Theologiai Szemle, 1971 (14. új évfolyam, 1-12. szám)
1971 / 7-8. szám - TANULMÁNYOK - Juhász Zsófia: Válaszfal a híd öregek és fiatalok között
Válaszfal és híd öregek és fiatalok között Elhangzott a feketicsi Nemzetközi Női Konferencián 1971. máj. 20-án Korunk több rétegű feszültsége között ott van a generációs feszültség is. Ezt jól érzékelteti a Jugoszláviai Magyar egyház püspöke ezzel a szóval: fal, válaszfal. Válaszfal épül ember és ember között évezredek óta — ezer és ezer formában. Korunk bevett és igen gyakran használt szava: elidegenedés ennek a „falkomplexusnak” a lecsapódása és méltán. Ahol fal van — ott nem látják egymást az emberek — ha nem látják, nem ismerik egymást, s ha nem ismerik, idegenek lesznek egymás számára. Mi most azt az idegenséget vizsgáljuk , ami az öregek és a fiatalok között van. A gyökerek itt is nagyon mélyre vezetnek. És ebben a vizsgálódásban a felszínen maradni és csak az egyik felet elmarasztalni sarlatán és eredménytelen dolog lenne. És a gyökereket nyomon követni valahol ezt jelenti: nem tudunk élni! Mi a teremtés koronái, a történelem hősei, a jelen harcosai nem tudunk jól élni — nem tudunk jól sem fiatalok, sem öregek lenni. Nem értjük a titkát annak, amit csinálni kellene. Nem értjük a harcot, amit szabályszerűen lehet csak vívni. És ezt a gyakorlatból mondom. Nemrég négy theológus jött hozzánk. Fiatalok az öregotthonba. Napközben dolgoztunk és este úgy gondoltuk megszólaltatjuk fiataljainkat. Beszéljenek terveikről, gondolataikról, és ebből az igazán nagyszerűnek ígérkező beszélgetésből olyan parázs vita keletkezett, amire nyugodtan rá lehet mondani: mind a két fél vesztett. Valami kibeszélhetetlen düh, vagy ahogy később, tiszta pillanatunkban megállapítottuk, „keserű dogmatizmus” ragadott el minket, hogy csak távolodtunk, ahelyett hogy egymás felé léptünk volna. Ez a valóságosan átélt eset — és gyakorik az ilyen eredménytelen disputák — mutatja, jelzi, mekkora a feszültség, mekkora az idegenség öreg és fiatal között. Mind fiatalnak, mind öregnek bőven van itt elgondolkodni, alkalmazkodni valója — de mihez? Egymáshoz? A kor szavához? Az időhöz? Nem — ez nagyon olcsó megoldás lenne. Valami biztosabb igazodás kell az élet törvényszerűségeihez, ami az Isten törvényszerűsége is. Nem kevesebb az akadálya e törvényszerűség megértésének az öregnél, mint a fiatalnál. Egy kölcsönös igazodásra, egy kölcsönös korrekcióra van tehát szükség, ha ebben a kérdésben őszintén vizsgálódunk. Ez a vizsgálódás nem könnyed és felelőtlen ítélkezés az egyik vagy a másik fél felett. Ez együtt lesz életkeresés — életmegértés! Erre van szükség ahhoz, hogy jól tudjunk élni, jól tudjunk mind fiatalok, mind öregek lenni! Méltó tehát legelőször is az emberiség klasszikus kiáltása, amit a XC. zsoltár fogalmaz meg, de kifejezettenül ott van minden emberi szívben: Taníts minket jól számlálni napjainkat, hogy bölcs szívhez jussunk! E bölcs szív első felfedezése az lesz, hogy: nem kötelező a válaszfal. A nagypénteki esemény megmutatta, mi lett a falak sorsa. Ez esemény után nem lehet már legálisan falakról beszélni. Azért vannak csak, mert mi nem tudunk élni, s a fal tudatlan életünk eredménye, következménye. Csoda-e ha van válaszfal ott, hol fiúk is, apák is — értetlenségükkel, önigazságukkal, önzésükkel — napról-napra építik. Húsvét után, a Krisztusesemény után ez nagyon időszerűtlen, nagyon nevetséges. És ez nem valami „strucc-politika”, hanem hit! Csak hitben lehet közeledni ehhez a kérdéshez. Csak így, ebben a hitben , ebben a fal nélküli szabadságban