Tükör, 1970. október-december (7. évfolyam, 40-52. szám)
1970-10-06 / 40. szám
KULTURÁLIS TÜKÖR JUGOSZLÁV— OLASZNYUGATNÉMET FILM A NERETVAI CSATA JAPÁN FILM ONIBABA VILÁGIRODALOM André Gide: PASZTORÉNEK PÁRBESZÉDEK ÖNVALLOMÁSSAL Abody Béla: NYOMOZÁS TÖRTÉNELMI REGÉNY Passuth László: RAVENNÁBAN TEMETTÉK ROMÁT A Bulajic rendezte kétrészes színes történelmi film, a jugoszláv filmművészet legnagyobb teljesítményei közé tartozik. A híres neretvai csatáról szól, mely a II. világháborúban katonailag eldöntötte a jugoszláv szabadságharc és forradalom sorsát. A látványos, remekül fotografált film magasrendű színészi alakításait oly nevek fémjelzik, mint Curd Jürgens, Franco Nero, Szergej Bondarcsuk, Orson Welles és ragyogó jugoszláv színészek. Képünk: jelenet a filmből. Egy felejthetetlenül szép film, a Kopár sziget rendezőjének, Kaneto Shindónak új filmje, az Onibaba, a japán középkorba visz, de témája időtlen. A háború embertelenségéről, a szerelem hatalmáról és tragikumáról, a gonosz lélek bűnhődéséről szól. Csodálatos film: A szenvedélyek heve, a képi megjelenítés ereje és a lenyűgöző színészi játék teszi azzá. Képünk: jelenet a filmből. A kötet Gide (képünk) négy legtökéletesebb kisregényét tartalmazza: a Meztelent, a Mennyország kapuját, az Isabellet és a Pásztoréneket. Gide naplójában arról ír, hogy regényalakjait önmagából meríti, s bennük valósítja meg azokat a lehetőségeket, melyeket nem tudott, nem mert, vagy nem akart végigélni. A négy elbeszélés harminc év óta első ízben jelenik meg magyarul, Gyergyai Albert remek tolmácsolásában. A könyv utószavát is ő írta. A könyvben Abody Béla (képünk) szigorúan meg nem határozható műfajú, párbeszédes műveit és ezekhez fűződő szellemes vallomásait olvashatjuk. „Ez a könyv — írja — akkor rossz, ha nem tudott közvetíteni belőlem semmiféle közhasznú tartalmat ... A téma: színdarabjaimhoz fűződő viszonyom.” Hogy közhasznú-e Abody könyve, talán lehet vitatni, de hogy érdekes, ezt aligha. Mikor e sorok megjelennek, biztosan már kapni se lehet. Jankovich Ferenc verseskönyve a Csillagfényben hét ciklusba sorolva, a költő újabb verseit fogja kötetbe. Szonettjének szép soraival így jellemzi önmagát: „Egy mély szenvedély izgat, az örök fájó izgalma, mindig azt sóhajtom, míg két kezemben szétporlik a rög. Megyek hová a végtelen körök cikázva hívnak . ” Képünk a költőt mutatja. Először jelenik meg teljes szövegű kiadásban Passuth László (képünk) regénye Nagy Theodorikról, a magyar mondavilág Vashomlokú Detréjéről. A történet az ókor és a középkor mezsgyéjére kalauzolja az olvasót, aki a Bizáncban nevelkedett gót herceg, majd a római birodalom ura életpályáját követve fedezheti föl magának a történelem e kevéssé ismert korszakát. A magyar olvasó ezúttal nem Robert Graves valamelyik regényét kapja kézhez, hanem a népszerű író és kitűnő költő tudományos igényű munkáját a görög mítoszok világáról. Aki kedveli az antik görög irodalmat, annak hasznos és gyönyörködtető olvasmány a két vaskos kötet, mely a teremtésmítoszoktól a görög dráma mitikus alakjain át a nagy eposzok világáig mindent megismertet és emberi közeibe hoz. KÖLTÉSZET , Jankovich Ferenc: CSILLAGFÉNYBEN ÖKÖR TUDOMÁNY Robert Graves: A GÖRÖG MÍTOSZOK ZENEI LEVÉL MŰVÉSZETI HETEK - BARTÓK JEGYÉBEN A zeneélet őszi nyitánya évek óta Bartók halálának évfordulójához kapcsolódik. Budapest művészeti hetei céltudatosan sorakoztatják ehhez a hagyományhoz valamennyi többi műfajt. A róla készült képek és szobrok éppúgy, mint az alkotásait idéző képzőművészeti munkák, Illyés Gyulának a Tudományos Akadémián a költő ajkáról elhangzott verse, a rádió és televízió Bartók-interpretációs és speciális műsorai, a zenéjére készült koreográfiák jól érzékeltetik kisugárzását a művészet egész világára. A Tudományos Akadémián lezajlott emlékülés az ország, a zenevilág, s egykori szűkebb világa, a család érzéseinek adott hangot. A korai elvesztés bánatának, a rátalálás és befogadás örömének. Meg a büszkeségnek, hogy a miénk. A megnyílt