Tolnai Világlapja, 1923. január-június (23. évfolyam, 1–13. szám)
1923-06-13 / 12. szám
------sggg) TOLNAI VILÁGLAPJA 12 ököllel mellbevág. — Érdekes! Mondja, hogy: csuda. Azt mondja. — Hát... — Vagy azt írja meg, hogy mihez fogtam én Amerikában, amikor kikerültem. Hogy havat lapátoltam ... ezzel a tulajdon két kezemmel itt ni... elhiszi? Ezzel a két kezemmel ... havat lapátoltam ... ezt írja meg ... Az orrom alatt hadonászik. Furcsa, már láttam szebb kezeket havat lapátolni. Nem megy a fejembe, miért ne lehetne ezekkel havat lapátolni. — Nagyszerű! — mondom. — Nagyszerű! Azt elhiszem. Ha én egyszer azt magaa bécsi haute polize titkos levéltára a magyarságnak nemcsak politikai, hanem irodalmi értékeit is őrizte. A többi közt Csokonai Vitéz Mihály kéziratos műveit. Széleskörű nyomozás folyt annak idején az „Uj magyar Miatyánk“ miatt, amely keserű gúnnyal kéri „Mi Atyánk Is. Ferentzet, a’ ki lakói Bétsben“, hogy: „ne végy minket a végső ínségbe, de szabadíts meg minden ringy-rongy váltó-céduláktól papírpénztől.“ Az egyik Verträte (kém) azt jelenté Pestről, hogy a pamphletet Csokonai-Vitéz Mihály irta. A vizsgálat során Csokonai számos manuscriptumát lefoglalták s egy részük odaveszett. Nagysokára kiderült, hogy nem ő írta a magyar paródiát; „bizonyos, hogy nem Csokonai Vitéz Mihály szerző, mert esztendőknek előtte meghalt.“ Az akták közt találtam egy utalást, amely épp Pestre irányított. Később itt ráakadtam Csokonai verseinek egy részére is: igazolták néhány bécsinek a hitelességét. Nagy Iván, a „Magyarország családai“ című ismert genealógiai munka szerzője két nagy kötetben hagyta hátra Csokonai „saját vagy mások“ költeményeit. A Magyar Nemzeti Muzeum ilyen címmel őrzi a kiadatlan iratokat: „Origin. Manuscripte 1831 Qu. Hung.“ Sok más, későbbi érték, politikai tartalma is van egybefűzve a félvászon negyedrétü kötetekben, mint Deák fontos beszéde stb. Nagy Iván füzetté igy össze: Egyveleg Iratok 1703—1826 évekből I. kötet. Történelmi, politikai okmányok, levelek, alkalmi beszédek, gúnyiratok, versek és egyéb érdekes és éles feljegyzések ...“ Most persze csak azokról esik szó, amelyek közvetlenül Csokonaira vonatkoznak. A második kötet 57-ik oldalán ezt olvasom: Csokonai V. Mihály versezeteinek töredékei, melylyek a kinyomtattatás alá nem bocsátódhattak a bennek foglaltató résszerént fajtalan, résszerént nagy safrica matériákért. A költemény egy része, azonban ma már nyugodtan a nyilvánosság elé vihető. Ami bennük erotica, az egészséges, túláradón férfias, az akkori idők ízlésének megfelelő. Talán legkevésbé szabad közölni a Minden katona szerelmes — Minitat omnis amans. (Ovid, Ámor. libr. Elég. Pest 1795) című versezetet, amely az „éjjeli tsaták, ostromok és lesek“ poézisét zengi. Van ebben pár ősi zamatu szép magyar szó is. Csokonai akkor már passziós öntudattal kereste a régi jó kifejezéseket, amint a hévség kommentárjában hangoztatja is. Jó szavak százait hozta elő és jellemző, hogy megokolás kellett például ehhez: falomb. Akkor irta: — Magyarjaim! Literátorok! Ne tsak a’ külföldi írókat olvassátok, hanem