Theologiai Szemle, 1971 (14. új évfolyam, 1-12. szám)

1971 / 7-8. szám - TANULMÁNYOK - Juhász Zsófia: Válaszfal a híd öregek és fiatalok között

Válaszfal és híd öregek és fiatalok között Elhangzott a feketicsi Nemzetközi Női Konferencián 1971. máj. 20-án Korunk több rétegű feszültsége között ott van a ge­nerációs feszültség is. Ezt jól érzékelteti a Jugoszláviai Magyar egyház püspöke ezzel a szóval: fal, válaszfal. Válaszfal épül ember és ember között évezredek óta — ezer és ezer formában. Korunk bevett és igen gyakran használt szava: elidegenedés ennek a „falkomplexus­nak” a lecsapódása és méltán. Ahol fal van — ott nem látják egymást az emberek — ha nem látják, nem is­merik egymást, s ha nem ismerik, idegenek lesznek egymás számára. Mi most azt az idegenséget vizsgál­juk , ami az öregek és a fiatalok között van. A gyö­kerek itt is nagyon mélyre vezetnek. És ebben a vizs­gálódásban a felszínen maradni és csak az egyik felet elmarasztalni sarlatán és eredménytelen dolog lenne. És a gyökereket nyomon követni valahol ezt jelenti: nem tudunk élni! Mi a teremtés koronái, a történelem hősei, a jelen harcosai nem tudunk jól élni — nem tu­dunk jól sem fiatalok, sem öregek lenni. Nem értjük a titkát annak, amit csinálni kellene. Nem értjük a har­cot, amit szabályszerűen lehet csak vívni. És ezt a gya­korlatból mondom. Nemrég négy theológus jött hoz­zánk. Fiatalok az öregotthonba. Napközben dolgoztunk és este­­ úgy gondoltuk megszólaltatjuk fiataljainkat. Beszéljenek terveikről, gondolataikról, és ebből az iga­zán nagyszerűnek ígérkező beszélgetésből olyan parázs vita keletkezett, amire nyugodtan rá lehet mondani: mind a két fél vesztett. Valami kibeszélhetetlen düh, vagy ahogy később, tiszta pillanatunkban megállapítot­tuk, „keserű dogmatizmus” ragadott el minket, hogy csak távolodtunk, ahelyett hogy egymás felé léptünk volna. Ez a valóságosan átélt eset — és gyakorik az ilyen eredménytelen disputák — mutatja, jelzi, mekko­ra a feszültség, mekkora az idegenség öreg és fiatal között. Mind fiatalnak, mind öregnek bőven van itt el­gondolkodni, alkalmazkodni valója — de mihez? Egy­máshoz? A kor szavához? Az időhöz? Nem — ez na­gyon olcsó megoldás lenne. Valami biztosabb igazodás kell az élet törvényszerűségeihez, ami az Isten törvény­­szerűsége is. Nem kevesebb az akadálya e törvénysze­rűség megértésének az öregnél, mint a fiatalnál. Egy kölcsönös igazodásra, egy kölcsönös korrekcióra van tehát szükség, ha ebben a kérdésben őszintén vizsgáló­dunk. Ez a vizsgálódás nem könnyed és felelőtlen ítél­kezés az egyik vagy a másik fél felett. Ez együtt lesz életkeresés — életmegértés! Erre van szükség ahhoz, hogy jól tudjunk élni, jól tudjunk mind fiatalok, mind öregek lenni! Méltó tehát legelőször is az emberiség klasszikus kiáltása, amit a XC. zsoltár fogalmaz meg, de kifejezettenül ott van minden emberi szívben: Ta­níts minket jól számlálni napjainkat, hogy bölcs szív­hez jussunk! E bölcs szív első felfedezése az lesz, hogy: nem kö­telező a válaszfal. A nagypénteki esemény megmutatta, mi lett a falak sorsa. Ez esemény után­­ nem lehet már legálisan falakról beszélni. Azért vannak csak, mert mi nem tudunk élni, s a fal tudatlan életünk eredménye, következménye. Csoda-e ha van válaszfal ott, hol fiúk is, apák is — értetlenségükkel, önigazsá­gukkal, önzésükkel — napról-napra építik. Húsvét után, a Krisztusesemény után ez nagyon időszerűtlen, nagyon nevetséges. És ez nem valami „strucc-politika”, hanem hit! Csak hitben lehet közeledni ehhez a kér­déshez. Csak így, ebben a hitben , ebben a fal nélküli szabadságban