Theologiai Szemle, 1973 (16. új évfolyam, 1-12. szám)
1973 / 11-12. szám - TANULMÁNYOK - Szénási Sándor: "...fogadd titkos áldozatnak vallomásomat"
Az a tény, hogy Illyés a keresztyénség mindkét ágával kapcsolatban gyűjtötte az élményeket, és mindkét ágától kaphatott ihletéseket, rányomta bélyegét művészetére is. Katolikus ihletésű nem egy költői képe: „A fácska reszkető karjaiból gyöngyolvasó pereg” (Az árokparton). Budapest térképéből „mint nyílt vizen a bója, lebeg föl-alá a Bazilika tornya” (Éjféli meditáció). Hangot kap a paptisztelet: „Visszaköszönt a tisztelendő” (Jelek). Halott édesapját a Fájdalmas Úrangyalát imádkozó asszonyok koszorújában örökíti meg (Apám halálára). A predestinációval szemben a római tanítás felé hajlik. Vérem protestáló, de elmém feléd van katolikus Isten, mert tudom, hogy sorsom nem kimért keréknyom a porban sem, itt lenn. (Az „Abbahagyott versek” c. kötetben) Szigorú tárgyilagossággal fölmérte a katolikus költészet helyzetét is (1933)14, nagy szolgálatot tévén ezzel a magyar katolikus irodalom eszmélődésének. Elő akarta segíteni, hogy ne a szentimentalizmus, a hitigazságok monoton ismételgetése, vagy — formai és tartalmi követelmények helyett — sűrű „Uram! Uram!”-ozás jellemezze.15 Viszont református ihletés nála a formában jelentkező egyszerűség, dísztelenség, tömör erő; a tartalomban az önálló gondolkodás, a vitakészség és a forradalmi lendület (lásd: A reformáció genfi emlékműve előtt). A két család eltérő hitvallásának mégis megvolt a haszna: „Arra tanítottak, hogy a szemben álló felek közül mindkettőnek igaza lehet; arra, hogy minden igazságot felfedezzek és tekintetbe vegyek, ami a legtökéletesebb labirint. Akaratlanul igaz kereszténységre neveltek, arra, hogy az ellenségeket is szerethetjük. Harc előtt mindig magammal kell megütköznöm.”16 Ez nem „kétlakiság”, vagy éppen kétszínűség, hanem a szűkkeblűség levetkezése, az értékek megragadása, sőt pontifexi szolgálat: hídverés a szakadékok fölött. Teológiai nyelven: ökumenicitás. Méltán ünnepelte Bóka László Illyést a „Rend a romokban” c. kötet megjelenésekor oly „katolikus költő”-ként, aki felülemelkedik a felekezeti korlátokon.17 Az a tény, hogy Illyés egyfelől minden igazságot értékelni tud, másfelől pedig eljut az ellenség szeretetének újszövetségi elvéig, azt mutatja, hogy a széttört tükörben is megragadta Isten lényegét, Aki igazság és örök szeretet. 22. Az elrejtőzködő Isten. Az istenélményért minden szent, filozófus és költő — vagy mondjuk ki: minden ember! —, megvívja a maga harcát. Ez a küzdelem sohasem olyan problémátlan, mint a Szabolcska Mihály világában, és ritkán oly harmóniateremtő, mint Reményik Sándor esetében. Többnyire csontropogtató, gigászi tusa. Gondoljunk Jákobra a Jabbok révénél, Saulusra a damaszkuszi úton, Szent Ágostonra a Vallomásaiban, Lutherre a warburgi vár szobájában, vagy Ady Endre istenes verseire. Illyésnek is fájó tapasztalása — akár a zsoltárosnak, vagy a prófétáknak —, hogy Isten elrejtőzködik. „Nem vagyok ateista — mondja egyik interjújában 18 —, mert az is eleve tagadást jelent, elzárkózást valami elől, amiről senki és semmi nem tud bizonyosat. Kész vagyok Isten befogadására, de tudjam, értsem, igazoljam a magam számára. Műveltségem, vagy talán inkább félműveltségem egyelőre ellenáll, kevés és hiányos még a bizonyítás. Értelmem sokkal gőgösebb, hogysem beérném sovány vigasszal. Még meghódításra vár.” Ez az állapot sok versében tükröződik. A gyermekkori szobában úgy érzi magát, mint Jónás a szörnyben: nem tudja, meddig úszik vele, s nincs Istene (Egy pusztai kovácsházban). Máskor arról ír: nem tudja, van-e Isten, csak azt, mi lenne a dolga (Két kéz). Az ujján levő, bepólyált seb nehéz kérdéseket hoz elő belőle: De hol a szív, az óriás hallgatni rám? Van Isten? Ahogy volt, amíg éltél, anyám? (Seb) E lelkiállapotban úgy érzi: „Nem lelt meg engem még az Isten” (Próbafutamok). Sokszor úgy tűnik, hogy ebben nemcsak Isten a hibás; a költő távolodott el tőle. Ezért szól a harang „idegen nyelven, amelyet hajdan megértettem” (Hajnali pohár). Megváltja keserűen: „Nem áldoztál te sem érettségi óta!” (Éjféli meditáció). A tudásszomjat, „az ész hívságát” véli az oknak, ami messze vitte (Alkalmi meditációk. Első csapda: az értelem ellen). Így mintha örökre zárva lenne a szíve az előtt, aki az ajtó előtt áll, és zörget. Kőasztalom felett az éjszakában Haliga, madárka lép az ághegyen. Te babrálsz ott szívem felé? Hiába próbálod nyitját, édes Istenem! (Kőasztal, madárka, este) Pedig tudat alatt zárva vannak az ajtók. Az „Űrfelmutatás alatt egy falusi kertben” (1938) c. versében előadja: az egész família templomban van. Mindenki elmondja vágyait megint. Csak te... de hallod, hogy téged is hívat, elfeledte régen csúf pletykáidat... Járulj hát elébe! hisz már csak a dac tart vissza, s a szégyen, hogy mit mondanak ... (így van, Uram! így van, így van már — fogadd titkos áldozatnak vallomásomat. Fénnyel, nevetéssel, mint pogány piarc nyüzsg —, de mi fölött már ez a hetyke arc? Mint katakombákban az első hívek: gúnymosolyom alatt várlak, zengelek!) Máskor, a fagyos síneken topogva és a múlandóságról elmélkedve az a költő élménye, hogy Isten érkezik a semmiben „győztesen, ünnepélyesen” (Vidéki állomáson). Ismét máskor öreg koldusnak látja Istent, aki be-betér lelkébe, s hitet kéreget (Szomorú vendég). Ám azt, hogy voltaképpen ki, elhamarkodottan nem lehet megmondani. Sem ez, sem az, talán majd az idő lebbenti azt is fel neked, ki Ő. Egy alkonyon csak szívedben terem, s célhoz vezet, mint rég a szerelem. (Alkalmi meditációk. Szomorú vigasz.) Addig is, a járható út akaratának cselekvése. Az vigasztalhat, hogy tudatlan is szolgálhatod őt, szolgáld. Törd fejed. Buzgalmad látva tán nem állja meg s jelt ad, mi volt jó és mi volt hamis.