Tolnai Világlapja, 1914. október-december (14. évfolyam, 40–52. szám)
1914-10-18 / 42. szám
Vakmerőség A kapitányra került a sor, a mi rejtélyes kapitányunkra, hogy elmondja élete legvakmerőbb cselekedetének történetét. Tessék csak elképzelni, mekkora izgalom fogott el mindannyiunkat. Egy ember, akinek egész élete a vakmerőségek vakmerő láncolata, aki félelmes és ijesztő minden cselekedetében, aki megjárta a művelt és műveletlen világokat, aki egyenesen szabadúszó a kalandos vakmerőségek óceánjában, most el fogja mondani veszedelmekkel spékelt élete legvakmerőbb cselekedetét! A légy zümmögését is meg lehetett volna hallani a szobában, ha véletlenül nincsen tél, amikor természetszerűen nincsenek legyek. Szinte láthatóan égnek meredt a hajunk. Csak a csúfképű piktoré nem. De neki könnyű dolga volt, mert nincsen is haja. Cinikusan szólalt meg tehát epés barátunk : — Ereszd csak meg a história zsilipjét. Fogadni mernék, hogy egy régi, rossz francia novellát ad be nekünk. És fürödni fogunk a vérben és borzalmakban. A kapitány fölényesen mosolygott. Mert ha ő mosolyog, kizárólag fölényesen mosolyog. — Bolond beszéd, ostoba beszéd. A vérontásnak semmi köze se a bátorsághoz, se a vakmerőséghez. Bátorságból sohase öl senki, legfeljebb rosszaságból vagy félelemből. A legtöbb gonosztettnek a gyávaság a rugója. A piktor morgott: — Ej, a vakmerőség mindig pusztit és sohase épit. A teremtéshez megfontolás való, a vakmerőségnek pedig rombolás a gyümölcse. — Lári-fári, — mondta a kapitány. — Vakmerőség, hogy úgy mondjam, nincsen is a világon. Mert ha valaki egy megvadult oroszlánnal puszta kézzel birokra kel, az se vakmerőség. Az vagy szomorú kényszer, vagy még szomorúbb őrület. Mert a megszorult ember bolond volna, ha az oroszlánnal szemben is nem védelmezné az életét, amikor megtámadja. Ha pedig nem támadja meg, még a bolond is kétszer meggondolja, mielőtt nekimegy. A háborúban többnyire nem is jut hozzá az ember, hogy bátor legyen vagy vakmerő. Csak akkor fanyalodik rá, amikor nincs meg a kedvező lehetőség, hogy kár nélkül gyáva is lehessen. — Tehát nincsen is bátorság a világon, hős kapitányom? — kérdezte a piktor gúnyosan. — De van. Azonban csak olyankor, ha muszáj. Kivéve egy dolgot, amelyben mindig van vakmerőség. Még akkor is, ha ez a vakmerőség nyilvánvaló ostobaság. És ez az egy dolog a szerelem. A kapitány most körülnézett, mintha azt várta volna, hogy erre a váratlan mondásra egyikünk-másikunk lefordul a székről. De mivel senki se fordult le a székről, a kapitány folytatta: — Becsületemre mondom, csak a szerelemben van vakmerőség. — Egyéb bizonyítékod nincsen? — kérdezte a keserű piktor. A kapitány az ilyen rosszmájú megjegyzések alkalmával mindig nagyot hall. Folytatta tehát, mintha mi se történt volna. — S most kezdődik az én történetem. Az életem legnagyobb vakmerőségének a története. Nagyot fújt most. — Húsz éves voltam. Képzelhetitek, hogy nem mai történet, amit elmondok. Ma már az ősz dere ül a fejemen, de azért úgy emlékszem minden részletére, mintha tegnap lett volna. Tehát batal legény voltam, hogy ne mondjam sihedet, s egy fiatal házaspárnál laktam hónapos szobában. A Kinizsi utcában volt, egy csöndes kis házban. Ma már oda se találnék, vagy ami még valószínűbb, az utca sincs már meg, s a ház még kevésbbé. Az ember