Tiszatáj, 2004 (58. évfolyam, 1-12. szám
2004 / 6. szám - REGÉNY ÉS TÖRTÉNELEM - Sándor Iván: Daniellával a vonaton (3.) (Egy [történelmi] regény műhelynaplója)
tiszatáj „Eljött az idő, hogy a ténybeliséggel hitelesíteni szokott igaz fogalmát felcseréljük végre a valószerű kategóriájával. Hiszen megfontolásra érdemes érvek szólnak amellett, hogy a tény konstruált, és nem pedig eleve adott entitás.” (Gyáni Gábor) Elmondtam Daniellának, hogy azokra a kérdésekre, amelyeket feltett, egy regénnyel volnék csak képes válaszolni, s talán nem merő véletlen, hogy egy ilyen regényen dolgozom. Közismert, hogy Croce háromnegyed évszázad előtti megközelítésétől, (miszerint a történelem az élő szellem önismerete), a tudomány eljutott Hayden White és mások dialógusaihoz, (miszerint, ha nem találjuk a történelem belső értelmét, szakítanunk kell az álommal, hogy elbeszélhető.) Figyelembe veszi Koselleck meditációit is arról, hogy a történelemről kialakult tudások, még a tanúskodó forrásokból sem vezethetőek le maradéktalanul. A teória újabb innovatívan önkorrekciós ajánlatai visszaigazolják a históriának a közgondolkozásban megmutatkozó átláthatatlanságát, illetőleg az ennek nyomán megmutatkozó közönyt. A személyes családtörténeti emlékezéstudatok és a „hivatalos” történelem ellentétbe kerülése, a források vitathatósága napirendre tűzték a történelem „elveszésének” realitását. De az „elveszés”, miközben pontosságra törekvő terminus, ugyanolyan ködös, mint amire próbál rámutatni. Megközelítésemben a történelem forrásainak kérdésessé válását, a stabilnak tekintett tények, a megkérdőjelezhetetlen értékek-értelmezések megrendülését, a támpontok felszívódását jelenti. A történelmi regény írója évszázadokkal ezelőtt a tudós összegezések nyomán kialakított „álló” múlt alapján formálta meg művét. Ma ez egészen másképpen van. Ugyanakkor a művészi megközelítések egyre radikálisabban felkeltik a tudomány figyelmét. Találhatóak párhuzamosságok. Miközben a trend az irodalomtudományban változik a tekintetben, hogy a műveknek a teória „rácsain” át való szemléletét felváltják a művek vizsgálatából kiinduló értelmezéstanok, mintha a történettudomány is érvényesítené a következtetések levonását azokból a lét-sorshelyzetekből, amelyekkel szembetalálkozik a múltat kutatva. Történelem és fikció kapcsolata, mint vitakérdés átadja a helyét a fikciónak a tudományra gyakorolt hatásvizsgálatának. Ugyanakkor a fikció metafizikai dimenzióként szerez magának érvényességet, sorssá rendezi át a korábban continuusnak tekintett struktúrákat, és a történelmet regényalapozásként imaginatív poétikai időtérnek tekinti. Gyáni Gábor is hivatkozik kitűnő írásában arra, hogy Jauss a történelem és fikció elválásának okát a fikciós beszédmódnak a mimézis korábban követett ideáljától való eltávolodásával magyarázta, és azt mondta, hogy az eltávolodás következményeként az olvasóban tudatosodik a fikció és realitás közötti szakadék. A szakadék vitathatatlan, azonban kérdéses a történelmi tény és a realitás fogalmának megbonthatatlan entitásként való felfogása. A regényműhely felől ezen a ponton érzem „bejátszhatónak” Baudrillard már említett megjegyzését, miszerint a történelem, mint felhígult, medializált esemény „átadja a helyét a sorsnak”. Erről a pontról gondolandó tovább - Gyáni joggal tartja ezt fontosnak -, a fikció és tény közkeletű fogalompárosa. Valóban: a történész nézőpontjából az újragondolás az igaz fogalmának a valószerűvel való felváltásának irányába mozdulhat el. „Fikció és realitás”, mintha közeledne egymáshoz