Tolnai Világlapja, 1942. április-június (44. évfolyam, 13–25. szám)

1942-04-22 / 16. szám

A MŰVÉSZ ÉS AZ ÁLLATOK IRTA P. ti. VVODlíN­OISE A Café-Britanniqueban ismertem­ meg szegény Priaulxot. Melankolikusan ült az egyik asztalnál. Ez a kávéház arról volt nevezetes, hogy még amikor havazott, akkor is tele volt léggyel. Különben nagyon kedves kis helynek nevezhetném. Arra lettem figyelmes, hogy a londoni kávéházakban szokásos macskát dühösen kergeti el az asztala mellől. —■ Ön nem szereti a macskákat ? — kér­deztem tőle csodálkozva. — Utálok minden állatot — felelte. De egyiket sem úgy, mint a macskát ! Nem feleltem, csak érdeklődve vizsgál­­gattam az arcát. — El fogom önnek mondani a története­met — mondta. Akkor majd megért engem. Önnek különben is megértő arca van. Ez a történet egy ember tragédiáját öleli fel. Egy tönkrement életről beszél. .. Oh, ez a történet — ■ — Halljuk ! — felettem, kissé unva már a hosszú elmet.­­ Párizsban lakom kezdte az emberem, aki elvből nem­ használt múlt időt soha. Képeket szeretnék festeni . Gyönyörű nőket, szép tájékokat. Csupa lelkesedés vagyok és tűz. Tanulni akarok. De nem lehet. Nagy­bátyám nem engedi. Alkalmaz a szállodá­jában. Gazdag ember, de nincs érző szíve. Mondom neki: „Bácsi, engedj festőiskolába!” Mondja ő : „Nem. Maradj csak itt és dolgozz meg a kenyeredért.” Mit tehetek­­? Dolgo­zom és közbe megutálom az állatokat. Azt is elmondom, miért. Nagybátyám hotelja előkelő hotel. Lakik benne egy indiai herceg, vele van két púpos teve. Egy másik vendég alligátort hoz. Egy amerikai hölgynek kis oroszlánja van. Mindegyiket elviselem, de Alexandert, a macskát utálom . A hotel már egész kis állatkert és én napról-napra jobban gyű­lölöm az állatokat. Mi művészek uram !­s mártíroknak születtünk. Finomabb ideg­, rendszerünk nem bírja el az izgató dolgokat. Minden éjjel az oroszlánról, zsiráfról és tevé­ről álmodom. De legtöbbször Alexanderről, az idős hölgy macskájáról. Selyem- és szőrmehalomba burkoltan fekszik minden nap a dög. Estélyi kabátnak viselhetnék a hölgyek a takaróját. Minden nap megmutatják nekem, minden nap meg kell dicsérnem az okosságát, ő jólétben dúskál, míg nekem, a művésznek­­ kopott a kabátom ! Én alvó vulkán vagyok, uram, azt mondhatnám ! Nem soká bírom már, ki fogok törni ! Egy szép napon borzasztó fogfájás gyö­tör. Beállít hozzám a macskás hölgy : Kí­vánj Jó reggelt szépen, Alexander ! — mondja a gyűlölt állatnak becézőleg. Közben ki­megy az ajtón. Erre én megfogom Alexandert, farkánál fogva húzom ki a selyemtömkelegből és egy lendítéssel ki­dobom az ablakon. Többet nem is gondolok rá. Említettem már, milyen nagyon fájt a fogam. Művészembernek mindig pechje van. Mit gondol, uram, hova repül az az átkozott macska ? Éppen az arra haladó nagybátyám fejére. Bátyám szigorú ember. A macska pedig nehéz állat. Hagyjuk a kínos részleteket. Mennem kell. Rögtön. A haragos hölgy is azt kívánja. — Jean — mondja a nagybátyám szi­gorúan. Te őrült vagy, te beszámít­hat­atlan vagy. Adok neked állást, jó fize­tést a szállodámban és akkor azzal töltöd az idődet, hogy macskákat dobálsz ki az ablakon. Megérdemelnéd, hogy szó nélkül elcsapjalak. De én nem tudom elfeledni, hogy mégis csak az én édes bátyám gyereke vagy — itt van hat­ezer frank, eredj ezzel, ahová tetszik. Vidáman baktatok egy kávéházba. Most végre megvalósítom művészálmaimat. Ta­nulni fogok ! Van pénzem ! Hamarosan rájövök aztán, hogy ezer frank nem is olyan nagy pénz. Abból n­em lehet tanulni is, meg élni is. Visszamegyek hát a nagybátyám hoteljába. Kiveszek egy olcsóbb szobát. Ha egyszer jobb kedve lesz, megmondom neki, hogy ez a pénz nem elég, adjon meg, hogy tanulhassak. Elfoglalom a szobámat. Elalszom. Rö­vid idő múlva harsány hang ébreszt föl. Ezt kiáltozza: — „Ha megmozdulsz, lövök ! . . . Ha megmozdulsz, lövök !” — Mozdulatlanul fekszem tovább, pillám­ se rezdül. Nem mintha félnék, de most nincs nálam fegyver. Rabló lopódzott volna a szobámba vagy valami ellenségem ? — „Ki az ?” — szólok most fennhangon. Semmi válasz. Hallgató­­zom. Nem hallok semmit. Erre felülök az ágyban. — Ha megmozdulsz, lövök ! — szól most ismét a rejtélyes hang, mire én gyorsan a paplan alá bújok. Jó félóra múlva, amikor látom, hogy nem történik semmi, kiugrom az ágyból és az ajtóhoz szaladok. Segítségkiáltásomra előszalad egy pár inas. — Fegyveres rabló van a szobámban , súgom oda nekik.