Textilmunkás, 1970 (14. évfolyam, 1-12. szám)
1970-04-01 / 4. szám
A harcos üdvözletét küldi találkozás N. Drobisev ezredessel Nikolj Drobisev elvtárs, a Vörös Hadsereg ezredese e napokban részt vesz azoknak a városoknak az ünnepségein, amelyeknek viszszafoglalásáért huszonöt évvel ezelőtt harcolt, mint fiatal tüzérkapitány. — Jól emlékszem, mintha nem is huszonöt esztendeje történt volna — mondja Drobisev elvtárs. — 1944. december 18-án, a III. Ukrán Front egyik hadteste állt szemben a Velence felől kitörni készülő három német hadtesttel. A szovjet harcosok nyolc óra alatt felmorzsolták a német hadtesteket, eközben a mi tüzérezredünk 180 harckocsit semmisített meg. A súlyos harcok ellenére, szívesen emlékszik vissza a történtekre és egymás után sorolja a városok neveit, amelyeknek felszabadításában részt vett: — Mohács, Baja, Székesfehérvár, Pápa, Győr, Mosonmagyaróvár. — Érdekes véletlen — jegyeztem meg —, hogy az említett dunántúli városok mindegyikében volt textilgyár. — Sajnos, akkor a gyárakról nehezen lehetett megállapítani, hogy milyen gyár és mit gyártottak, mert földig lerombolták a hátráló fasiszták. Mohács például teljesen üres volt, amikor visszafoglaltuk. — Két nap alatt visszatértek a város lakói — folytatja Drobisev elvtárs —, és tapasztalhatták, hogy a Vörös Hadsereg felszabadítóként jött, segítséget akarunk adni az élet, a munka megindításához. Egyik nap baráti találkozót rendeztünk a város főterén, konzervvel, kenyérrel vendégeltük meg a lakosságot. Beszélgetés közben zubbonya hajtókáján megpillantottam a Magyar—Szovjet Baráti Társaság aranykoszorús jelvényét. Drobisev elvtárs rögtön válaszolt ki nem mondott kérdésemre is: — A szovjet—magyar kapcsolatok elmélyítését az első pillanattól kezdve ápolom. E munkámért kaptam ezt a jelvényt a magyar elvtársaktól, melyet a sok katonai kitüntetés mellett büszkén viselek. Búcsúzáskor ígéretet tettünk arra, hogy tolmácsoljuk lapunk olvasóinak Drobisev elvtárs üdvözlő sorait. Íme, a jókívánság: „Kedves barátaim! Szívélyesen üdvözlöm a textilipar dolgozóit, a Magyar Népköztársaság felszabadulásának 25. évfordulója alkalmából. Kívánok a baráti magyar népnek sok sikert a szocializmus építésében. Magyarország felszabadításában részt vett Nikoláj Drobisev, ezredes.” Kívánjuk, hogy katonai pályáján még sok sikert érjen el és legyen továbbra is támogatója a magyar—szovjet barátságnak. Sárdi János — Maga, miért nem katona? — kérdezte tőlem. Két hónapja nem borotválkoztam, úgy néztem ki, mint egy erdőből szalasztott remete, s lám, mégis „kiszúrt”. — Felmentettek — válaszoltam, és előszedtem az igazolványomat. — Megjósolom, ezzel nem sokáig fog lógni, vagy éppen emiatt fog lógni — nevetett csúfondárosan, majd némi jóindulattal a hangjában folytatta: — Kerülje a testvéreket, mert nem sokat teketóriáznak. A németek nyugatról átdobott egységeikkel megerősödve, váratlanul támadtak és bekerítették Fehérvárt. Regia Ami ezután következett. Olyan volt, mint egy rossz álom. A visszatért nyilasok felállították a számonkérő széket. Állandóan rettegtem apámért és ő értem. A városban egymást érték a kivégzések. Apámmal őrséget szerveztünk, egyikünk állandóan fent tartózkodott a lakásban, az első emeleten, mert onnan jól lehetett látni, ki közeledik a kapuhoz. Pest elfoglalásának híre január 20-án érkezett Fehérvárra. A szovjet harci tevékenység megélénkülésével a nyilasok terrorja fokozódott. A város katonai parancsnoka, név szerint Fehér ezredes volt, de mindenütt a feketeruhás SS-ek uralkodtak. Február elsején apám falfehéren tért vissza a városból. A nyilasok az országalmánál kivégezték Tőke János borbélyt, egész családjával. Bűne: két katonaköteles fiát rejtegette. — Így állunk — mondtaapám csendesen. Tudtuk, hogy rá és rám is ugyanaz a sors vár, ha elárulnak bennünket. Hiszen a plakátok öles betűi szinte ordították, hogy a katonaszökevényeket