Tolnai Világlapja, 1932. július-szeptember (32. évfolyam, 28–40. szám)

1932-07-13 / 29. szám

Magyar író kalandos utazása a világ körül Hogyan keltek át a középkorban az Atlanti-óceánon ! Az Atlanti-óceánon. Nyugat-Afrika elült... Kedves Szerkesztő Úr ! Hosszabb szünet után ismét jelentkezem és most elgondolkozom a vizek fölött, az óceán­­járó folyosóján. Néhány száz évvel ezelőtt más emberek hajóztak itt, nálunknál sokkal bátrabbak, lelkesebbek. Ma a luxushajó négy nap alatt átrohan az óceánon és az ember, ha jó alvó, Southamptonban pihenőre tér és Brooklinban ébred. Hihetetlenül megható ellen­ben az a kiszklídés, amit tengerész elődeink folytattak a kultúra nevében ! Volt alkalmam áttanulmányozni Kolumbus kalandjainak abszolút hiteles leírásait. Ki­szakítok belőle egy részt és elküldöm, hogy lássa, kedves Szerkesztő úr, hogyan hajóztak a középkorban. A hullámos vízre nem állít­hatunk emlékoszlopot, legyen ez a cikk a csodálat és elismerés kifejezője. Ezzel minden kultúrember tartozik a nagy felfedezőnek és utazónak. » (Egy régi tengerész emlékirataiból) A Plnta atár napok óta, mintha teljesen különálló tervek szerint hajózna, folyton előttünk járt és akárhogy törekedtünk is elébe jutni, a fürge karavellit nem engedte. Columbus éktelen haragra gerjedt és meg­állást parancsolt. Majd átrendelte magához Pinton Mártont, a Pinta parancsnokát. Abban a kivételes szerencsében részesültem, hogy jelen lehettem a világ történelmének egyik legérdekesebb epizódjánál, melynek folyamán a nyugodt és fölényes tengerész­­tudás mérkőzött a hirtelen lobbanékony, alapjaiban ingatag, de a kivitelben annál tántoríthatatlanabb ember jellemével. Mert Pinton régi és tapasztalt tengerész hírében állott, de még azt is mesélték róla a matró­zok, hogy valamikor a normannok egy hajó­jával már átkelt a Nagy vizen és megjárta az Aranypartokat, onnan szerezte mérhe­tetlen vagyonát... ezzel szemben azonban babonásaim, könnyebben befolyásolható em­bert keresve sem lehetett találni, mint Pinton Mártont. Mikor a májtengerből (a mai Saragossa­­tenger) kikecmeregtünk és az érthetetlen növényzet, mely a semmiből nőtt és a semmiben tenyészett, elmaradt, a hajók leállottak. Lágy, langyos, fűszeres levegőjű este volt. A szélcsendben a vitorlák lottyad­­tan és fáradtan lógtak a kötélzetről. A legénység a hajó árnyas helyein kockázott és dalolt. Régi andalúziai, kasztíliai dalok hangjai töltötték be az óceán végtelen tükrét. Mindenkinek telve volt a szíve a balzsamos légkörrel, csak én éreztem, hogy nemsokára nagy villámcsapások fogják felváltani ezt a szép, alkonyatos nyugalmat... még­pedig ott, ahol Colu­mbus és Pinton között elhangzik az első szó . . . A kapitány (Columbus) teljes díszbe öltözve várta azt, akit felelősségre akart vonni azért, mivel nem tartotta be a paran­csolt irányt és nem engedelmeskedett a további utasításoknak. Haja frissen fel­sütve omlott le nyakára, amit vastag, drágakövekkel kirakott nyaklánc díszített. A láncot a komposztellai Szent Jakab-rend ajándékozta Columbusnak és ezzel lovag­jává, sőt egyik mesterévé avatta őt. A lán­con hatalmas sárkány aranyba metszett alakja függött. A nagy­ ember testét hófehér öltöny fedte, melyet a legfinomabb selyem­ből készített számára don Estrella Cavalca­­dos, a sevillai szűcs. Derekát széles kard­tartó öv szorította össze, pántjaiban csupa csillogó gyémántkővel. Vállairól rubinvörös palást omlott le, a legfőbb hatalom jelvé­nyeivel tarkítva. Ez az ember fölötte bizonyos lehetett a dolgában, hogy ezt az omátust hordani merészelte . A másik, aki most érkezett a hajóra, nem valami nagy úr külsejét nyújtotta. Pinton Márton tetőtől-talpig feketében jelent meg, még csak tőrt sem hozott magával, sem embereket. Egyedül Don Carlos de Vian jött vele, az is inkább kíváncsiságból, mint