Termés, 1944 (3. évfolyam, Tavasz-Tél)
1944 / Tél
kérlelhetetlenül trónoló Moirát, mely magába zárja az emberbarát Prometheus keselyűjét, a bölcs Oedipus rettentő sorsát, mely anyagyilkosságba kergeti Orestest — röviden, az erdőisten egész filozófiáját — a görögség újra meg újra legyőzi Apolló világával.“ (Nietzsche.) Ebben az állandó harcban, ebben a nekigyürkőzésben és lehanyatlásban rejlik a tragédia eredete. Dionysos egyaránt az öröm és a gyász. A féktelen nevetés és a zokogás. A világos, tiszta formák közé szorított görög életben egy évben egyszer kitört, mert ki kellett, hogy törjön a szenvedély, a mámor. Ennek a tombolásnak kifejezésére teremtették meg a görögök a meghalt és feltámadó, a szenvedő és örvendező Dionysos mithoszát. Így születik meg a dionysosi játék, a tragédia. Innen már csak egy lépéssel kellett előbbre jutni, hogy emberek sorsában is felfedezzék a dionysosi tragikumot. Antigone, a tragikus hős, több mint ember, maga az emberi sors, az emberi akarás. Bukása több mint egyetlen körülhatárolt emberi sors zuhanása; minden emberi igazságkeresés, bölcsesség és emberi szándék kudarcát jelenti. A sors, a félelmetes Moira, mint bábbal játszik a legnagyobbat is közülünk. Sophoklesban talán még inkább mint a többi görög dramatikusban, a „természeti jog“ — nevezhetjük akár Dionysosnak is — harcol a „pozitív jog“ — mondhatjuk Apollo — ellen. Antigonénak nincsen helye Agamemnon palotájában, ahol a nyers és zsarnoki Kréon az úr. A „legtestvéribb testvér“ korláttalan szeretetének nincsen helye ebben a kréoni világban. Pedig ez természetes érzés. De a „kréoni világrend“ nem ismeri már a természetes érzéseket. Azon a ponton tart már, amikor az ember azt hiszi, legyőzte civilizációjával a természetet. Látszólagos csöndje és nyugalma mögött azonban mindig ott lappang valami nyomott érzés, egy meggyilkolt Agamemnon vagy Lajos. Kréon világából kiszorult a természet. A birtoklás nyers akarata elnyomja a legemberibb, legtermészetesebb érzést: a szeretetet. De a természet felett nincs győzelem. Akár a görög esztendő apollói rendjén úrrá lesz a dionysosi mámor, úgy tör elő valahol, valamikor a természet elemi ereje. Antigone, a tragikus hős, felismeri, helyesebben érzi ezt, s vállalva a rettentő sorsot, kiáll és kimondja vagy megteszi, — ami itt szükségszerűen ugyanaz, — az igazságot. Ez fájdalmasan nehéz tett. Ölnie kell, kereteket összezúzni, rendet felborítani, saját magát is fel kell áldoznia, de nincsen más mód, cselekednie kell. A Moirát, az ismeretlent, a görög említeni sem szerette, vak erőnek hitte s úgy érezte, védtelenül kiszolgáltatták hatalmának. A görög művészek közül egyedül a dramatikusokban volt annyi bátorság, hogy szembenézzenek vele. Legyőzték a görög élet apollói rendje mögött reszkető pesszimizmust s el tudtak jutni odáig, hogy kozmikus harmóniának érezzék a sorsot. Megértették: a halál csak az élet egyik mozzanata. Ezért békülünk ki Antigone rettenetes sorsával s ezért jutunk el a mindent feloldó katharzisig. A mű megfélemlít, de végül mégis fölemel és lecsillapít. Saját érzéseink felkorbácsolódását látjuk a hősben. Szinte megrémülünk. Riadtan látjuk, mi a következménye a féktelen gőgnek, a hajlíthatatlan büszkeségnek. Megalázkodunk. Érezzük, tudjuk, hogy ezután másképpen kell élnünk. Megnyugvást, békét kívánunk, de nem az első felvonás apollói békéjét, hol temetetlen hullák hevernek, a porban, hanem az utolsóét, ami ha fájdalmas is, mint a kimondott igazság, mégis feloldja bennünk a feszültség görcsét. Ez a katharzis. , A kolozsvári Nemzeti Színház Antigone-előadása, ha nem is tudta felidézni a nagy tragédia szellemét, mindenesetre szép szándékú törekvés volt. Csengery János kitűnő, áhítatos fordítása színpadra való, nyelve jól beszélhető. Természete-