és olyanokat, akik nem engedelmeskednek a bevonulási parancsnak, a helyszínen fel kell koncolni”. Kivégezték a nyilasok, dr. Koch László főorvost nyolc társával együtt, Berikte Ferencet a KP első elnökét és a kommunista párt néhány tagját pedig ismeretlen helyre hurcolták. A kiürítési parancsot megtagadók közül sokat a helyszínen agyonlőttek. Az utakat ellepték a menekülők ezrei. A rettegés sötét felhője ülte meg a várost. Március 8-án visszatért a német igazgató. Nem egyedül jöt, hanem öt tehergépkocsival és negyven német katonával, akiknek Schenk százados volt a parancsnoka. Le akarták szerelni a gyár gépeit és el akarták vinni a másfél évvel ezelőtt érkezett kétszáznegyven darab szövőgépet is. Négy nap és négy éjjel dolgoztak. Nem rajtuk múlott, hogy a gyár gépeit mégsem tudták leszerelni. A szovjet tüzérségi tűz olyan erős volt ugyanis, hogy nem lehetett a gyár épületében tartózkodni. A Ráták állandóan köröztek a város felett. Egyik nap apám csendesen megjegyezte: — Ma, március 15-e van. — Tényleg. Valóban — hangzott innen is, onnan is. — Azt reméltük, hogy ekkorra már vége lesz a háborúnak — jegyezte meg Varga Lajos. — És még mindig itt vannak a németek — fakadt ki Kerekes bácsi. — Reméljük, már nem sokáig — zárta le a beszélgetést apám. Feleségem többször rosszul érezte magát. Rohamosan közeledett a szülés ideje. A legnagyobb aknatűzben ágyat cipeltünk a pince egyik „szobájába”. Készülődtünk az új élet fogadására. Fönt aratott a halál, egymást érték a becsapódások, a gyár néhány épülete lángokban állott, de az oltásra senki sem gondolhatott. nponta többször kellett vihért menni. Vállaltam ezt a feladatot, hiszen 27 évemmel én voltam a legfiatalabb a férfiak között. Eddig nem történt semmi bajom. Most is az öszszerakó falához lapulva osontam a kút felé. Alig tettem 20 lépést, amikor rettenetes robbanás reszkettette meg a levegőt ... A tűzoltásra odakészített homokban tértem magamhoz. Bekövetkezett, amitől apám tartott, telitalálat érte a gyárkémény tövében felhalmozott lőszert. Az épületeket alaposan megtépázta a robbanás. Öt német meghalt, sokan megsebesültek. A pincében levők azt hitték, összedőlt felettük minden. Feleségem sírógörcsöt kapott. Alig tudtam megnyugtatni. Huszadikán éjjel, kétszer szovjet katonák, kétszer németek dörömböltek az ajtón. Szüntelenül rengett a föld, s az ágyú- és aknatűz egyetlen félelmetes zuhogássá olvadt öszsze. Feleségemnél déltájban jelentkeztek a szülési fájdalmak. Nagyon szenvedett. — Bábaasszony kellene — mondta valaki. A bábaasszony a közelben lakott, alig 150 méternyire. Elindultam érte. Fejem felett úgy vijjogtak a lövedékek, mint prédáért viaskodó saskeselyűk. Hányszor feküdtem le a földre, s hányszor állítottak meg géppisztolyos németek, nem tudom. Valósággal beestem az öreg bábaasszony ajtaján. Elmondtam, hogy mi van. Ő nem szólt semmit, fogta a bábatáskáját és elindult velem. Visszafelé rövidebb idő alatt tettük meg az utat, mert a bába még csak le sem hajolt, hiába sivítottak fülünk mellett a golyók. Hős volt ez az öregasszony. Március huszonegyedikén, délután hat órakor megszületett a kislányom. Kint robbantak a lövedékek, lent a pincében sírt az újszülött. A bábaasszonyt nem engedtük haza, ott készítettünk neki is fekhelyet a pincében. Éjfélkor dörömböltek az ajtón. Ajtót nyitottam. Három szovjet harcos állt a küszöbön. Földtől piszkosak és véresek voltak. Az egyik előre lépett. — Szergej! — kilátotta apám. — Papa! — mosolygott Szergej. — Futnak a németek. Volna kaput! Ennivalóval és teával kínáltuk őket, csak a teát fogadták el, mert menniük kellett tovább, űzni, hajtani a németeket. Reggel a robbanások már a város nyugati végében morajlottak. Felmerészkedtem. A portásfülkében szovjet katonanőket láttam. Az egyik azonnal rámszegezte a géppisztolyát. Faggattak, honnan kerültem ide. Kézzel-lábbal