Tiszatáj, 1974 (28. évfolyam, 1-12. szám

1974 / 6. szám - Veliky János: A századközép Petőfi-képe

szálakkal is átszőtt kapcsolatot, amely a magyar közvéleményt Petőfi tragikus éle­téhez kapcsolta, de ezt elsőrendűen azzal a céllal tették, hogy a századközép poli­tikai viszonyai között a lehető legteljesebb életművet ismertessék meg és terjesszék el. Zilahy Károly 1864-ben megjelent monográfiája — a cenzúrás keretek között is — szép, lendületes és elég teljes Petőfi-képet nyújtott. Kitért, ha nem is mindig pozitív értékelést adva, a kifejezetten politikai tárgyú, sőt király- és osztrákellenes versek vizsgálatára is. Említette a „Dalaim” című költeményt, amely szerinte a költő „igen szépen színezett verse... tele politikai vonatkozásokkal”, majd a „Mi­­sera plebs contribuens”-t, ahol az alkotó „a jobbágyság érdekeiért emelt szót, Dózsa Györgyre hivatkozik...”. Az utóbbi versről a monográfia szerzője megjegyzi: „Lehet képzelni, hogy biz a táblabíráknak nem igen tetszett.” Zilahy az elől sem tért ki, hogy Petőfinek a pesti forradalomban vitt szerepéről szóljon: leírta, hogy a költő „egyénisége a mozgalommal mintegy azonosulva volt..és később ........nem­csak az elvekben, hanem az alkalmazásban is mindenkinél tovább akart menni ... egyenesen a köztársaság kikiáltása mellett volt.” Áldor Imre „A forradalom költészete” című könyve, amely már a kiegyezés évében jelent meg, szintén elfogulatlanabbul szólt múltról és jelenről, mint Gyulaiék. Az irodalmat és politikát szerves egységben szemlélte, ezért összekapcsolta — Asbóth részben hasonló szellemű munkáját hat évvel megelőzve — Vörösmarty és Széchenyi, valamint Petőfi és Kossuth szereplését és alakját. A magyar történelem fejlődésbeli lényegét a nép és a nemzet gyors közelítésében látta. „... a nép és nemzet két külön fogalom lévén nálunk — egy-egy Dózsa-féle esetet kivéve — az előbbi számí­tásba sem jó ... s a tömeg ... addig csak mint a nemesség eszköze, közreműködő, de akarat nélküli tényező” szerepelt. 1848 ezen gyökeresen változtatott, és ebben — Áldor szerint is — Petőfinek és Kossuthnak múlhatatlan érdeme volt. Az egységes magyar szellemi élet nagy kárára a teljesebb Petőfi-életmű meg­ismertetésére tett kísérlet visszahanyatlott, Zilahy Károly és Áldor Imre fellépését nem követte igazán színvonalas folytatás, így Petőfi-ügyben évtizedekig — lénye­gében véve Ady Endréig — Gyulai és köre konzervatív felfogása irányította a közvéleményt. Az eddigiekhez képest új alapokon nyugvó és egyértelműen konzervatív, de ele­meiben mindkét előbbi irányzathoz visszanyúló Petőfi-értékelést ad Asbóth János Három nemzedék című, 1873-ban megjelent politikai esszéje. A Három nemzedék irodalom- és történetszemléletének különös jelentőséget biztosít, hogy szerzője a század 70-es éveire úgy fordult a Sennyey vezette politikai csoportosulás felé, és vállalkozott a hazai konzervatív politika elméleti megalapozására, hogy előtte mély­ségesen csalódott a kiegyezés utáni magyar liberalizmus eredményességében. Asbóth műveinek elméleti, eszmetörténeti jelentősége elsősorban abban rejlik, hogy a kon­zervatív vonalon először tagadta meg nyíltan és őszintén — ha a kezdetben ő maga még a deáki vonalon állt is — az addigi „szelídített” Petőfi-képet, és Petőfit annak mondta, aminek valójában gondolta. Elméleti munkássága, így Petőfi-értékelése, a századközépi ellentmondásos liberalizmusban rejlő konzervatív tendenciákat bontakoz­tatta ki, egyben felvillantotta a századforduló magyar szellemi életének előképét is. Megkísérelte rendszerbe foglalni a magyar XIX. század főbb történeti folyamatait — ezzel elméleti támpontot nyújtva a XX. század elején induló konzervatív koncep­cióknak, és abban törekedett kijelölni Petőfi helyét. A történeti általánosításokhoz szükséges ismereteket a pozitivista filozófia képviselőitől, főként John Stuart Milltől kölcsönözte. Asbóth, művében, a magyar XIX. századot három részre tagolta: „a nemzeti szellem ébredésének” korára, „a romboló forradalom” korára és a nagy alkotó erő, a „biztos kézzel való alkotás”, a kiegyezés korára. A koncepció hármas egysége, az ébredő, az önmagára találó, az önmagát szétzúzó, szétromboló, és az ismét lehiggadó, saját énjét megtaláló nemzet különös fejlődési vonalát kívánta előmutatni. A kép, már így is jól látható, eltér az előbbi Petőfi-interpretációktól. A történeti fejlődés hármas korszaka, a korszakok sajátos egymásra épülése (ébredés, hanyatlás, kitel­jesedés), a korszakok objektív lényegét tükröző, kifejezni kényszerülő egyének hely­ 5.

Next