Tiszatáj, 2014 (68. évfolyam, 1-12. szám
2014 / 5. szám - Baranyai Zsolt: Jókai és Jókai
tiszatáj 95 144 részletesen foglalkozik Szajbély Mihály 2010-es Jókai-monográfiája.) E tematika részletes taglalásával Hansági eljut „a tárcaregény mint komparatisztikai jelenség" problémájához. Közben bőségesen szemelget a Jókai-szövegekben megjelenő világirodalmi allúziókból, bemutatja az író könyvtárát, s kitér arra is, mennyire fontosnak tartotta Jókai az irodalmi fordítás kérdését (e téren az 1850-es években a magyar fordításirodalom előnyben volt pl. a némettel szemben), hangot adva annak a kívánalomnak, hogy lehetőség szerint egyidejűleg jelenjen meg az anyanyelvű és az idegen nyelvű közlés. Ez utóbbi problémakörnek mintegy folytatása, applikációja Újvári Hedvig Reklám, hír és szórakoztatás mentén. A Jókai recepció a pesti német nyelvű sajtóban 1867 után. című dolgozata. Hogy Jókai eljusson a németországi olvasóközönséghez, arról két német kiadó is gondoskodott: a berlini Otto Janke, a híres Deutsche Romanzeitung működtetője és a lipcsei Philipp Reclam, az azóta is fennálló kiadó alapítója. Az általuk (és többnyire a magyar kiadással egy időben) megjelentetett Jókai-művek zömmel a magyarországi német nyelvű sajtóban közölt szövegek fordításai voltak. Jókai regényei a hazai német nyelvű sajtótermékek közül elsősorban a Pester Lloydban jelentek meg (amely a vizsgált periódusban Falk Miksa szerkesztése alatt állt), míg azok bírálatára inkább az e lapból kivált Ungarischer Lloyd „szakosodott”. Ebben közölte évi rendszerességgel a termékeny műfordító és mértékadó kritikus, Dux Adolf Jókairól írott bírálatait. Dux kritikái azért is figyelemre méltóak, mert, korábban bécsi lapok munkatársaként jó rálátással bírt az európai irodalmi életre és könyvpiacra (egyébként főleg a színház világa érdekelte), liberális gondolkodóként pedig határozott esztétikai nézetei voltak a modern polgári regényt illetően. Természetesen Dux számos értékítéletével vitába lehetne ma szállni (állandóan visszatérő motívum pl. Jókai zabolátlan fantáziájának bírálata), mindazonáltal megfontolandó, hogy A kőszívű ember fiai ellen az a legfőbb kifogása, hogy több főszereplője van, de nincs egy valódi főhőse. A jövő század regényét pedig politikai szatíraként olvassa. Dux bírálatai mellett Újvári foglalkozik még Albert Sturm és Hevesi Lajos kritikáival. Ha egy pillantást vetünk még arra a listára, hogy mely műveket méltatták bírálatra a kortárs kritikusok, látjuk, hogy azokat, amelyek máig a Jókai-korpusz kánonjába tartozó darabok: Az arany ember, Az élet komédiásai, A jövő század regénye, A kőszívű ember fiai, A szerelem bolondjai, Enyém, tied, övé, Fekete gyémántok. Jókai és a világirodalom kontextusába illeszkedik Imre László tanulmánya, amely Csehov egy Jókai-imitációja kapcsán vázlatosan kitér a magyar író orosz irodalmi jelenlétére. A fiatal, mindenre fogékony, stílusgyakorlatokkal kísérletező Csehov írt egy olyan, a Monarchiában játszódó elbeszélést (Hiábavaló győzelem), amellyel azt próbálta - önmaga számára is - bizonyítani, hogy akár egy Jókai-elbeszélést is meg tud(na) írni. Imre László felveti Jókai orosz irodalmi recepciójának kérdését, amelynek feldolgozása adóssága mind a magyar, mind az orosz irodalomtörténet-írásnak. Meglepő ez, annál is inkább, mert a 19. századi finn és észt irodalomban - a fordításoknak köszönhetően Jókai népszerűsége Dickensével, Hugóéval és a kortárs világirodalmi rangú orosz írókéval vetekedett. A „tudós” Jókait, a mese- és adomagyűjtőt mutatja be két tanulmány, Domokos Marianné és Landgraf Ildikóé. Hiánypótló Domokos Marianné (Jókai és a népmesék), ugyanis gyakorlatilag nincs folklorisztikai szakirodalma Jókai népmese feldolgozásainak és kiadásainak, míg a regényeiben kimutatható mesei szerkezet és egyéb mesefunkciók meghatározó szerepét az irodalomtörténeti munkák rendre megemlítik. Landgraf Ildikó Jókai anekdotái kapcsán foglalkozik az író 1860-ban tartott akadémiai székfoglalójával (A magyar néphumorról), s még