Theologiai Szemle, 2017 (60. új évfolyam, 1-4. szám)

2017 / 1. szám - TANÍTS MINKET, URUNK! - Szűcs Ferenc: A II. Helvét Hitvallás aktualitása

engem?” (Mk 8,29). Az egyházban a személyes hangú Credo - a hiszek azonban mindig confessio is, azaz­ az egyház hitbeli konszenzusában született hitvallási tarta­lom. A konszenzus sohasem lehet a vélemények komp­romisszuma, hanem csakis a közösen felismert igazság előtti meghódolás. A II. Helvét Hitvallás születése maga is igazolja ezt az összetartozást, hiszen Bulfinger magán hitvallását és végrendeletét fogadták el közös hitvallás­ként a svájci szövetséges kantonok. A helvét atyák jól látták, hogy a II. Helvét Hitvallás ak­tualitását nem az újszerűsége jelenti, hanem ellenkezőleg, az apostoli hittel való töretlen azonosság, a successio fidei. Ezért idézik szó szerint a bevezetésben a három császár által 380-ban kiadott Cunctos populos kezdetű ediktumot, amely Damasus pápa trinitárius hitvallását te­kinti egyedül érvényes kritériumnak arra nézve, kiket tar­tanak katolikusnak és kik eretneknek. Ez nemcsak prag­matikus védekezés volt a szakadárság akkor hangoztatott vádjával szemben, hanem mély meggyőződés arra nézve, hogy hitvallás bármely korban csak a trinitárius közép­pont körül bővülhet a koncentrikus körök elve alapján. A hit lényegileg ma sem lehet más, mint az apostolok korá­ban (2Pt 1,1), noha a kontextus, amelyben megszólal, a régitől eltérő mezőt ívelhet át. A reformátori teológia azonban a II. Helvét Hitvallás, dogmatikai hagyományát a Szentírásnak alárendelve kritikusan értelmezte újra és egyedül a Szentírást tekin­tette norma normans-nak és a II. Helvét Hitvallás, tan­béli útmutatását csak a Szentírás tekintélye alatti norma normata-nak fogadta el. A II. Helvét Hitvallás ezt az el­vet következetesen érvényesítette mind az óegyházi dog­mák, mind a saját hitvallásalkotó munkájára nézve. A XI. krisztológiai artikulus pl. a hétből csak az első négy ökumenikus zsinat hitvallását tekinti mérvadónak. Saját tekintélyére nézve pedig az ismert alázatos kijelentést te­szi: „Mindenki előtt pedig ünnepélyesen kijelentjük, hogy mindig nagyon készek vagyunk, ha bárki kívánja, mind­azt, amit itt előadtunk, egyenként és összesen bővebben kifejteni, végül azoknak, akik Isten Igéjéből jobbra taní­tanak, köszönetünk nyilvánításával engedni és hozzájuk igazodni az Úrban, akinek dicséret és dicsőség. ”­ A helvét atyáknak ez a nyitottsága paradigmaszerűen érvényesült a későbbi - főképp a 20. századi - reformá­tus hitvallásokban. Meglepő módon ugyanis éppen a 20. században született sok új református hitvallás. Ösztönző hatást gyakorolt erre a folyamatra a Barmeni Hitvallás (1934), amely egy sajátos történelmi helyzetben érzé­kelte a status confessionist. A második világháború után született református konfessziók többnyire hivatkoznak is rá.­ Ennek a hitvalló erőnek természetesen megvan az a kísértése, hogy a status confessionist a krisztusi kérdés helyett a történelmi kairosz kérdésére szűkíti le és a II. Helvét Hitvallást a tiltakozással, vagy elhatárolódó nyi­latkozatokkal azonosítja. A Református Világszövetség 20. századi története világosan jelzi ezt a dilemmát, ahol a II. Helvét hitvallásszerű nyilatkozatok többnyire társa­dalmi, politikai kérdésekben foglalnak állást.5 Nem sokat javított a fogalmi tisztázáson az sem, hogy a szociáletikai problémák kérdéskörét később a processus confessionis terminológiája alá sorolták.6 Szükséges ezért tisztázni, hogy az úton járó egyháznak nem minden elvi döntése, vagy elhatárolódása emelhető a II. Helvét Hitvallás rang­jára, bármilyen széleskörű hitbeli konszenzus áll is a dön­tések hátterében. Történetileg az egyház hitvallásait az út mentén elhelyezett korláthoz hasonlíthatnánk, amely olyan végső határokat jelöl ki, amelyen túl már az egy­ház egyház volta válik kérdésessé. A II. Helvét Hitvallás elfogadásának aktusa önként vállalja ezeket a határokat, így válik közösségi normává, útmutatássá minden kon­­fesszió. A szün­hodosz, a közös útkeresés tartja meg az egyházat a „Lélek egységében” és fordítva, a Lélek egy­sége vezeti a különböző nyelven megszólalókat „egyező hitre” és formálja Isten népét közös úton járó néppé. A jobbra taníttatás nyitottsága így nyilvánvalóan sem nem egyéni önkény, sem nem relativizmus. Ebből a szempontból érdemes lenne megvizsgálni, hogy a lel­­készi eskünkben szereplő „szimbolikus könyveinket... tiszteletben tartom” mondat valóban kifejezi-e a nor­ma normata értelmét. Tiszteletben tartani mások hitét és meggyőződését is kötelességünk, a magunk mér­céjéhez való igazodás pedig identitásunknak feltétele. A felekezeti identitás őrzése még nem egészségtelen konfesszionalizmus, csupán annak a tárgyilagos tudo­másul vétele, hogy nincs keresztyénség általánosságban, mint ahogy nincs gyümölcs sem, csak alma, körte stb.­ Nem lehetünk egyszerre otthon minden tradícióban, mint ahogy személyes létünknek éppúgy vannak határai, mint közösségi hovatartozásunknak. 2. A II. Helvét Hitvallás hermeneutikai szerepe Nagy Barna találóan nevezi hitvallásainkat a Szentírás első számú kommentárjának, amellyel szüntelen párbe­szédet kell folytatnunk.­ A II. Helvét Hitvallás normatív szerepe ugyanis éppen az írásmagyarázat és az igehirde­tés területén érvényesül. Az első két fejezet ennek alap­elveit foglalja össze. A Szentírás ószövetségi része tekintetében a refor­máció egyházai döntést hoztak a kánonnal kapcsolat­ban is, amennyiben a LXX és Vulgata rendjétől az ún. Jabnei héber kánonhoz tértek vissza. A különbségtétel az elsődleges és másodlagos (apokrif) kanonikus könyvek között elvben nem volt ismeretlen a középkori egyházban sem, a gyakorlatban azonban elmosódtak a határok a két­féle irodalom között. Ennek a döntésnek pl. az olyan dog­matikai kérdések körüli vitákban volt jelentősége, mint a purgatorium, ill. a halottakért való könyörgés (2 Makk 12,46). A sola Scriptura elvet tehát ezen a szűrőn keresz­tül kellett értelmezni, vagyis „vitás vallási kérdésekben ezekkel a könyvekkel nem szokás érvelni” — írja Bulfinger egy másik művében.­ Hozzátehetjük, hogy igehirdetés textusául sem alkalmazhatók ezek a szövegek, noha a 19. századig szerepeltek a bibliakiadásokban. A II. Helvét Hitvallás tételesen nem sorolja fel sem a kanonikus, sem az apokrif iratokat, eltérően pl. a Westminsteri Hitvallás­tól. Teológus olvasói azonban más forrásokból pontosan

Next