Tolnai Világlapja, 1907. október-december (7. évfolyam, 41–52. szám)
1907-11-03 / 45. szám
1762 TOLNAI VILÁGIAPJA KOPE5 GLUflSQTflR Piroska Irta Szini Gyula A kis Tamás, ez a hétéves csöpp emberke már az első pacsirtaszóra felébredt. Kék szeme olyan tágra nyilt, hogy behunyásáról többé szó sem lehetett. — A sétapalcta-erdőbe akarok menni, — szólt határozottan és mindenáron fel akart öltözködni. Még abba is készséggel beleegyezett volna, hogy veszedelmesen tekervényes füle kagylóját menten kimossák. Pedig ez volt reggelenkint a réme. — Piroska még alszik, — csitították. Erre Tamás valamivel nyugodtabb lett, mert tudta, hogy Piroska végre is fel fog kelni és mint megígérte, el fogja őt vinni a sétapálcta-erdőbe. Nyitott szemmel erről a csodálatos erdőről kezdett álmodozni. Milyen is lehet az? Ott terem az a csontnyelű, gólyafejű pálcta, amilyent az apja visel; ott nő az a vaskos, tigrisszínű bot, amelyre a nagyanyja támaszkodik, ott fakadnak a fekete pálezák, amelyeknek a nyakán ezüstvirág, csontgolyó, vagy égszínü drágakő nő ki. Hogy susoghat, csilloghat mindez és csak le kell őket metszeni! És kis bokrokban ott vannak együtt a gyermekek pálezikái. 1,6-fejű, piros kutyafejű, madárfejű pálezskák, amik közül némelyikbe bele lehet fújni, mint a rigó. Elszédült belé, ha arra gondolt, hogy a sok közül melyiket fogja választani. Piroska ezalatt fölkelt, felöltözködött és sietett be a kis álmodozóhoz. Az már ott állt kis ágyában és a legkínosabb műtéteket, amilyen a mosdás, a törülközés, a fésülés, hősies elszántsággal tűrte. Épp pisze orrát és csöppnyi vastag ajkát mosták nagy spongyával, ugy hogy alig jutott szóhoz. — Megyünk a sétapalcta-erdőbe? — kérdezte, amint lélegzethez jutott. — Ha jól leszel, szépen felöltözöl és megreggelizel, mindjárt mehetünk, — felelte Piroska, a Tamás hajadon testvérnénje. Így történt, hogy egy negyedóra múlva Tamás már a szép kék bársonyzekéjében ment a híres sétapálcza-erdő felé. Szántóföldek közt mentek, a táblákban fürjek bujkáltak és csipogtak, a susogó, nedves, zöld búzahullámokról épp akkor szikkadtak fel az utolsó harmatcsöppek. Még tiszta volt a reggel, amilyennek a nap csókolta fel szűzi álmából. Piroska arra gondolt, mikor a csöpp és komoly emberkére pillantgatott, hogy milyen szép dolog ilyen világos és nagy gyermekszem előtt megnyitni a világ egy ismeretét. Hogy amikor az erdőbe fognak érni, mint fog a kis buksi csodálkozni, ha nem látja a sétapalctákat. Akkor aztán szépen meg lehet neki magyarázni, hogy: lásd, kis bölcs barátom, erről a leveles ágról csak le kell fosztani a leveleket, le kell hántani a háncsot és készen van a friss palcta, amelyet az esztergályos kicsiszol, a festő megfest, az ékszerész aranynyal, ezüsttel vagy drágakővel csinosít. Mennyi mindent lehet tanítani ilyen szép, nyugodt, nyári reggelen! Felvilágosítani van olyan öröm, mint felvilágosodni. Az erdő szélére értek és gyér fák közt jártak. Ám egyszerre sűrűsödni kezdett, mély árnyékok tátongtak mindenfelől a fák között, izgalmas nesz támadt a bokrokban és egy éles hang füttyös jelt adott. Tamás összerezzent. — Ne félj, Tamás, — intette Piroska, — hiszen tőled félnek. Az erdőben már nincsenek veszedelmes állatok, hanem csak apró, szelid mókusok, bánatos őzikék, amelyek akkor is megijednek, ha ilyen kis embert látnak, mint te. Jelt adnak egymásnak, hogy meneküljenek. Tamás bátrabb lett, kivált mikor száz lépésnyi út után a fahegyek közül beömlött a nap sugárkévéje és eleven aranyos szőnyeget terített az útra. Még a kis Katicza-bogár sem félt, hanem ötpettyes szárnyait zizegtette a levegőben. Kis ember jobban a lába alá lát és Tamás nem győzte elkerülni a vörös hangyákat, a zománczos bogarakat, a prémes hernyókat, amelyek lassan, sütkérezve mászkáltak tágas, napos országútjukon. Még mindig nem látta a palctákat sehol. Hirtelen lépések hallatszottak az erdőből, de erre Piroska is megállt kissé. Látszólag nyugodtan mentek tovább, de amint az itt kanyarodott, egy embert láttak, aki épp szemközt jött velük. Ez egyszerre fütyörészni kezdett és az ujjai közt megpörgette a sétapálczáját. Tamás szeme kitágult és mereven nézett a pálczára, amely az ember kezében egy perezre megállt. Szép tarka bot volt és karcsú aranyfoggantyúja messziről csillogott. Tamásban hirtelen felébredt a féltékenység: ez az ember megelőzte őket és nyilván elvitte a sétapalcta-erdő legszebb hajtását. Rá akart szólni, de az ember elsurrant mellettük. Tamás visszafordult utána és ekkor látta, hogy Piroska is visszanéz... Az ember pedig megállt. Tamás csak azt érezte, hogy Piroska megfogja a kezét, megrántja a karját és egyszerre minden ok nélkül sietni kezd. Hátuk mögött a lépések nemhogy távolodtak, hanem közeledtek. A kisfiú hátrafordult és látta, hogy az aranybotos ember a nyomukban van. Piroska olyan sebesen lépkedett, hogy Tamás csak szaladva tudott vele lépést tartani. Csaknem elsúlt a lélekzetük már, mikor Tamás egyszerre kedvetlen lett és szólt.