nézhetünk aztán egymásra, a generációk természetes egymásutánjára, arra a folytonosságra, hogy minden társadalmi lét megtermi a maga társadalmi tudatát, hogy természetes a fejlődés, a változás, az élet. Ez a nagy mondanivaló ebben a kérdésben. És ki mondja, ha nem mi, ki lássa jobban a leomlott falakat nálunknál? Ez a nagy jó hír tudja aztán az atyák szívét a fiákhoz fordítani (Mai 4:6), ezzel és ezért fordulhatnak aztán az apák is, a fiúk is afelé, akié az élet, aki az élet Ura és Gazdája. Közös életkeresés jogos tehát a falépítés helyett. Ez az életkeresés nem tűri a falat, kidobja — mint valami szükséges rosszat! Nem kell, nem lehet, nem érdekes. Érdekesebb az élet a maga dinamizmusában. A hit tehát nem tudhat a falról. De nem kedvez a falnak a dialektikus gondolkodás sem. Ott ahol minden mozog, ahol az élet örökös változásban van, ott nem marad statikus mozdulatlanság. Márpedig a fal mozdulatlan és merev. Ez az életben nem lehet valóság. Az élet ezt nem tűri — ezt csak a mozdulatlanság, a halál igenelheti. Láthatjuk hát, a faldöntés első nagy aktusa a Krisztus esemény! — A meghozott élet! És mi lehet a falbontás második lépése? Ember voltunk, teremtettségünk, struktúránk! Egyáltalán emberi sorsunk: születés, halál. Emberek vagyunk, ember voltunk pedig azt jelenti: ősök — utódok- idő, halál! A Biblia ezt az emberi sorsot, ezt a természetes folyamatosságot így fejezi ki: atyák és fiúk, nemzetségrőlnemzetségre, magad és magadnak magva! Ha élünk, akkor tudnunk kell ezt a folyamatosságot. Embervoltunkat elfogadni azt jelenti, elfogadni az időt, az életet, a halált. Élni csak az tud, aki halni is tud. Aki nem gondol az elmúlásra, nem érti az életet. Emberségünket elfogadni azt jelenti: érteni az időt, ami visz és hoz minket. Nincs megállás, mi sem vagyunk statikusak. Igaz a görög bölcs mondása: „nem lépünk kétszer ugyanazon folyóba”. Szakadatlan teremtődésben és elmúlásban élünk — a fal tehát ezért is össze kell hogy omoljon. Ember voltunk — a születés, a halál — nem kedvez a falnak. Dűlnek és omolnak. Nincs tehát fal, hanem helyette emberi út van, esemény, történés, keletkezők és elmúlok. A falat maga az emberi lét cáfolja. A változó a változatlant. A mozduló a mozdulatlant. A falra tehát nem kevesebb mint maga ez a két nagy esemény mér döntő csapást: A teremtés és a megváltás! Ez a rend támadja és dönti le a rendetlenséget, a rendellenest, a falat! De ha ilyen nagy dolgokról van szó, amik valóban „falrengető” események, akkor ez valami nagy reménységre jogosít minket. Pontosan e nagy és valóságos esemény — a teremtés és megváltás — bátorít meg minket, hogy az apák és fiúk kérdésére reménységgel nézzünk. A falat a reménytelenség építi — a reménység pedig napról-napra bontja. És ezzel a kedvező fordulattal máris kezdődhet a hídverés — öregek és fiatalok között. Van reménységünk! Lehet reménységünk! Kell is hogy legyen! Amikor azonban ebben a reménységben járunk, akkor nem fiainkban vagy leányainkban, hanem Istenben reménykedünk. Az ő ereje, hatalma informál minket! Izrael prófétáinak is igen gazdag mondanivalója ez ebben a tekintetben. És. 43 : 56: Ne félj mert én veled vagyok, napkeletről meghozom magadat! És 54 :11 ... ó te szegény... imé ólomporra teszem köveidet és zafírokra alapítalak és minden fiaid az Úr tanítványa lesznek. És 59 :21 ... beszédeim nem távoznak el szádtól, és magadnak szájától és magad magvának szájából... A reménység tehát valóban jogos. Nem miattunk, hanem az isteni ígéretek és hatalom miatt. Amikor tehát az első pillért ebben a kérdésben