Theologiai Szemle, 1973 (16. új évfolyam, 1-12. szám)

1973 / 11-12. szám - TANULMÁNYOK - Szénási Sándor: "...fogadd titkos áldozatnak vallomásomat"

Az a tény, hogy Illyés a keresztyénség mindkét ágá­val kapcsolatban gyűjtötte az élményeket, és mindkét ágától kaphatott ihletéseket, rányomta bélyegét művé­szetére is. Katolikus ihletésű nem egy költői képe: „A fácska reszkető karjaiból gyöngyolvasó pereg” (Az árokparton). Budapest térképéből „mint nyílt vizen a bója, lebeg föl-alá a Bazilika tornya” (Éjféli meditá­ció). Hangot kap a paptisztelet: „Visszaköszönt a tisz­telendő” (Jelek). Halott édesapját a Fájdalmas Úran­gyalát imádkozó asszonyok koszorújában örökíti meg (Apám halálára). A predestinációval szemben a római tanítás felé hajlik. Vérem protestáló, de elmém feléd van katolikus Isten, mert tudom, hogy sorsom nem kimért keréknyom a porban sem, itt lenn. (Az „Abbahagyott versek” c. kötetben) Szigorú tárgyilagossággal fölmérte a katolikus köl­tészet helyzetét is (1933)14, nagy szolgálatot tévén ez­zel a magyar katolikus irodalom eszmélődésének. Elő akarta segíteni, hogy ne a szentimentalizmus, a hit­igazságok monoton ismételgetése, vagy — formai és tartalmi követelmények helyett — sűrű „Uram! Uram!”-ozás jellemezze.15 Viszont református ihletés nála a formában jelentkező egyszerűség, dísztelenség, tömör erő; a tartalomban az önálló gondolkodás, a vi­takészség és a forradalmi lendület (lásd: A reformáció genfi emlékműve előtt). A két család eltérő hitvallásának mégis megvolt a haszna: „Arra tanítottak, hogy a szemben álló felek közül mindkettőnek igaza lehet; arra, hogy minden igazságot felfedezzek és tekintetbe vegyek, ami a leg­tökéletesebb labirint. Akaratlanul igaz kereszténység­re neveltek, arra, hogy az ellenségeket is szerethet­jük. Harc előtt mindig magammal kell megütköz­nöm.”16 Ez nem „kétlakiság”, vagy éppen kétszínűség, hanem a szűkkeblűség levetkezése, az értékek megra­gadása, sőt pontifexi szolgálat: hídverés a szakadé­kok fölött. Teológiai nyelven: ökumenicitás. Méltán ünnepelte Bóka László Illyést a „Rend a romokban” c. kötet megjelenésekor oly „katolikus költő”-ként, aki felülemelkedik a felekezeti korlátokon.17 Az a tény, hogy Illyés egyfelől minden igazságot értékelni tud, másfelől pedig eljut az ellenség szeretetének újszövet­ségi elvéig, azt mutatja, hogy a széttört tükörben is megragadta Isten lényegét, Aki igazság és örök szere­tet. 2­2. Az elrejtőzködő Isten. Az istenélményért minden szent, filozófus és költő — vagy mondjuk ki: minden ember! —, megvívja a maga harcát. Ez a küzdelem sohasem olyan problémátlan, mint a Szabolcska Mihály világában, és ritkán oly harmóniateremtő, mint Remé­­nyik Sándor esetében. Többnyire csontropogtató, gigá­szi tusa. Gondoljunk Jákobra a Jabbok révénél, Sau­­lusra a damaszkuszi úton, Szent Ágostonra a Vallo­másaiban, Lutherre a warburgi vár szobájában, vagy Ady Endre istenes verseire. Illyésnek is fájó tapasztalása — akár a zsoltárosnak, vagy a prófétáknak —, hogy Isten elrejtőzködik. „Nem vagyok ateista — mondja egyik interjújában 18 —, mert az is eleve tagadást jelent, elzárkózást valami elől, amiről senki és semmi nem tud bizonyosat. Kész vagyok Isten befogadására, de tudjam, értsem, igazol­jam a magam számára. Műveltségem, vagy talán inkább félműveltségem egyelőre ellenáll, kevés és hiányos még a bizonyítás. Értelmem sokkal gőgösebb, hogysem be­érném sovány vigasszal. Még meghódításra vár.” Ez az állapot sok versében tükröződik. A gyermekkori szo­bában úgy érzi magát, mint Jónás a szörnyben: nem tudja, meddig úszik vele, s nincs Istene (Egy pusztai kovács­házban). Máskor arról ír: nem tudja, van-e Is­ten, csak azt, mi lenne a dolga (Két kéz). Az ujján le­vő, bepólyált seb nehéz kérdéseket hoz elő belőle: De hol a szív, az óriás hallgatni rám? Van Isten? Ahogy volt, amíg éltél, anyám? (Seb) E lelkiállapotban úgy érzi: „Nem lelt meg engem még az Isten” (Próbafutamok). Sokszor úgy tűnik, hogy ebben nemcsak Isten a hibás; a költő távolodott el tő­le. Ezért szól a harang „idegen nyelven, amelyet haj­dan megértettem” (Hajnali pohár). Megváltja keserűen: „Nem áldoztál te sem érettségi óta!” (Éjféli meditáció). A tudásszomjat, „az ész hívságát” véli az oknak, ami messze vitte (Alkalmi meditációk. Első csapda: az ér­telem ellen). Így mintha örökre zárva lenne a szíve az előtt, aki az ajtó előtt áll, és zörget. Kőasztalom felett az éjszakában Haliga, madárka lép az ághegyen. Te babrálsz ott szívem felé? Hiába próbálod nyitját, édes Istenem! (Kőasztal, madárka, este) Pedig tudat alatt zárva vannak az ajtók. Az „Űrfel­mutatás alatt egy falusi kertben” (1938) c. versében elő­adja: az egész família templomban van. Mindenki elmondja vágyait megint. Csak te... de hallod, hogy téged is hívat, elfeledte régen csúf pletykáidat... Járulj hát elébe! hisz már csak a dac tart vissza, s a szégyen, hogy mit mondanak ... (így van, Uram! így van, így van már — fogadd titkos áldozatnak vallomásomat. Fénnyel, nevetéssel, mint pogány piarc nyüzsg —, de mi fölött már ez a hetyke arc? Mint katakombákban az első hívek­: gúny­mosolyom alatt várlak, zengelek!) Máskor, a fagyos síneken topogva és a múlandóság­ról elmélkedve az a költő élménye, hogy Isten érkezik a semmiben „győztesen, ünnepélyesen” (Vidéki állomá­son). Ismét máskor öreg koldusnak látja Istent, aki be-betér lelkébe, s hitet kéreget (Szomorú vendég). Ám azt, hogy voltaképpen ki­­, elhamarkodottan nem le­het megmondani. Sem ez, sem az, talán majd az idő lebbenti azt is fel neked, ki Ő. Egy alkonyon csak szívedben terem, s célhoz vezet, mint rég a szerelem. (Alkalmi meditációk. Szomorú vigasz.) Addig is, a járható út­ akaratának cselekvése. Az vigasztalhat, hogy tudatlan is szolgálhatod őt, szolgáld. Törd fejed. Buzgalmad látva tán nem állja meg s jelt ad, mi volt jó és mi volt hamis.

Next