védelemre. Mikor megpillantott, megölelt, megcsókolt és végre megint eltölthettünk egy boldog órát hármasban Doria Armand­­dal. Mi másról lehetett volna szó, mint Villarcayo váráról, meg a hölgyeinkről, akiknek" szívecskéje, emléke betöltötte egész életünket ! Meg a testvéri barátság örök megpecsételéséről, annak a megfogadásá­­ból, hogy soha semmi körülmények között el nem hagyjuk egymást. Nem sokáig tartott azonban boldog együttlétünk. Pinzon magához intette bará­tomat, engem pedig behivatott Columbus. Besiettem gazdámhoz, aki szívesen foga­dott és meghajlásomat mosollyal köszönte meg. Azután megengedte, hogy behívjam a jövevényeket. Pinzon belépett, könnyed fejbiccentéssel köszönt, De Vian mélyen meghajolt és a kabin sarkában állva m­aradt. Állva maradt Pinton is, csak Columbus ült le, jelezvén ezzel is, hogy itt ő a parancsoló úr és ezúttal nem vendéglátó házigazda. Azután percekig nézett a két ellenfél egymásra anélkül, hogy bármelyikük egyetlen szót szólt volna. Kentről halkan beszűrődött a matrózok éneke és alulról, a karavella mélységes sötét­jéből a hajó titokzatos, szellemszerű lakói, a patkányok cincogása hallatszott. Végre Pinton törte meg a csendet. Hangja elhúzott, kellemetlen és halk volt. Senki sem hitte volna, milyen tombolóan vad, őrjöngő,­süvöltő ez a torok, ha szükség van rá. — Hivattál, Mester — mondta — és én megjelentem. Azonban a szellőztetőlyukon át látom, a szél felkerekedik. Indulni sze­retnék. — Természetesen, megint anélkül, hogy parancsaimat bevárnád — dörgött rá Colum­bus és felugrott. — Mai találkozásunknak ez a veleje, lovag. Öreg és tapasztalt tenge­rész hírében állsz, Pinton Márton, annál inkább csodálkozom, hogy nem látod be, hogy egy hajóhad csak egy ész és egy hata­lom kormánya alatt érheti el a célját. Talán ismered a három szabólegénynek meséjét. Egy célnak indultak, de az első bokornál háromfelé mentek. Ha együtt marad­nak, keresztülették volna m­agukat egye­sült erővel a kásahegyen. Így azonban háromfelől kezdtek neki és mindhárom megpukkadt, mielőtt az Eldorádóba elérkez­tek volna. Castro Inez, jegyezd fel ezt a mesét. Persze, hogy nem ismerheted, Pinte Márton, mert ebben a pillanatban találtam ki. Ha szerencsésen hazatérünk, néhány ilyen szép alkotással fogom meglepni a világot ! Remélem, azt a tavaszi dolgot nem felej­tetted el feljegyezni ! — Oh nem, dehogy, nemes lovagom ! Az andalúziai tavaszt ! — válaszoltam. — Azt a mondatot sohasem felejtheti el az, aki egyszer hallotta ! Ezt a bókot nem azért mondtam, mintha úgy is éreztem volna, hanem mert enyhí­teni akartam a feszültséget. Hogy nem sikerült, arról nem tehetek. — Íme tehát, a szabólegények módjára dolgozol te is, Pinton Márton. Pedig ha tudnád, hogy két hét múlva partot érünk, aranyos, balzsamos, fűszeres partokat, ahol tüzes rubinokat görgetnek a patakok, ahol aranyserlegekben, nemes szőlőlével fogadnak Spanyolhan új polgárai — nem viselked­nél így. — Engem nem tehet bolonddá egy felhő­­cafrang — válaszolta mosolyogva Pinton. — Engem pedig sohasem fog vezethetni a te tudásod, lovag — pattant fel Columbus, — mert ha szerinted a tudásban, az ismeretek ismerésében merül ki ennek az útnak az eredményessége, szerintem viszont az én agyam egyetlen gondolata többet ér, mint száz tengerész tapasztalata ! A te tudásod aprólékos, részletekre bontott, tehát kell, hogy eredménytelen legyen. De az én gondo­latom, mely ide, a tengerek közepére hozott bennünket, egyetlen, széles, átfogó gondolat volt, mint minden zseninek a gondolatai. A tudás csak beleilleszkedhetik ebbe a körbe, mely a maga fontosságában végtelen. Mindig kell, hogy legyen egy nagy ember, aki egy gesztussal égigérő eszmét hoz és száz kisebb ember, aki tudásával kitölti az eszme ürességét. Az egyik alkotó, a másik hangya mely