Tolna Megyei Népújság, 1959. szeptember (4. évfolyam, 204-229. szám)
1959-09-09 / 211. szám
4 TOLNA MEGYEI NEPÚJSAG KIÁLLITÁSI MOZAIKOK Hatalmas tömegek keresték fel vasárnap a mezőgazdasági kiállítást. Zsúfolt villamosok, autóbuszok ontották a sok tízezernyi érdeklődőt, de az ország különböző vidékeiről teherautók is igen sok látogatót hoztak. Az ember azt hinné, hogy ezek az évről évre ismétlődő kiállítások nem hoznak újat. Pedig a tavalyihoz képest mennyi új van a mostani kiállításon. Külsőségeiben is. Mert az idei sokkal színpompásabb, mint bármelyik eddigi kiállítás. A bejárattól a főpavilonig húzódó tarka háló, a rengeteg virág, újabb és újabb szobrok a kiállítás területén, mind, mind új színfoltot jelentenek. Na és a virágok. Nemhiába Budapesten kerül sorra a közeli napokban a nemzetközi kertészeti konferencia. Háromszáz féle virág pompázik a kiállítás területén. A főpavilonban legalább százan tolonganak állandóan a forradalmi múltú falu, Endrőd makettje előtt. Beszélni kezd az elrejtett magnetofon, az érdeklődők ott látják a Körös partján elterülő falut. A hang beszél a falu múltjáról, az emlékezetes csendőrsortűzről, amikor az emberibb életet követelő parasztok vére öntözte a községháza előtti tér porát. Aztán a falu jelenéről, jövőjéről beszél a hang. Közben egymás után gyúlnak fel a lámpák, és ott áll a szemlélők előtt az új falu makettje. A régi zsúpfedelű házak helyén új, egészséges, szép piros tetős házak, rendezett utcák, új iskola, tanácsház, mozi, kultúrház, szabadtéri színpaddal, gyógy-strandfürdő, sporttelep, pártszékház, a kis parcellák helyén hatalmas, nagy táblák. — Igen, ilyen egy termelőszövetkezeti község jövője — jegyzi meg egy ötven év körüli parasztember. — Ha ma még nem is, de így lesz biztosan néhány év, évtized múlva — állapítja meg valaki a tolongó sokaság között. És mindenki azzal a meggyőződéssel megy tovább megcsodálni a termelőszövetkezetek, állami gazdaságok, az egyéni gazdák kiállított terményeit, termékeit, állatait, hogy valóban, eljön az idő, amikor minden falu arculata így változik meg, mint ahogyan az ötletesen megszerkesztett makett Endrődöt mutatja. • A gépkiállítás is azt mutatja, minden kiállítás előrelépést jelent mezőgazdaságunk fejlődésében. Néhány évvel ezelőtt még a G—35-ös, a GL és a GS—35-ös traktorok illusztrálták a magyar gépgyártást, most viszont a magyar univerzál-traktorokat szemlélik nagy érdeklődéssel, az U— 28 különböző változatait, az UE —28-at, amely homokos talajokra készült, első-hátsókerék-meghajtással. És megjegyzendő, ezeknél a gépeknél a Vörös Csillag Traktorgyár már a külsőségekre is ad. A bemutatott traktorok szemre is tetszetősek, élénk pasztellszínűek, mondhatni szépek. Nagy érdeklődést váltanak ki az EMAG kombájnjai is, a kék színű „Balaton”, a legmodernebb típus, a Csehszlovákiába, exportra készült ezüstszínű gépcsoda. * Sok mindenről be lehet számolni. A kiállított tenyészállatokról, a borokról — mind ez ideig még nem akadt vásárlátogató, aki mind a háromszáz fajtát végigkóstolta volna — egyszóval, itt van a magyar föld termékeinek színe-java. Hosszú folytatásokban lehetne beszámolni a kiállításról — most csupán néhány újdonságot, érdekességet mutattunk be. (B) TAPASZTALATCSERE a tamási Vörös Szikra Tsz-ben A járási nőtanács kezdeményezésére szeptember 1-én tapasztalatcserén vettek részt a koppányszántói asszonyok, akik most ősszel kezdik meg a közös munkát. Sok agitátor mondta azt el nekünk, hogy milyen jó lesz a tszben, hogy mennyivel jobban élhetünk, és mondjuk meg őszintén, Koppányszántón még nagyon kijut az asszonyoknak a dologból. Huszonkét asszony jött el a tamási Vörös Szikrába, hogy tapasztalatot szerezzen az ott folyó munkáról. Péti elvtárs, a tsz elnöke rövid ismertetést adott a tsz életéből. Elmondotta az asszonyoknak, hogyan alakult szövetkezetük, milyen szegény volt akkor a tagság, máról holnapra alig