nézhetünk aztán egymásra, a generációk természetes egymásutánjára, arra a folytonosságra, hogy minden társadalmi lét megtermi a maga társa­dalmi tudatát, hogy természetes a fejlődés, a változás, az élet. Ez a nagy mondanivaló ebben a kérdésben. És ki mondja, ha nem mi, ki lássa jobban a leomlott fala­kat nálunknál? Ez a nagy jó hír tudja aztán az atyák szívét a fiákhoz fordítani (Mai 4:6), ezzel és ezért for­dulhatnak aztán az apák is, a fiúk is afelé, akié az élet, aki az élet Ura és Gazdája. Közös életkeresés jogos te­hát a falépítés helyett. Ez az életkeresés nem tűri a fa­lat, kidobja — mint valami szükséges rosszat! Nem kell, nem lehet, nem érdekes. Érdekesebb az élet a maga di­namizmusában. A hit tehát nem tudhat a falról. De nem kedvez a falnak a dialektikus gondolkodás sem. Ott ahol minden mozog, ahol az élet örökös változás­ban van, ott nem marad statikus mozdulatlanság. Már­pedig a fal mozdulatlan és merev. Ez az életben nem lehet valóság. Az élet ezt nem tűri — ezt csak a moz­dulatlanság, a halál igenelheti. Láthatjuk hát, a fal­döntés első nagy aktusa a Krisztus esemény! — A meg­hozott élet! És mi lehet a falbontás második lépése? Ember vol­tunk, teremtettségünk, struktúránk! Egyáltalán emberi sorsunk: születés, halál. Emberek vagyunk, ember vol­tunk pedig azt jelenti: ősök — utódok- idő, halál! A Biblia ezt az emberi sorsot, ezt a természetes folya­matosságot így fejezi ki: atyák és fiúk, nemzetségről­­nemzetségre, magad és magadnak magva! Ha élünk, ak­kor tudnunk kell ezt a folyamatosságot. Embervoltunkat elfogadni azt jelenti, elfogadni az időt, az életet, a ha­lált. Élni csak az tud, aki halni is tud. Aki nem gondol az elmúlásra, nem érti az életet. Emberségünket elfo­gadni azt jelenti: érteni az időt, ami visz és hoz min­ket. Nincs megállás, mi sem vagyunk statikusak. Igaz a görög bölcs mondása: „nem lépünk kétszer ugyan­azon folyóba”. Szakadatlan teremtődésben és elmúlás­ban élünk — a fal tehát ezért is össze kell hogy omol­jon. Ember voltunk — a születés, a halál — nem ked­vez a falnak. Dűlnek és omolnak. Nincs tehát fal, ha­nem helyette emberi út van, esemény, történés, kelet­kezők és elmúlok. A falat maga az emberi lét cáfolja. A változó a változatlant. A mozduló a mozdulatlant. A falra tehát nem kevesebb mint maga ez a két nagy esemény mér döntő csapást: A teremtés és a megvál­tás! Ez a rend támadja és dönti le a rendetlenséget, a rendellenest, a falat! De ha ilyen nagy dolgokról van szó, amik valóban „falrengető” események, akkor ez valami nagy reménységre jogosít minket. Pontosan e nagy és valóságos esemény — a teremtés és megváltás — bátorít meg minket, hogy az apák és fiúk kérdésére reménységgel nézzünk. A falat a reménytelenség építi — a reménység pedig napról-napra bontja. És ezzel a kedvező fordulattal máris kezdődhet a hídverés — öre­gek és fiatalok között. Van reménységünk! Lehet reménységünk! Kell is hogy legyen! Amikor azonban ebben a reménységben járunk, akkor nem fiainkban vagy leányainkban, ha­nem Istenben reménykedünk. Az ő ereje, hatalma in­formál minket! Izrael prófétáinak is igen gazdag mon­danivalója ez ebben a tekintetben. És. 43 : 5­6: Ne félj mert én veled vagyok, napkeletről meghozom maga­dat! És 54 :11 ... ó te szegény... imé ólomporra teszem köveidet és zafírokra alapítalak és minden fiaid az Úr tanítványa lesznek. És 59 :21 ... beszédeim nem tá­voznak el szádtól, és magadnak szájától és magad mag­­vának szájából... A reménység tehát valóban jogos. Nem miattunk, hanem az isteni ígéretek és hatalom miatt. Amikor tehát az első pillért ebben a kérdésben

Next