Tükör, 1968. január-március (5. évfolyam, 1-13. szám)
1968-02-20 / 8. szám
CSURKA— REISMANNModern tündérek tóba kerül, nem írnék-e néhány ismert magyar manekenről. Honnan és miért támadt az ötlet? Nem kérdezem. Mert lelki szemem előtt máris egy fiús alakú, bájos és elegáns mai tündér lebeg, kecses táncot lejt és vetkőzik, s valahonnan az éterből némi dolce-vita illat szállong. Most nincs hezitálás, aggályoskodás, még azt sem kérdem, mit adnak érte; gondolkodás nélkül elígérkezem. — Akkor diktálom a neveket — ütt meg a mondat. — Milyen neveket? — A manekenek nevét. — Persze, persze. El nem tudtam volna képzelni, hogy a manekeneknek nevük is van. Egy tündérnek nincs neve. A tündér — tündér. Írom, ahogy hallom: Gottesmann Kati, Pogány Klári, Bártfai Sztenya, Patz Dóri, Takács Zsuzsa, illetve Lukács Lórántné. — Ez hat — mondom. — Nem, ez öt. Takács Zsuzsa és Lukács Lórántné egy és ugyanaz. Keresheted az asszonynevén is. — Asszony? Egy maneken lehet asszony? — Miért ne? — Igaz, persze. — Mondd kérlek, meg tudod te csinálni ezt a riportot? Láttál te már manekent? — Élőt? — Mi az, hogy élőt? — Úgy érzem, eleven manekenhez még nem volt szerencsém, csupán filmen, híradókban, képernyőn. — Divatbemutatón voltál már? — Nem, soha. — Akkor tulajdonképpen miért akarsz írni róluk? Valóban. Most már én sem tudom. A tündér ellibbent. Szertefoszlott. S akkor rádöbbenek, hogy máris rossz nyomon vagyok ezzel a tündéresdivel. Alig van lejáratottabb, kifacsarodottabb jelentésű szó a tündérnél. Már-már gyalázkodás, sértegetés manapság egy lányra azt mondani: tündér. Elég, ha csak egy gyakori összetételére hivatkozom bizonyításképpen: bártündér. Pedig milyen szép szó és milyen szép a jelentése, az eredeti! S hogy illenék a manekenre, aki röpke pillanatokra tűnik fel a kifutón egy-egy ruhacsodában, kecses táncot lejt, illeg-billeg, majd elillan, mint a mesék tünékeny, képzeletszülte leánya, meseország lenge hölgye. S akkor már döntök is magamban: csak azért is kibányászom, vagy ha lehet, mert létezik, akkor felfedezem bennük ezt a tündérit. POGÁNY JULI Ifi Á Dl sanc*a'K SZÓALAK I vetkezet Kossuth Lajos utcai boltja előtt, itt kell találkoznom Pogány Klárival. Benézek az üzletbe. Üres, csak a helyiség közepén van némi élet. Egy magas, barna, kissé soványnak tűnő nő áll ott középen félig kész, fércelt, ujjatlan nyári ruhában. Próbál, ő az. Kint mínusz van, télikabátban is didergek, s ő odabent nyári ruhát próbál. A kép szomorúságot áraszt, sokat elmond a lányok kiszolgáltatottságáról. Ahogy ott áll, méricskélik, tűzik, igazítják rajta a nyári ruhát, amely nem lesz az övé soha. Nehéz munka? Nem az, hogy nehéz, de éppen az a kellemetlen benne, hogy olyan könnyű, csak állni kell és tűrni. Mint egy élő próbababa. Bemegyek az üzletbe. Kissé kétségbeesetten tekint rám, sejti, hogy nem vevő vagyok, s jelzi, hogy még nem jöhet. Az üzletben hideg van (elromlott a fűtés), a karja libabőrös. Csak egy fél óra múlva tud utánam jönni a Belvárosi kávéházba. Fekete télikabát és kendő vanrajta. Megjegyzem, hogy a kolléganőjén is fekete télikabát volt. — Praktikus. Nappal is jó, este is jó. Akinek nincs sok, annak ez a legcélszerűbb. A ruhájuk is formaruhaszerű: szoknya, pulóver. S mégis, milyen csinosak. Pogány Klári arcán először csak a fáradtságot, a spleent veszi észre az ember, nyurga, karcsú termetében a királynői lehetőségeket csak később, s az igazán szép vonásokat, arcának, tekintetének szomorkás báját , csak legvégül. Zárkózottságra hajlamos, nehezen nyílik meg. Először a pályája felől kérdezem. Tíz éve maneken. Most 26 éves. Elvált. Az apja meghalt 1945. január 1-én egy bombatámadás következtében, abban a budai házban, amelyet azóta újjáépítettek, s amelyben ma is lakik anyjával, nevelőapjával, testvéreivel, akik mind vívók és vívómesterek. Ő is vívott, de nem érzett magában elég tehetséget ahhoz, hogy sokra vigye, ezért inkább abbahagyta. A Rotschild-szalonban volt varrólány, részt vett egy-egy házi bemutatón, sikere volt, maneken lett, de közben kitanulta a szakmát. — Konfekcióruhát is szoktak bemutatni? — Nagyon ritkán. Tudja, az nem a mi méretünk. Mi kiesünk a konfekcióruhából. Ahhoz teltebb, erősebb nők kellenek. Ezt először arisztokratizmusnak vélem, aztán rá kell jönnöm, hogy ez a valóság. A divatalakító cégeknek arra van szükségük, hogy az általuk elkészített és bemutatott ruhák abszolút hatást érjenek el. Az általános férfiízlés szerinti test nőkön a ruha elvész. A ruha csak rajtuk érvényesül igazán, akik megkoplalnak érte. Aztán a többi áldozat. Pogány Klári sorolja: a manekennek nincs kötött munkaideje, ide-oda ráncigálják, ennélfogva családi élete sincs, a férjek nem szeretik, ha szombaton, vasárnap vidéken pendlizik, este későn jár haza, s egyáltalán, addig imponál a férfinak a maneken, amíg udvarol neki, amint elveszi feleségül, rögtön meglátja a csillogó felszín alatt a valódi kényelmetlenségeket. Majd egy váltás után, a manekeneknek nincs gazdájuk, elvben a Magyar Hirdetőnél vannak nyilvántartva, lezsürizve, (kb. 100 pesti lány van lezsürizve manekennek), de ez csak for- GOTTESMANN KATI De hol és UH ! ! mikor? Milyen nehéz egy tündérrel randevúzni. Végül is Katival a Hungáriában beszélek meg találkozót, s kissé szorongva kérdezem meg a telefonálás végén: — No és miről fogom megismerni? — Fekete télikabát lesz rajtam, és csibészes sapka. — S csak azután teszi hozzá, mintegy mellékesen : — Én fekete vagyok. Eredeti maneken önjellemzés: nem a testi mivoltát tartja fontosnak, hanem a ruhát, amit hord. Fekete kabát, csibészes sapka: biztosan tudja, hogy nem lesz még egy ugyanilyen öltözékű lány a Hungáriában. Nem hoz magával különös ismertetőjelet, nem szorítja a hóna alá a Révai Nagylexikon 19. kötetét, csak felöltözik, bizonyos benne, hogy összetéveszthetetlen. Az öltözete az egyénisége. S van egyénisége? Már megjelenésekor kiderül, hogy van. Jellemezhette volna magát testi arányaival, arcberendezésével, mosolyával, mozgásával, sok mindennel legalább ennyire pontosan. Leül, kacéran, virgoncán csillogó szeme fölött kilós műszempilla csápol — mégsem hisz-