volt kenyerük. Az egyik asszony a koppányszántóiak közül közbeszól: „Nálunk soknak két évre biztosítva van a kenyere.” Na látják, asszonyok, már ebben is lényeges különbség van a két tsz indulásnál. Sok nehézséggel küzdöttünk meg, de elmondhatjuk, nem volt hiábavaló. — Nálunk nagy szerep jut az asszonyoknak, s ezzel tudnak is élni. Van munkalehetőség a részükre. Majd hiszen meg is látják, találkoznak a munkahelyeken a tagsággal — mondotta Péti elvtárs. Ezután ismertette eredményeiket. Az eredmények olyan szépek és nagyok, hogy így hallásra nehéz is volt elképzelni. Közbe is szólt az egyik asszony: „Ilyen propagandát a rádióban is hallottam már és az újságban is olvastam, például, hogy nyugdíjas tsz-tag nyilatkozott a rádióban, biztosan színészek alakították.” Péti elvtárs javaslatára a vendégek megtekintették a gazdaságot, hanem amit ott láttak, az már nem volt propaganda abban az értelemben, ahogyan először gondolták. Gyönyörű kertészetük, szép az állatállományuk, különösen a sertésállomány ragadta meg az asszonyok figyelmét. Ezután már csak úgy nyilatkoztak, „vajon nálunk lesz-e ilyen?” Délben a termelőszövetkezet konyháján ebédeltek. Itt is elcsodálkoztak a finom, jóízű és bőséges ebéden. Délután a tsz másik üzemegységébe látogattak el és most már eloszlott az a kétely, hogy hol jobb. Az egyik asszony meg is kérdezte: „Vajon tudunk-e mi így boldogulni és ilyen szép eredményekkel dicsekedni?” — Bizony tudnak maguk is boldogulni és ilyen szép eredményeket felmutatni, ehhez az kell, hogy összefogjanak és már most alapozzák meg a jövőjüket — mondotta az egyik tsz-tag a Vörös Szikrából. Több tsz-taggal beszéltek, akik nagyon megelégedetten nyilatkoztak. Beszéltek nyugdíjas tsz-tagokkal is, akik elmondották, hogy még most is nehezen válnak meg a tsz-től és nap nap után eljönnek, hogy amit tudnak, segítsenek a fiataloknak. A tsz autója este hazavitte a koppányszántóiakat, nagy lelkesedéssel búcsúztak abban a hitben, hogy amit láttak és hallottak, elmondják otthon a faluban és segítenek abban, hogy akik kételkednek még a nagyüzemi gazdálkodás előnyében, azok tekintsék meg a már működő szövetkezeteket. Szabó Istvánná Járási nőtanács 1959. szeptember 9, £ HETI Kellemetlen Kérdéseink Ugyan mi a véleménye a tolnamözsi vasútállomás dolgozóinak és vezetőinek a női W. C. tisztaságáról? Mert az utazó közönségnek a lehető legrosszabb, egyesek állítása szerint ugyanis önhez fogható elhanyagoltságot és tisztátalanságot csak hosszas nyomozás és keresgélés után lehetne találni. Seprő és meszelő viszont, legalábbis úgy véljük, található a tolna mözsi vasútállomáson is. S ha már a tisztítóeszközök adva vannak, használni is lehet azokat. Ugye? Szekszárdon a Keselyűsi úton minden reggel és minden délután, a munkaidő kezdete előtt, illetve befejezése után, munkások százai sietnek az üzemekbe, vagy az üzemekből hazafelé. S ezek a munkások joggal panaszkodnak a mindent betakaró porfelhő miatt, amit a járókelők végig az úton kénytelenek nyelni. Nem mondjuk, hogy a városgazdálkodási vállalat öntözőkocsija nem jár erre, mert itt is öntöz, de úgy véljük nem egészen jól választja meg az öntözés időpontját. Napközben ugyanis elhanyagolható lenne, de ugye nincs akadálya annak, hogy a jövőben reggel hét óra tájban és délután öt óra körül locsolják végig a Keselyűsi Utat a vasúti átjárótól az építőipari vállalatig?A Tolnán minden szombaton közelharcot vívnak az utasok az autóbuszbérletért. Megváltanák ők már előbb is, hiszen tudják, hogy anélkül nincs kedvezményes utazás, de mit csináljanak, ha egyszer nincs a kalauzoknál. Ha az egyiktől kérnek, az a másikhoz küldi őket, a másik a harmadikhoz utasítja és így tovább. Hétfőn reggel aztán nincs kedvezményes bérlet, ellenben fizethetik a teljes útiköltséget. Mi a véleménye az AKÖV-nek, nem lehetne néhány tömb bérletet kiadni a kalauzoknak, hogy azok a hét bármelyik napján tudjanak adni az utasoknak, ha kérnek tőlük?