valami kézműves volt. Azt hiszem, kovács. Mindenesetre valami vasmunkás. Az asszony meg olyan igénytelen szőke kis asszonyka. Se nem csinos, se nem fut, se nem nagyon kívánatos, se nem visszataszító. Olyan tucatasszonyka volt, akit az ember szívesen megnéz, amikor eléje kerül és könnyen elfelejt, amikor nem látja. Lusta kutya voltam én már akkor is. Már tudniillik annyiban lusta, hogy vasárnapokon bizony ellustálkodtam az ágyamban délig is. Hát egy vasárnapon volt és én az ágyamban feküdtem. Dél felé járt az idő. Nyár volt és meleg. Valami nagy forróság volt a levegőben és a véremben. Egyszer megnyílik az ajtó és bejön hozzám az aszszony. Amikor belépett hozzám, nyitva hagyta maga után az ajtót. Tárva-nyitva. És én beláttam a másik szobába, az ő szobájukba. Ott ült a kovács barátom egy kis asztalka előtt. Borotválkozott. A szappanos képén szorgalmasan babrált az éles szerszám, s igazán mulatságos volt, ahogy a borotválkozó ember a kés alatt az arcát fintorgatta. Egyszer fölfújta a pofáját, aztán félrefordította a képét, majd meg lehúzta a bőrét, már ahogy a borotválkozó ember szokta. — Nincs valami kívánsága? — kérdezte az aszszonyka. — Nem akar valamit? Ejnye, ejnye, de csinos ez az asszonyka, gondoltam magamban. Pedig semmivel se volt csinosabb, mint tegnap vagy tegnapelőtt. És a figurája is nagyon tetszett. Pedig nem is volt valami karcsú. A mosolya pedig egyenesen elszédített. Pedig elég bárgyúan vigyorgott reám. Mondjátok, mi ingerelt engem ezen az asszonyon? Ugye, nem tudjátok? Hát én tudom. A hatalmas karu ura, aki kovácslegény volt és akinek éles borotva volt a kezében. Az ajtó tárva-nyitva. Az embernek csak be kellett néznie, s épen úgy láthatott engem az ágyamban, mint ahogy én láttam őt a tükörbe nézve. És ekkor valami bolond szédület fogott el, s én megfogtam az asszony kezét és levontam magamhoz, és elkezdtem csókolni. Szinte véresre szívtam az ajkát, úgy csókoltam. És az asszony meg se moccant, s hagyta magát ölelni, hagyta magát csókolni, sőt vissza is adta a csókjaimat. Őt is elragadta-e a pillanat heve, őt is izgatta-e a borotvaéles veszedelem, vagy csak félt megmoccanni, mit tudom én? Szóval, elkövettem az életem legnagyobb vakmerőségét. A szeme előtt jóformán, egy arasznyira a kezében tartott borotvától, rutul megcsaltam egy marhaerejű fegyveres embert, aki ha véletlenül odanéz, menten fölhasítja a gégémet, s akinek bizonyára egy hajaszála se görbül meg, ha gulyáshúst aprit belőlem. Hát hallottatok, fiuk, már ekkora ostobaságot? Mondom, az asszony nem valami nagyon érdekelt. Szép se volt, csábító se volt. Soha szerelemről még csak nem is beszéltünk. Egyéb dolgokról még kevésbbé, mert komoly dolgokról talán nem is lehetett volna vele beszélni. S így nem is tudhattam, hogyan fog viselkedni ez a nő, ha így orvul megtámadom. Kiált-e vagy rámüt? Csak egy sikoltása elég lett volna arra, hogy belőlem menthetetlenül törvényszéki hullát csináljon. És ha nem sikolt, ha sikerül az ostoba merénylet, hát mi gyönyörűségem van benne? Hiszen az asszony annyira se érdekelt, hogy csak a keresztnevét is tudnám. Akárhogy erőltetem is az emlékezetemet, egy vonását se tudom a lelkembe visszaidézni, annyira hétköznapi volt a képe. A hangját se tudom, milyen volt. A lelki tulajdonságait pedig annyira nem ismertem, írta Kálnoki Izidor