Theologiai Szemle, 2017 (60. új évfolyam, 1-4. szám)
2017 / 1. szám - TANÍTS MINKET, URUNK! - Szűcs Ferenc: A II. Helvét Hitvallás aktualitása
engem?” (Mk 8,29). Az egyházban a személyes hangú Credo - a hiszek azonban mindig confessio is, azaz az egyház hitbeli konszenzusában született hitvallási tartalom. A konszenzus sohasem lehet a vélemények kompromisszuma, hanem csakis a közösen felismert igazság előtti meghódolás. A II. Helvét Hitvallás születése maga is igazolja ezt az összetartozást, hiszen Bulfinger magán hitvallását és végrendeletét fogadták el közös hitvallásként a svájci szövetséges kantonok. A helvét atyák jól látták, hogy a II. Helvét Hitvallás aktualitását nem az újszerűsége jelenti, hanem ellenkezőleg, az apostoli hittel való töretlen azonosság, a successio fidei. Ezért idézik szó szerint a bevezetésben a három császár által 380-ban kiadott Cunctos populos kezdetű ediktumot, amely Damasus pápa trinitárius hitvallását tekinti egyedül érvényes kritériumnak arra nézve, kiket tartanak katolikusnak és kik eretneknek. Ez nemcsak pragmatikus védekezés volt a szakadárság akkor hangoztatott vádjával szemben, hanem mély meggyőződés arra nézve, hogy hitvallás bármely korban csak a trinitárius középpont körül bővülhet a koncentrikus körök elve alapján. A hit lényegileg ma sem lehet más, mint az apostolok korában (2Pt 1,1), noha a kontextus, amelyben megszólal, a régitől eltérő mezőt ívelhet át. A reformátori teológia azonban a II. Helvét Hitvallás, dogmatikai hagyományát a Szentírásnak alárendelve kritikusan értelmezte újra és egyedül a Szentírást tekintette norma normans-nak és a II. Helvét Hitvallás, tanbéli útmutatását csak a Szentírás tekintélye alatti norma normata-nak fogadta el. A II. Helvét Hitvallás ezt az elvet következetesen érvényesítette mind az óegyházi dogmák, mind a saját hitvallásalkotó munkájára nézve. A XI. krisztológiai artikulus pl. a hétből csak az első négy ökumenikus zsinat hitvallását tekinti mérvadónak. Saját tekintélyére nézve pedig az ismert alázatos kijelentést teszi: „Mindenki előtt pedig ünnepélyesen kijelentjük, hogy mindig nagyon készek vagyunk, ha bárki kívánja, mindazt, amit itt előadtunk, egyenként és összesen bővebben kifejteni, végül azoknak, akik Isten Igéjéből jobbra tanítanak, köszönetünk nyilvánításával engedni és hozzájuk igazodni az Úrban, akinek dicséret és dicsőség. ” A helvét atyáknak ez a nyitottsága paradigmaszerűen érvényesült a későbbi - főképp a 20. századi - református hitvallásokban. Meglepő módon ugyanis éppen a 20. században született sok új református hitvallás. Ösztönző hatást gyakorolt erre a folyamatra a Barmeni Hitvallás (1934), amely egy sajátos történelmi helyzetben érzékelte a status confessionist. A második világháború után született református konfessziók többnyire hivatkoznak is rá. Ennek a hitvalló erőnek természetesen megvan az a kísértése, hogy a status confessionist a krisztusi kérdés helyett a történelmi kairosz kérdésére szűkíti le és a II. Helvét Hitvallást a tiltakozással, vagy elhatárolódó nyilatkozatokkal azonosítja. A Református Világszövetség 20. századi története világosan jelzi ezt a dilemmát, ahol a II. Helvét hitvallásszerű nyilatkozatok többnyire társadalmi, politikai kérdésekben foglalnak állást.5 Nem sokat javított a fogalmi tisztázáson az sem, hogy a szociáletikai problémák kérdéskörét később a processus confessionis terminológiája alá sorolták.6 Szükséges ezért tisztázni, hogy az úton járó egyháznak nem minden elvi döntése, vagy elhatárolódása emelhető a II. Helvét Hitvallás rangjára, bármilyen széleskörű hitbeli konszenzus áll is a döntések hátterében. Történetileg az egyház hitvallásait az út mentén elhelyezett korláthoz hasonlíthatnánk, amely olyan végső határokat jelöl ki, amelyen túl már az egyház egyház volta válik kérdésessé. A II. Helvét Hitvallás elfogadásának aktusa önként vállalja ezeket a határokat, így válik közösségi normává, útmutatássá minden konfesszió. A szünhodosz, a közös útkeresés tartja meg az egyházat a „Lélek egységében” és fordítva, a Lélek egysége vezeti a különböző nyelven megszólalókat „egyező hitre” és formálja Isten népét közös úton járó néppé. A jobbra taníttatás nyitottsága így nyilvánvalóan sem nem egyéni önkény, sem nem relativizmus. Ebből a szempontból érdemes lenne megvizsgálni, hogy a lelkészi eskünkben szereplő „szimbolikus könyveinket... tiszteletben tartom” mondat valóban kifejezi-e a norma normata értelmét. Tiszteletben tartani mások hitét és meggyőződését is kötelességünk, a magunk mércéjéhez való igazodás pedig identitásunknak feltétele. A felekezeti identitás őrzése még nem egészségtelen konfesszionalizmus, csupán annak a tárgyilagos tudomásul vétele, hogy nincs keresztyénség általánosságban, mint ahogy nincs gyümölcs sem, csak alma, körte stb. Nem lehetünk egyszerre otthon minden tradícióban, mint ahogy személyes létünknek éppúgy vannak határai, mint közösségi hovatartozásunknak. 2. A II. Helvét Hitvallás hermeneutikai szerepe Nagy Barna találóan nevezi hitvallásainkat a Szentírás első számú kommentárjának, amellyel szüntelen párbeszédet kell folytatnunk. A II. Helvét Hitvallás normatív szerepe ugyanis éppen az írásmagyarázat és az igehirdetés területén érvényesül. Az első két fejezet ennek alapelveit foglalja össze. A Szentírás ószövetségi része tekintetében a reformáció egyházai döntést hoztak a kánonnal kapcsolatban is, amennyiben a LXX és Vulgata rendjétől az ún. Jabnei héber kánonhoz tértek vissza. A különbségtétel az elsődleges és másodlagos (apokrif) kanonikus könyvek között elvben nem volt ismeretlen a középkori egyházban sem, a gyakorlatban azonban elmosódtak a határok a kétféle irodalom között. Ennek a döntésnek pl. az olyan dogmatikai kérdések körüli vitákban volt jelentősége, mint a purgatorium, ill. a halottakért való könyörgés (2 Makk 12,46). A sola Scriptura elvet tehát ezen a szűrőn keresztül kellett értelmezni, vagyis „vitás vallási kérdésekben ezekkel a könyvekkel nem szokás érvelni” — írja Bulfinger egy másik művében. Hozzátehetjük, hogy igehirdetés textusául sem alkalmazhatók ezek a szövegek, noha a 19. századig szerepeltek a bibliakiadásokban. A II. Helvét Hitvallás tételesen nem sorolja fel sem a kanonikus, sem az apokrif iratokat, eltérően pl. a Westminsteri Hitvallástól. Teológus olvasói azonban más forrásokból pontosan