy a szabadság és a béke megvédését célzó nagyszabású mozgalom kibontakozására Olaszországban rendkívül kedvező lehetőségek vannak, mert az ország a külföldi imperializmus érdekében keresztül ment a húsz évig tartó fasizmus próbáján és öt évig szenvedte a háború borzalmas megpróbáltatásait. A nép jól emlékszik erre. Ami a kereszténydemokraták pórázára fűzött csatlóspártokat illeti, ezek a valóságban súlyos válságba jutottak. E válságot részint tömegbázisuk szüntelen összeszűkülése idézte elő, részint pedig az a mindinkább felszínre kerülő ellentmondás, amely a kereszténydemokrata párt cselekedetei és a párt állítólagos irányelvei között mutatkozik. De ezek a pártok még mindig szélyeztetése mind nyilvánvalóbbá válik. Határozott formát öltenek az uralkodó klerikális párt reakciós tervei és a nyílt reakciós elfajulásra meg a demokratikus szabadságjogok megsemmisítésére irányuló kísérletek. De ha nemcsak saját erőinket és nemcsak szövetségeseink erejét tekintjük, hanem az olasz nép hangulatát, a demokráciához és a szabadsághoz való ragaszkodását a munka és a béke biztosítására irányuló törekvését is, akkor pártunk számára a megfeszített munka és küzdelem perspektíváinkívüli siker távlatait is felvázolhatjuk.