elmondtam, közrefogtak. — Vezess! — parancsolta az egyik. Apám fogadta őket, persze, eldicsekedett újszülött unokájával rögtön. A szovjet katonanők vették áta gyár őrizetét. Egy-egy eltévedt lövedék itt-ott feltúrta még a földet, de mi éreztük, hogy annyi véres harc után, most már végleg felszabadult Székesfehérvár. Apámmal újra felmentünk az udvarra, azután ki az utcára. A Palotai úton végeláthatatlan sorokban vonultak a katonai gépkocsik géppisztolyos csillagos katonákkal. Közben egyegy T—34-es is elzúgott, majd hosszú csövű ágyúk és aknavetők sora következett. — Most már biztos, hogy nem jöhetnek vissza a németek — mondta apám. S ezzel a megnyugtató érzéssel visszamentünk a pincébe. Éppen a jó hírt mondtam el a feleségemnek, amikor nyílt az ajtó és betoppant az egyik katonanő. Egyenesen feleségem ágyához tartott. Egy doboz tejkonzervet tett takarójára. A két szempár, feleségemé és Nasztkáé megcsillant. Az egyiké megértést, szolidaritást sugárzott, a másiké hálát. Valaki kitárta a pince vasablakát és besütött rajta a márciusi nap ... GYIMESI DÖMÖTÖR Az élő „bronzember” A gellérthegyi szabadságszobor katonájáról szóló verset Alekszej Rahovics szovjet költő lefordította oroszra, s egy alkalommal — a szobor készítőjével, Kisfalusi Strobl Zsigmonddal történt beszélgetés után —, elszavalták a moszkvai rádióban. És elhangzott a kérdés: él-e még Vaszilij? Jelizavetta Mihajlova jelentkezett Meskopból: ő látta Vaszilij fivérénél a szobor makettjéről készült fényképet, így derült ki, hogy a gellérthegyi szobor modellje él. Öt évvel ezelőtt, felszabadulásunk huszadik évfordulójára érkezett szovjet delegáció küldötteként, Budapesten nagy szeretettel fogadták Vaszilij Mihajlovicsot. A magas, szikár — akkor negyvenöt éves — Golovcovot meghatotta a róla mintázott bronz katonával való találkozás. S ez a meghajtódás egész budapesti tartózkodása idején sem múlt el. Hiszen Vaszilij egyszerű, dolgos munkásember, nincs hozzászokva az ünnepléshez, s annak idején a művésznek is azért állt modellt, mert a „szolgálat úgy kívánta”. Golovcov a tyejkovói textilipari kombinát munkása. Ugyanitt dolgozik felesége, Marija Ivanova és Ljudmilla nevű lánya is. Még két gyermeke van: Nyina — aki azóta már befejezte a középiskolát —, és Valerij, aki most tízéves, öt évvel ezelőtt, az április negyediki díszszemlén ott láttam Vaszilijt a tribünön. Egy papa boldogan vitte hozzá kisfiát, hogy a gyermek „élőben” is lássa a híres bronzkatonát. Golovcov a legtermészetesebb módon magához ölelte a kisfiút, úgy, mint otthon a sajátját és orosz szokás szerint arcát kétfelől megcsókolta. És mi, körülötte állók láttuk, megfényesedett a szeme, neki, a bronzembernek, aki „jelkép lett egy város homlokán.. (marsi) REMÉNYI-GYENES ISTVÁN A gellérthegyi szabadságszobor katonája Neve: Vaszilij. Mindössze csak ennyi, így őrzi ezt a művész jegyzete. S ha ő se tudja, nem tudhatja senki. Mi volt vajon a családja neve. őrségen látta egyszer őt a mester. Olyan volt, mint kit bronzba álmodott. Izmos kis ifjú, telve tréfakedvvel, Vidám szemében élet csillogott. De történelem küldte őt e tájra, A Volgától vagy Uraitól, hol élt. S amikor kellett, kiállott a gátra, Tudta, mit tegyen, s azt is tudta, miért. És aztán elment. Hol él most? Ki tudja. Talán tervezni segít szputnyikot, Vagy messzi tájra vitte érte útja, S kutatja ott, mit rejt a föld-titok. Lehet, hogy autón az utat vigyázza, Vagy fákat ültet egy kopár hegyen. Lehet, hogy azért fárad karja, válla, Hogy sivatagban kék tenger legyen. Lehet, hogy munkás, lehet, hogy mérnök, költő, kolhozparaszt, vagy orvos ... mind lehet, örökös rejtély, hol van, s honnan jött ő. Csak annyit tudunk: milliók közül egy. Neve: Vaszilij. Mindössze csak ennyi. Nem futott ő se cím, se rang után. Katona volt, és ember akart lenni. És jelkép lett egy város homlokán. 1970. ÁPRILIS TEXTILMUNKÁS i—üi'iiiii I m 11mI .. üt..* I 5