Tekintet, 1988 (1. évfolyam, 1-6. szám)
1998 / 1. szám
teremteni a világban az egymásnak ellentmondó, az egymással ellentétes ismeretek, tények, ténymagyarázatok között. Miként azzal sem áltatjuk magunkat, hogy az életünkben, a világunkban rend van - s mi csupán ezt a rendet igazoljuk vissza. Töprengésre, eszméltetésre szánt, élményt adó olvasnivalót szeretnénk kínálni. Nem kikapcsoló szórakoztatást, nem kánonos agitációt. Sem urbánusok, sem népiesek nem vagyunk, de kozmopoliták sem akarunk lenni, s még kevésbé elveket váltogató kibicei valami politikai sakk- vagy kártyajátszmának. Az értéket keressük, az értéket kínáljuk - tudva, hogy tévedhetünk, s tudva, hogy szenzációkra neuralgikus korunkban ez szinte eleve hátrány. Nekünk - s reméljük, hogy sokaknak még - hitünk, hogy nem csupán egymás mellett, de egymással is megférhetnek az egyfelé tartó, de különböző helyről indult jobbító szándékú akarások. Ezért és emiatt közlünk mindent, gondolati egységbe társítva, ami megismerendő érték a szemünkben. Irodalmat és memoárt, esszét és kritikát, dokumentumot és vallomást, magyart és nem-magyart, bármilyen nemzetiségit vagy nemzetbelit. Emberit szeretnénk közölni, előítéletektől, elfogultságoktól menteset, tudva, hogy van előítélet és elfogultság talán bennünk is, s tudva, hogy a valóság és igazság együttes jelzésének a szándéka megköveteli tőlünk az ítéletet. Hisszük, hogy szándékunk közvetetten a lényegét érinti Zamenhof eszméjének, az eszperantó szellemiségének. Zamenhof mesterséges nyelvet alkotott, hogy természetes lehessen végre az együvétartozás tudata és gyakorlata. Mi a természetesség felől indulunk a természetesség felé. Magyarnyelvű kudturális szemle a mi Tekintetünk - s ezt is meghatározóan természetesnek gondoljuk. Azt is - elvitathatatlanul -, hogy magyarként szerkesztünk. De valljuk: a magyar jelzőnek csak a jelzett szó, az ember mellett lehet igazi jelentése. S ha ez igaz, épp a különösség magyar voltunk alapján demonstrálhatjuk a vox humana-t, Fábry Zoltán hitét. De ez már pátosz, s attól, mint minden illúziótól, szeretnénk magunkat távol tartani. A szerkesztő köszöntése és ígérete tehát ennyi. Jelzése szándéknak, reménynek. Tudatában az akadályoknak, a nehézségeknek. S annak, hogy mindezek ellenére megkísérti társaival a kockázatot a közhasznú eredmény érdekében. Mert úgy véli: kötelessége ez. És bízik a pártfogó Olvasóban, hogy megerősödjön önbizalma. Ezért köszön így a műfaj szabálya szerint: Üdvözlet az Olvasónak. Ördögh Szilveszter