­­virágot gyújtanak, mire valami nekiütődik a kezemnek és jól megcsípi. — „Ha meg­mozdulsz, lövök !” — rikácsolja még onnan is a beste lelke. Egy nagy, zöld papagály volt. Eddig azonban megtelt a folyosó kiváncsi emberekkel. — Hiszen ez Polly, az én elveszett papagályom ! — szólalt meg hátam mögött egy égi zengésű hang. Megfordulok. Gyönyörű, rózsaszín ruhás hölgy áll mögöttem. Rámpillant. Én is rápillantok. Mindent elfelejtek e pillanatban, csak azt érzem, hogy ezt a nőt csak imádni lehet. Elfelejtem a körülöttünk állókat. Elfelejtem, hogy a papagáj­ megcsípte a kezemet. Arról sem tudok, hogy hálóingben és mezítláb állok ott előtte. Alig találom meg a szavakat. — Mademoiselle — mondom, — engedje meg, hogy visszaszolgáltassam elveszett jószágát. Ott ül az átkozott papagáj még mindig a kezemen. Letérdelek és átnyújtom neki. Erre ő felsikolt. — Nagy ég ! Hiszen maga vérzik ! Én kínos mosollyal tekintek a kezemre és így felelek: — Nem tesz semmit ! Polly nagyon ked­ves kis állat — azért. De ő, az angyali lélek, nem hallgat rám. Eltépi a zsebkendőjét és beköti vele a keze­met. Ilyen báj ! Ilyen szív ! Három hét múlva meghívnak Angliába. Utolsó pénzemen elutazom­. Szívesen fogad­nak. Kedvesek hozzám. Egyszer azonban szivem királynője postacsomagot kap. Aján­dék van benne. Én bontom ki. Elálló léleg­zettel figyelnek rám. És akkor — óh, uram,­­­ ne kívánja, hogy folytassam. Tudja, mi volt benne ? Alexander. A gyűlölt, átkozott macska. Megismert. Sziszegve, pöfögve nézett rém és én nem bírtam tovább. A vulkán ki­tört — és — Oh, uram, ne kívánja, hogy folytassam ! Én vagyok a világ legboldogtalanabb em­bere. — Szóval, ön megint elbánt a macskával ? ! — kérdeztem. Szomorúan bólintott. % — Kidobták? Megint bólintott. — És most mivel foglalkozik ! Remélem, azóta már a művészetnek él ! Úgy nézett rám, mintha a veséjét tép­­desném. — Most másoló vagyok egy múzeumban — felelte. — Tudós dolgokat másolok. Már egy esztendeje írom az „Egyiptomi macska-múmiák történetét.” Megrázta művészi üstökét és világ­fájdalmas tekintettel bámult maga elé, legújabb kötetét mindenki. Érdekes, izgal­mas kisregény, képes, színes apróságok, humor és rejtvények . A százoldalas kötet a Magyar Népművelők Társasága kiadásában jelenik meg, éra csak 14 fillér. Mindenütt kapható Ifii A rügy. Ha a faágakon kis, ragadós ma­szatok keletkeznek, annak rügy a neve. A kis rügy női, női, női ás ha négy napig nem borot­válkozik, attól kezdve barka a neve ás mint ilyen, svábasszonyoknál kapható. A piciny rügyből lesznek idővel a nagy levelek ás virá­gok, miként a kis bubikból negyven év múltán a terebélyes vezérigazgatók és a kis módikból negyven esztendő elteltével a harmincéves höl­gyek. A rügyet igen szeretik a nyulak, a nyíllak iránti vonzalma a rügynek viszont fölöttébb csökevényes, szinte egyazon a kecske és ká­poszta hülő meszalianszával. Az andalító vpröfény. Az a. v. a kozmosz legdemokratikusabb intézménye, amennyiben egy akkora szívélyességgel süt grófra és adó­­végrehajtóra, bár nincs kizárva, hogy az utóbbi­nál cukkol egyet. Az is igaz, hogy nem süthet mindig a réti csermelyre, meg dalos pacsir­tára ; muszáj neki­k egy fényképét bocsátani a kettős könyvelőre is. Az h. v. tavasszal ki­csalja a népeket a korzóra, hová főként hölgyek mennek, hogy ernyőikkel védekezhessenek ellene. Az a. v.-t éjjel a holdvilág váltja fel, ami ugyanaz makkban, kevesebb vitamintarta­lommal. A kék ib­ola. A kék ibola, az eszemadta kislányok szívérzelmeinek csokorbakövült szim­bóluma. Épp ezért tavasztájt hallatlanul kapós, a baj csupán csak ott van, hogy ilyenkor még nem nő az ibola. Mi az, hogy nem nő ? —-­­ kérdi a nagykereskedő, akinek naponta kilenc vagon rendelése van kék Holdból prompt, via g­alaszentgrót. Az ibola nem nő ? Pssz . . . Az ibola nőni fog. És a kertészek, ahol érik, melegágyban, üvegházban ibolamagot dugnak a földbe. A földet addig kvarcolják, sarcolják, hevítik, hűlik, öntözik, míg a kék ibola, mint kutya a karó körül rémülten kislisszol. Úgy­szólván máról holnapra rányílik ibolakék szemével a nagykereskedőre, aki csak ennyit mond: e' mán döfi ! Az ibolya egyébként később nyílik, de­ ugyan kinek kell már akkor ibolya ? — Vadl —

Next