keressétek fel a’ rabotázó együgyü magyart az ő erdeiben és az ő szittya pusztáin, hányjátok fel a’ gyarló énekeskönyveket, a’ vetekedő prédikációkat, a’ szűzbibliopóliumon kiterített szennyes románcokat, hallgassátok figyelemmel a’ danoló falusi leányt, és a’ jámbor puttonost. Akkor találtok rá az Árpád szerencsi táborára, akkor lelitek fel a’ nemzetnek ama mohos, de annál tiszteletesebb maradványt, a’ mellyeket az olvasott és utazott órácskának társaságában haszontalan keresnétek. nak elmondom, hogy én hogy lapátoltam havat New-Yorkban ... hát nem lesz szüksége többé témára. Látom magam, hogy írom a hatkötetes regényt a hólapátolásról. — Hihetetlen! — mondom. — Mik történnek az emberrel! — mondom. — Nana! — mondom. Diadalmasan néz rám. — Azt elhiszem! — mondja. — Mi? író úr! He?... író úr!... Tudok témát adni, mi?! Nem volt kár, hogy ideültem, mi? Tudok, mi? — Tud! — mondom meggyőződéssel és csodálkozással veszem észre, hogy igazán adott. Maga Csokonai népdalokat is gyűjtött, nemcsak szavakat. A bécsi Magyar Hírmondó szerződtetni akarta őt „segédül“ s akkor Márton József irt neki, hogy küldjön ritka magyar szavakat. Csokonai „régi és ritkább, kevéssé gyakorlott, nyomtatásban ismeretlen, tartományos és mesterszavakból kétezer és egynéhányt“ küldött Márton szótárába. De a bécsi szerződés, amelyre úgy vágyott, meghiúsult. A dalgyűjteményt is összeállította ezzel a címmel: Régibb és újabb magyar népbéli dalok (Volkslieder), mellyeket más tsinos nemzeteknek példájára imittatott írásból ’s hallomásból összeszedvén, az elveszéstől megmenteni kívánt Csokonai Vitéz Mihály. Koháry Ferenc grófnak irta ezt 1797 november 8-án Komáromból. Pártfogást kért tőle a nyomtatáshoz s hosszú listát mellékelt: „Kézírásban levő munkátskáinmak jegyzéke.“ A népdalokról szólva, hozzáfűzi: „Van már illyen mindenes nóta valami 300.“ A gróf nem méltatta pártolásra és a dalok egy része elveszett, de a bécsi és pesti anyagban többjük megmaradt. Hármas szerencsétlenség érte Csokonait, ami több művének odaveszését illeti: Sárközy István, a somogymegyei alispán számos hosszabb alkotását is őrizte kézírásban, de ,,a’ hadi fölkelés“ idején kitört „pórtámadáskor“ 1800-ban földúlták Sárközy nagybajomi házát is: az iratok elpusztultak. Itt volt „A méla Tempefői, vagy: Az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon (Nemzeti játék formába öntött satira)“, de ennek túlnyomó része megmaradt tisztázatban s a többi Csokonai újra irta. Itt volt a Pofók címü „nadrág-epos“, amelyből 86 strófa maradt meg. Egy forró nyári napon (június 11-én) pedig nagy tűz dúlt Debrecenben, s elégette Csokonai anyjának kedves rózsakertes házát is. A költő erről „érzékeny“ levelet írt gróf Széchenyi Ferencnek, de kárát nem részletezi. Arról sem maradt följegyzés, ami Bécsben „sülyedt el“. Már Toldy (Schedel) Ferenc, az Akadémia egykori főtitkára 1844-ben ötvennnél több olyan Csokonaimunkát jegyzett föl, amely elveszett. Néhány alkotását pedig szándékosan elveszejtették. Ilyen volt: A feredés Régi dámák és gavallérok — Csokonai elveszett művei — írta Tábori Kornél