Tiszatáj, 2004 (58. évfolyam, 1-12. szám

2004 / 6. szám - REGÉNY ÉS TÖRTÉNELEM - Sándor Iván: Daniellával a vonaton (3.) (Egy [történelmi] regény műhelynaplója)

tiszatáj „Eljött az idő, hogy a ténybeliséggel hitelesíteni szokott igaz fogalmát felcseréljük végre a valószerű kategóriájával. Hiszen megfontolásra érdemes érvek szólnak amellett, hogy a tény konstruált, és nem pedig eleve adott entitás.” (Gyáni Gábor) Elmondtam Daniellának, hogy azokra a kérdésekre, amelyeket feltett, egy regénnyel volnék csak képes válaszolni, s talán nem merő véletlen, hogy egy ilyen regényen dolgo­zom. Közismert, hogy Croce háromnegyed évszázad előtti megközelítésétől, (miszerint a történelem az élő szellem önismerete), a tudomány eljutott Hayden White és mások dia­lógusaihoz, (miszerint, ha nem találjuk a történelem belső értelmét, szakítanunk kell az álommal, hogy elbeszélhető.) Figyelembe veszi Koselleck meditációit is arról, hogy a tör­ténelemről kialakult tudások, még a tanúskodó forrásokból sem vezethetőek le maradék­talanul. A teória újabb innovatívan önkorrekciós ajánlatai visszaigazolják a históriának a közgondolkozásban megmutatkozó átláthatatlanságát, illetőleg az ennek nyomán meg­mutatkozó közönyt. A személyes­ családtörténeti emlékezéstudatok és a „hivatalos” törté­nelem ellentétbe kerülése, a források vitathatósága napirendre tűzték a történelem „el­veszésének” realitását. De az „elveszés”, miközben pontosságra törekvő terminus, ugyan­olyan ködös, mint amire próbál rámutatni. Megközelítésemben a történelem forrásainak kérdésessé válását, a stabilnak tekintett tények, a megkérdőjelezhetetlen értékek-értelme­­zések megrendülését, a támpontok felszívódását jelenti. A történelmi regény írója évszázadokkal ezelőtt a tudós összegezések nyomán kialakí­tott „álló” múlt alapján formálta meg művét. Ma ez egészen másképpen van. Ugyanakkor a művészi megközelítések egyre radikálisabban felkeltik a tudomány figyelmét. Találha­tóak párhuzamosságok. Miközben a trend az irodalomtudományban változik a tekintet­ben, hogy a műveknek a teória „rácsain” át való szemléletét felváltják a művek vizsgálatá­ból kiinduló értelmezéstanok, mintha a történettudomány is érvényesítené a következte­tések levonását azokból a lét-sorshelyzetekből, amelyekkel szembetalálkozik a múltat ku­tatva. Történelem és fikció kapcsolata, mint vitakérdés átadja a helyét a fikciónak a tudo­mányra gyakorolt hatásvizsgálatának. Ugyanakkor a fikció metafizikai dimenzióként sze­rez magának érvényességet, sorssá rendezi át a korábban continuusnak tekintett struktú­rákat, és a történelmet regényalapozásként imaginatív poétikai időtérnek tekinti. Gyáni Gábor is hivatkozik kitűnő írásában arra, hogy Jauss a történelem és fikció el­válásának okát a fikciós beszédmódnak a mimézis korábban követett ideáljától való el­távolodásával magyarázta, és azt mondta, hogy az eltávolodás következményeként az ol­vasóban tudatosodik a fikció és realitás közötti szakadék. A szakadék vitathatatlan, azonban kérdéses a történelmi tény és a realitás fogalmának megbonthatatlan entitásként való felfogása. A regényműhely felől ezen a ponton érzem „bejátszhatónak” Baudrillard már említett megjegyzését, miszerint a történelem, mint fel­hígult, medializált esemény „átadja a helyét a sorsnak”. Erről a pontról gondolandó to­vább - Gyáni joggal tartja ezt fontosnak -, a fikció és tény közkeletű fogalompárosa. Va­lóban: a történész nézőpontjából az újragondolás az igaz fogalmának a valószerűvel való felváltásának irányába mozdulhat el. „Fikció és realitás”, mintha közeledne egymáshoz

Next