Természettudományi Közlöny 1912 (44. évfolyam, 545-568. füzet)
1912-04-01 / 551. füzet
338 APRÓ KÖZLEMÉNYEK, másik része a fejeken mászkált. Hogy ezek nem kerültek véletlenül a folyadékba, kitűnik abból is, hogy a fejek orra és füle is tele volt velük. FETZER, ki attól félt, hogy a lárvák a küldött koponyákat vizsgálatra alkalmatlanná teszik, tömény formállal öntötte le őket, de a légylárvák ebben is tovább éltek. SCHULZE megfigyelése szerint a fejek bőréből táplálkoztak. SCHULZE különféle folyadékokat készített, hogy a lárvákat ezekben megfigyelhesse, de akkorára a formák kiöntötték. A legyek a Drosophila rubrostriata BECK. nevű fajhoz tartozóknak bizonyultak, melyeket BECKER a Kanáriszigetekről irt le s melyek ott a banána gyümölcsében élnek. A csodálatos az egész dologban tulajdonképpen az, hogy ez az erős rögzítő folyadék a lárvákra teljesen hatástalan s az átalakulás benne lefolyhat. Dr. Kertész Kálmán. A lélekzőfelszín nagysága az ember és az emlős állatok tüdejében. A szervezetnek, hogy testéből a a vérébe jutott széndioxidot kiválassza és helyébe friss oxigént vehessen fel, olyan felületekre van szüksége, amelyeken a vér a levegővel majdnem közvetetlenül érintkezhet, vagyis amelyeken a vért tartalmazó hajszálerek hálózatát a levegőtől csak nagyon vékony hártya választja el. Ilyen lélekző felszínt találunk a vízben élő állatok kopoltyúin, az emlős állatokon és az emberen pedig a tüdőben. Az ember tüdeje körülbelül 25 cm hosszú, 16 cm széles és 10 cm vastag szivacsos szerv. A kiválasztandó széndioxid és a fölveendő oxigén mennyisége oly nagy, hogy a testnek sok négyzetméternyi lélekző felszínre van szüksége, mit a tüdő nem foglalhatna magában, ha csak egyszerű tömlő volna. Ezt a feladatot a természet úgy oldotta meg, hogy a tüdőt nagyon apró (az emberben 0'03—009 mm nagy) rekeszekre, hólyagocskákra osztotta, melyeknek belső felszínén a vért az ide beszívott levegőtől EBNER szerint (1899) alig 1 mikron (Viooo mm) vastag hártya választja el, melyen keresztül a gázcsere könnyen mehet végbe. Azáltal, hogy a tüdő ily apró kamrácskákból (alveolusokból)áll, a lélekző felszín már arányos lehet a test nagyságával. E felszín nagyságát többen különböző módszerekkel próbálták az emberen és egyes állatokon meghatározni. Először a 18. századnak egy angol tudósa, HALES próbálkozott meg ily irányú vizsgálatokkal, utána pedig HUSCHKE(1 844), MARC SÉE (1884) és COLIN (1888) végeztek idevágó számításokat. Az ember tüdejére vonatkozó első pontosabb adatokat AEBY svájczi anatómus közölte 1880-ban. AEBY az alveolusok számát a nő tüdejében 322 5 millióra, a férfiében 404 5 millióra teszi, a lélekző felszín pedig az ő számításai szerint a női tüdőben 40'5, a férfiében 50 8 m2. Míg ABBY szövettani vizsgálatok alapján végezte számításait, addig ZUNTZ (1882) a beszívott levegő mennyisége alapján igyekezett a lélekző felszín nagyságát megállapítani. Az ő adatai szerint ez a felszín az ember tüdejében 90 m2. A legújabb s talán a valósághoz legközelebb álló adatokat SCHULZE F. E.-nél (1906) találjuk. Az ő mérései szerint az ember tüdejének 150 millió alveolusa 30 m2-nyi lélekző felszínt képvisel. Ha ezt az adatot fogadjuk el s azt összehasonlítjuk a test átlagos súlyával, akkor azt találjuk, hogy a testsúly minden kilogrammjának körülbelül 10 négyzetméter lélekző felszín felel meg.