* ■ Amikor megszüntették a szekszárdi hármashídt papírboltot, hogy helyén más üzletet nyissanak, helytelenítettük a Népbolt intézkedését és aggályunknak adtunk kifejezést: elegendő lesz-e Szekszárdra egyetlen papírüzlet? Az azóta eltelt idő aggályainkat igazolta. A város egyetlen megmaradt papírboltjában, különösen a reggeli órákban, tolonganak a gyerekek s félórákba kerül, ha hozzá akarnak jutni egy irkához, vagy ceruzához. Most még egyszer megkérdezzük: jól meggondolták a Népbolt vezetői, amikor megszüntették a hármashídi boltot? * — A paksi járás termelőszövetkezeteiben öt ifjúsági brigád, az állami gazdaságokban pedig 9 ifjúsági munkacsapat dolgozik az idén. zokmányt a Rabnemzetek Szövetségének közgyűlésén báró Ullmann György, a Magyar Általános Hitelbank volt ügyvezetőigazgatója, aki mellékesen a GYOSZ ügyvezető igazgatóságának tagja és a Budapesti Áru- és Értéktőzsde tanácsosa is volt, képviselte. Báró Ullmann egyike a leggazdagabb magyar pénzembereknek, hiszen fentiek mellett igazgatósági, illetve felügyelő bizottsági tag volt a Providencia Biztosító Rt.-nél, a Hermes Magyar Álalános Váltóüzlet Rt.-nél, a Pannónia Kendernél, a Ganznál, a Magyar Általános Gépgyárnál, a Magyar Acélárugyárnál, az Oetlnél, a Fantónál, a Linum Tausignál, a Phylaxiánál, a Hazai Fésűsfonónál, a Magyar Pamutiparnál, a Hungária Gőzmalomnál, az Alföldi Cukorgyárnál, és még ki tudja hány gyárnál, részvénytársaságnál. Ullmann báró együtt munkálkodik a »magyar nép felszabadításán« Baranyai Lipóttal, a Magyar Nemzeti Bank volt elnökigazgatójával, akinek évi összjövedelme több mint száznyolcezer pengő volt. Ezeknek az uraknak méltó társai azok, akik a felszabadulás után szöktek Nyugatra, miután a fordulat évéig részt vettek a magyar politikai életben, s mindent megtettek, hogy hazánkat letérítsék a szocializmus útjáról, hogy a népi demokratikus fejlődést megakadályozzák. Pfeiffer Zoltánról, Sulyok Dezsőről, Varga Béláról, Nagy Ferencről, Auer Pálról nem kell különösképpen sokat beszélni, leleplezték ők magukat már itthon, Magyarországon. Hozzájuk tartozik Kovács Imre, a Nemzeti Parasztpárt volt jobboldali vezére is, aki most az emigráció egyik legismertebb »teoretikusa«. Kovács Imre azt az álláspontot képviseli, hogy nem lehet nyíltan fellépni Magyarországon a kapitalizmus mellett, hanem a »nemzeti kommunistákkal« szövetségben, két lépésben kell megdönteni a szocializmust. Kovács Imre így ír a Látóhatár című folyóirat 1956. január—februári számában: — »A lélektani vagy politikai hadviselés azon a feltevésen alapszik, hogy a kommunizmus a benne szinte törvényszerűen jelentkező ellentmondások következtében, továbbá a mozgásból és tevékenységéből adódó »legális« lehetőségek tervszerű kihasználásával annyira fellazítható, hogy a Kremlnek nincs más választása, mint tárgyalni és a Nyugat feltételeit elfogadni. Ez különleges hadviselés, amelyet azért neveznek lélektaninak, mert politikai, diplomáciai, gazdasági, kulturális és katonai nyomás mesteri kombinálásával vagy szükségszerű rotálásával a kommunizmust állandó nyugtalanságban tartja, — az egész világra kiterjed...« Kovács Imre máshelyütt így ír: — »Ne gondoljunk veszélyes akciókra, könnyen elfojtható megmozdulásra! Egyelőre az is elég lenne, ha a nemzetközi eseményekről és azok fejlődéséről helyesen tájékozódnék (mármint a magyar nép, a szerk.), hogy a kommunista hibákat vagy taktikai mozdulatokat a maga javára kihasználhassa. Hogy miben és mikor kezdeményezhet, azt óvatosan, szinte matematikai pontossággal kell kiszámítani. Analízisekkel segíthetjük legjobban aztán a helyzet, és a lélektani hadviselés módszertani ismereteiben, mindig ott és akkor fokozhatja a nyomást, ahol és amikor a leghatásosabb«. Kovács Imréék azt hangoztatták, hogy céljaik érdekében időlegesen kommunistákat is hajlandók utitársként maguk mellé fogadni. Nos, ez