Tolnai Világlapja, 1914. július-szeptember (14. évfolyam, 27–39. szám)
1914-09-27 / 39. szám
5 A „shrapwell" Ezzel a névvel jelöljük meg mi is azt az ágyulöveget, amelyről a mostani világháború folyamán napnapután olvasunk, részint szenvedőn és szomorúan, részint túláradó örömmel. Ha azt olvassuk ugyanis, hogy ezer sebesült érkezett tegnap Oroszlengyelországból, s ezek legnagyobb része „shrapnell" okozta sebet szenvedett, szomorúak vagyunk, hogy az ellenség lövege talált, viszont jóleső érzéssel állapítjuk meg a híradások nyomán. 1. A „shrapnell", magyarul kartács nevű löveg hosszmetszete. A fehér kockák a lövegben lévő golyók átmetszetei. — 2. A gránát nevü löveg rajza. A löveg kúpja alatt lévő rugós rud vet szét a löveget leérkezése után. — 3. A kézi gránát képe. A hosszú acél rudnál fogva helyezik bele a gyalogsági fegyver csövébe, hogy egyetlen magyar shrapnelllövés következtében a barbár orosz ellenség hetvenöt katonája némult el örökre a sáncárokban. Mert a shrapnell, ha talál, jól talál és biztosan öl. Szerencsénk — hisz hat hét óta állandóan tapasztaljuk, — hogy ellenségeink shrapnelljei két hibában szenvednek. Rosszul vannak beirányítva, s ha a véletlen mégis jól céloztatja, megközelítőleg sem olyan hatásnak, mint a mieink. Az első hiba oka sokféle, ezt majd abból látjuk, hogy, mi mindent kell megcsinálnia a jól kiképzett tüzérnek, hogy a shrapnell találjon, a másik hiba oka igazi orosz hiba. Rossz a gyártás. Ellopták a gyárban a legtöbb lőport belőle, s hogy mégis tele legyen, fűrészport kevertek bele. A belsejében lévő acélgolyók helyett olcsóbb, gyengébb, lágyabb fémet helyeztek el, ugy hogy igy nemcsak az érték háromnegyed részét lopták el "a hadseregre felügyelő nagyhercegek, hanem a hatás nagyobb részét is ellopatták ezen a réven a gyártó céggel. A shrapnell magyar neve: Kartács. A lényege az, hogy célbaérése alkalmával, ha ellentálló tárgyba ütközik, vagy pedig kellő beállítás mellett a cél fölé érkezve még a levegőben szétrobban és 50—100 gyilkos golyót és száz meg száz löveg szilánkot és fémdarabot szór le az ellenségre. Kétféle kartács van tehát: földön robbanó és temperált, vagy levegőben szétrobbanó löveg. A kartács nem régi harci eszköz. Egy német származású angol ezredes Georg Schrapnell 1803-ban találta föl. Az ő lövegének az volt a lényege, mint a mainak, hogy a régi tömör ágyulövegek helyett üreges löveget szerkesztett, amelynek belsejében külön lövegeket helyezett el, s ezek a kilövés után bizonyos feltételek bekövetkezése esetén szétrobbannak. A németek tökéletesítették ezt a találmányt, amelynek mai formáját itt mutatjuk be néhány képben. A külső formája olyan, mint a tömör ágyúgolyóé. A belseje azonban valóságos szerkezet. Mindenekelőtt feltűnik, hogy a tengelyében egy henger van, amelyben egy acélrúd fut végig. Az acélrúd a löveg csúcsában egy erős acélkúpban végződik. A kúp alatt egy kis rugó van elhelyezve, amelynek az a hivatása, hogy a löveg felütődése pillanatában az acélrudat visszavágja a löveg belsejében lévő robbantó anyagig, amely a nagy ütés következtében szétrobbanva, a löveg belsejében lévő apróbb lövegeket szétvesse. Ez az egyik fajtája a kartácsnak, s a mai hadakozási formában a ritkábban alkalmazott forma. A sáncárkokban hadakozó katonák ellen a temperált löveg a használatosabb. Ez a löveg is hasonlatos külső formájában a tömör löveghez, de a szerkezet lényegesen eltér. Van ugyanis a lövegben egy gyújtókanóc, amely a löveg kilövése pillanatában meggyullad, s mire leégett a végére, a lövegben lévő robbantóanyagot meggyújtja, s még mielőtt a löveg földet ért volna, a levegőben robban szét. Nézzük meg egy példán, hogy milyen bonyolultan aprólékos tényezőkkel kell megküzdenie a képzelt tüzérnek. Az ellenség tőlünk nyolc kilométerre van, s földbe ásott fedezék mögül biztos célzással lövi a mi gyalogságunkat, amely előttünk van vagy 6—7 kilométerre. A gránát, a tömör ágyútűz nem tudja szétverni a földhányásokat. Ilyenkor kell a shrapnell. A löveget úgy kell beállítani, hogy az abban a pillanatban robbanjon szét, amikor pontosan az ellenség fölé érkezik, s ne legyen e pillanatban magasabban az ellenség fölött, mint legfeljebb negyven-ötven méterre. Ehhez pontosan kell tudni, hogy milyen messze van az ellenség ami tekintettel arra, hogy a távolságot csak távcső segélyével s a térkép ismerete útján lehet megbecsülni, nem is könnyű feladat. Ha ez megvan, ki kell számítani, hogy hogyan kell állítani az ágyú csövét, hogy a löveg repülése közben épen nyolc kilométer befutása pillanatában legyen az ellenséges rajvonal fölött ötven méter magasságban, végül, hogy épen ebben a pillanatban robbanjon szét. Ezt a nehéz ügyet az orosz tüzértiszt talán tudja is, de már az altiszt és a legénységnek fogalma sem lehet róla. Nálunk minden tüzér tudja ezt. Ez az elől említett első hibának a magyarázata. Ez alkalommal, csak összehasonlítás kedvéért a kézi gránátot is bemutatjuk. Ezt a gránátot acélrúdra szerelik, s a gyalogsági fegyverbe helyezve lövik ki. Ezek a gránátok meglehetős nagy — 28—60 milli méter — átmérőjű lövegek, amelyek a célbaérkezésük pillanatában szétrobbannak. A hordási távolság 1200— 1600 lépés, míg a kartács 6—12 kilométer is lehet. 4. A gyalogsági fegyverbe helyezett kézi gránát, mielőtt még kilőtte volna a fegyverből. TOLNAI VILAG LAPJA 19