Bartók-emlékkiállítás a klasszikus és modern zeneáramlatok, az idegen népek folklórja és életmódja iránti széles körű érdeklődését, világjáró előadóművészi pályáját dokumentálja. Elég elolvasni egy primitív paraszti hangszerszámról, a dorombról szóló gondos leírását, elég rápillantani az emigrációba tartó hajón készült fényképére, elég néhány taktust hallgatni a tökéletlen gépekkel rögzített zongorázásból, hogy érezzük és értsük, mit jelentett életútjának minden percében a magyar zenei múlt, Liszt és a magyar folklór, a magyar nép megtapasztalt élete, az alföldi, erdélyi parasztok és pásztorok felfedett és megértett lelkivilága, hogy újra lássuk, mennyire a miénk. Minél tökéletesebb tolmácsolásban szólal meg a muzsikája, annál erősebben érezzük ezt. Az idei öthetes eseménysorozat nyitóestjén a vendégkarmester, Lorin Maazel bizonyította ezt az Állami Hangversenyzenekar élén. Mindenki, aki ott volt az Erkel Színháznak a rádió és televízió révén megsokszorozott nézőterén, kivételes élményben részesült. És egy felismerésben: minket ért, aki úgy érti Bartókot, mint Maazel és mindazok, akikkel ő érteti meg a bartóki muzsikát. Vajon van-e több, különb értelme a zenei élménynek, mint az, hogy a hangzó valóságban magunkra ismerünk, a felidézett érzelmeket magunkra vonatkoztatjuk, hogy amíg némán és mereven ülünk, megmozdul bennünk valami, mintha mi énekelnénk. Ha pedig a zene annyira a mi nyelvünkön szól, a mi életünkben, a mi érzésvilágunkban gyökerezik, mint Bartóké, akkor minket ismernek, akik őt megismerik, megértői minket értenek, mintha velünk énekelnének. A kezdő két kép tavaszának szelíd színei és kemény táncritmusai atmoszférát teremtettek az élményhez, és jó kapcsolatot karmester, muzsikusok és hallgatók között. Érzékeink felszínén józanul figyeltük és értékel- _ _ HIVTmni tűk a vendégművész fel- • llTVlllkv készültségét, a mű fölé- “ ■ llvlllkl nyes ismeretét, vezető biztonságát, rendkívül kifejező gesztusait. A puszta hallgatás passzivi- _ ___ tásával járó valamiféle H szeméremérzet köt ehhez ------llllllil a felszínhez, a szemlélő kívülálláshoz, amit hallgató társaink előtt olykor még demonstrálni is akarunk egy-egy apró, rezdülésnyi arcrándulással, töredék oldalpillantással. A muzsikus nem a vonóhúzástól, fúvóstól, a karmester nem a vezénylő mozgástól verejtékezik percek alatt, nem is a lámpák melegétől, hanem az idegkoncentrációra alapozott küzdelemtől, hogy mélyebb szférákba ragadjanak magukkal. A közönség ugyanolyan, mint a zenekari muzsikus, ha új dirigens lép elő: először a tudás hitelét követeli. Maazel ezt pillanatok alatt elérte. Fischer Annie jó néhányszor játszotta már a III. zongoraversenyt. Amikor újra halljuk tőle, sohasem csak az előzőek újraidézését kapjuk, attól élő emberi valóság a zene, hogy a művész személyiségéhez kötődik, pillanatnyi érzelmi- szellemi diszpozíciójához. Most például még nem hallott, romantikusan daloló, csapongó momentumokkal lepett meg, melyek alaphangjától derűsebb irányba térítették a művet. Maazel mesteri biztonsággal követte és biztosította a teljes apparátus egységét. Végül megszólalt a Zene (húros hangszerekre, ütőkre és cselesztára), az a mű, melyet bármikor, ha meghallgatnak, reánk és a huszadik századra ismerhetnek majd a jövő zeneértői, s amelynek e mostani előadását meddő kísérlet lenne szavaikkal körülírni. A krónikás benyomásaira szűkíteni. Olyan lenne, mintha az egyiptomi freskók és Michelangelo színeit egy szál ceruzával akarnámlerajzolni”. Maazel produkciójának is csak a körvonalait jelzi, hogy a partitúra minden kottafejét, minden apró hangot a többihez való pontos viszonylatában építette fel, érzékeny intuícióval és elmélyült kultúrával teremtette újjá a művet. Olyan indítása volt ez a koncert a művészet idei budapesti ünnepnapjainak, amely már egymaga kivételes helyet biztosít a fesztiválok sokaságában. Méltó volt a megszólaltatotthoz. Fischer Annie Bartók ni. Zongoraversenyét játssza Lorin Maazel vezénylésével, a Művészeti Hetek megnyitó hangversenyén