dolgozik." Az egyik vezet, a másik engedelmeskedik. A hangyának nem is szabad tudnia, miért, dolgozik. Csak egy részletet ismerhet, azt, amelyben munkál­kodik. Az összesítő tevékenységet az alkotó fejti ki. — Jegyeztem ezeket az örökéletű mon­dásokat, parancsolom — hízelegtem. — Kiváló ember vagy, Castro Inez — lelkendezett Columbus, — kiválóbb, mint a többi. Ezért már most megígérem, hogy az első felállítandó vár parancsnokának téged teszlek meg. A vezetőkben mindig kell, hogy legyen valami, ami a többi ember fölé emeli őket ! —■ Milyen várat akarsz építeni. Mester és hol­t —­ mosolygott gúnyosan Pintán. — Két hét múlva már fogod építeni embereiddel a várat az Új Földön, barátom — válaszolta abszolút fölénnyel Columbus — , és ebben a pillanatban csak azt óhajtom közölni veled, hogy még ma éjszaka át fogod hordatni az Pinto élelmiszereit a Santa Maria-ra ! És ha még egyszer elő­fordul, hogy parancsaimat nem teljesíted, hát éhezni fogtok ! Pinton elsápadt. Megértette a dolgok jelentőségét. Csak Columbus karavelláján volt ágyú, ellenállásról tehát szó sem lehe­tett. Rettenetes eszméje támadt ennek a szélesvonalú embernek. A független ember­től, akinek az egész expedíciót köszönhette, elvette minden szabadságát és arra kény­­szerítette, hogy naponta eleségért jelentkez­zék nála . Most láttam csak, hogy Colum­bus mennyire parancsolásra született. Min­den szava királyi volt, megfontolt mondatai elevenbe vágtak. Hol tanulhatta ezt a modort, mely egyszer az útszéli csavargóét sem érte el, másszor pedig túlhaladta a királyok szavainak fontosságát. A tengerész feje lekókkadt a mellére. — Megértettem a parancsot és teljesíteni fogom azt — rebeate — és most elmehetek . — Nincs több mondanivalóm, csak az az egy — jelentette ki Columbus, — hogy számí­tásaim szerint tizenháromszor kel fel még a nap, mielőtt földet érnénk. Tájékoztasd ebben a formában a legénységet. Most el­mehetsz. És Pinton Márton elment. Mikor elhagyta a kabint, valami büszke mosoly ült ki az arcára. Akkor még nem értettük ennek a mosolynak a jelentőségét. Ezentúl, akár­mennyire függött a Pinta személyzete egy­ kalandor szeszélyeitől, akármennyire kereste is Columbus Pinton barátságát, akárhogy is könyörgött később neki, a nagy veszélyek­ben — Pinton Márton megmaradt annak, aminek született: nyakas, hajthatatlan, erős akaratú tengerésznek, ő és hajója külön államot képezett a három hajó vilá­giában, úgy mozgott benne, mint valami­degen, kifelé kívánkozó kelevény egy beteg emberi testben. Már szeptember huszonötödikét írtunk, amikor ennek a napnak a hajnalán újabb meglepetés érte a kis hajóhadat. Egyszerre váratlanul a Nina fedélzetéről harsogva hangzott fel a Gloria, ez a szent, magasztos ének, melyet harminc érces tengerésztorok adott ki magából a csendes, tükörsima, szürkéskék vizű óceán fölött. A magasztos ének azt jelentette, hogy a távolban újból feltűnt a gyanús felhőgomolyag. Nehéz, izmos, fehér gömbök úsztak a horizont felett, de a szárazföld még nem látszott. Minden szem a Pintá­ra nézett,­de a büszke karavella nem respektálta ezt­ a látványt sem. Határozott mozdulattal elfordult délnek, éppen ellenkező irányban, mint amerre a felhők lomháskodtak a tengeren. Egy kéz­­legyintéssel intéztük el a látványt s tényleg, kiderült egy óra múlva, hogy "délibáb volt ez is, a rejtélyes tengerek szeszélye, egy az ezer közül. A második héten, azon, melyre Columbus a szárazföldet jelezte, egy szerdai napon, október tizedikén, a kapitány magához hivatott. Már magam is untam a végnélküli egész éjszakákat elfoglaló szolgálatot a kerék mellett, szinte kívántam valami vál­tozást, vihart vagy effélét. Nos, a változás, mely napokon át egyetlen vágyamat ké­pezte, nem is maradt el. Columbus nagyon szívélyesen fogadott és a következőket mondotta: 20

Next