a politika, a pártonbelüli aknamunka, Nagy Imre és csoportjának aljas, kétszínű tevékenysége meg is hozta a maga »gyümölcsét«, az 1956. októberi ellenforradalmat. Az ellenforradalom idején örömmámorban úsztak Nyugaton a jó magyar urak. Az ellenforradalom leverése után pedig felduzzadtak soraik azokkal a népellenes politikusokkal, akiknek vezető szerepük volt a magyarországi ellenforradalomban, s jónak látták, ha nyugati gazdáikhoz szöknek. Ezeknek az új emigránsoknak a három »K«, Király Béla, Kéthly Anna és Kővágó József a legkiemelkedőbb képviselői. Ismeretes, milyen szerepet játszottak Királyék az ENSZ úgynevezett ötös bizottsága hírhedt jelentésének összeállításában ők voltak a hangadói a strasburgi »Forradalmi Tanács«-nak, amelyről már szó esett. Ugyancsak vezető szerepet vittek a »Szabad Magyarország Nemzeti Képviselete« megalakításában, Királyék nagyszerűen beleilleszkedtek az emigrációba, legalábbis ami a volt hazájuk elleni aknamunkát, az amerikai diverzáns és hírszerző szervek gátlás nélküli kiszolgálását illeti. A régebbi magyar emigráns vezetőkkel azonban vannak bizonyos ellentétek, mint ahogy a régebbi emigráns vezérek egymás között is gyakran veszekednek, marakodnak. Ez a marakodás azonban nem »elveken« alapul, az emigráns vezérkarban dúló »elvi viták« csak annak a leleplezésére szolgálnak, hogy ki kap nagyobb darabot abból a koncból, amelyet az USA vet oda az értük munkálkodó hazaárulóknak. Király, Kéthly és Kővágó az »új menekülteket«, vagyis azokat, akik az ellenforradalmi felkelés leverése után hagyták el az országot, igyekeznek az amerikai hírszerző szerveknek szállítani. Különösen Király Béla aktív ebben a tekintetben. Gátlásai nincsenek, mint ahogy nem is voltak egész életében. A féktelen karrierista most ilyen módon igyekszik érvényesülni. Igen, ezek a jó magyar urak, a különböző hírügynökségek felhajtói, szállítói. Rajtuk kívül természetesen a kisebb kaliberű és kisebb hírű horthysta és fasiszta hazaárulók egész légiója dolgozik a CIC és más hírügynökségek szolgálatában, kisebb, de ugyancsak nagy bizalmat feltételező beosztásban. Csak néhányukról beszélünk most, ízelítőül, mert azt kívánjuk megmutatni, kikre építenek az amerikaiak, kiknek a »szakértelmét« és gátlásnélküliségét használják fel a hazánk ellen szervezett hírszerző és diverzáns aknamunka vezetésére. Martsa Sándor, volt horthysta ezredes jelenleg Grazban él. Az újonnan beszervezettek közül sokakat ő képzett ki határátlépésre és diverziós feladatokra. Barcsay József egykori csendőrfőhadnagy, a »Magyar Harcosok Bajtársi Szövetsége« londoni vezetője az Intelligence Service szolgálatában áll. Csia Jenő csendőrezredes, a Hungarista Mozgalom tagja is kémek beszervezésével foglalkozik. Pelsőczy Pál volt főhadnagy mostanában a francia hírszerző szerveknek dolgozik. Vasváry József horthysta altábornagy, a Magyar Nemzeti Bizottmány ausztriai megbízottja, kémfőnök. Páter Gácsér Imre, volt tábori lelkész- a Nemzeti Bizottmány franciaországi magyar irodájának vezetője Párizsban él, és legfőbb dolga, hogy Magyarországra átdobandó ügynököket szervezzen be. Münchenben működik a CIC egyik fedőszerve, az úgynevezett »Magyar Segítő Szolgálat«, amelynek dr. Ordódy Krisztina a vezetője. Az ellenforradalomnak és a fasizmusnak ezek a gátlás nélküli lovagjai, a CIC, a nyugatnémet Gehlen-szervezet és a többi nyugati hírügynökség készséges kiszolgálói, sokat tudnának mesélni az 1956. októberi magyarországi ellenforradalom előkészítéséről, bizonyos körülményeiről is. Egyetlen reményük, hogy egyszer mint »győztesek« térhetnek haza Magyarországra. Az ő vágyálmáig és az amerikaiak céljai találkoznak. Amit tesznek, pénzért teszik, de egyszersmind a magyar népi demokrácia elleni elszánt gyűlöletből. »Hasonló a hasonlónak örül« — tartja a latin közmondás. örülhet egymásnak a CIC és a magyar fasiszta ügynökök hatalmas légiója... (Vége.)