Tükör, 1973. október-december (10. évfolyam, 40-52. szám)
1973-10-16 / 42. szám
A KÉPERNYŐ ELŐTT A huszadik s A negyvenegyedik Az elmúlt hét vége műsorai közül kiemelkedik a Csuhrajfilmsorozat elindítása A negyvenegyedik című, 1956-ban készült és sorrendben az első Csuhraj nagyjátékfilmmel, valamint a Szép Ernő halálának huszadik évfordulójára készített műsor, az író novelláinak, jeleneteinek televízióra alkalmazása — és rendezése — Kalmár András által. A késő szombat esti adásokban valósítja meg a tv azt a dicséretes szándékát, hogy sorra veszi a világ legnagyobb élő filmrendezőinek munkásságát. Eddig az olasz Federico Fellini és a lengyel Andrzej Wajda filmeit — amelyek közül egyik-másikról nyugodtan mondhatjuk: műalkotásait — vetítették, most pedig sor került a szovjet Grigorij Csuhraj életművének bemutatására. Sok tv-néző talán egyet sem látott eddig ezek közül a moziban, nekik nyújtja a televízió e sorozatával a legnagyobb műélvezetet. Mi viszont, akik korábban Csuhraj valamennyi munkáját láttuk, most szívesen végignézzük újra mindet a soron következő szombat estéken, mert régen tudjuk már: ez az emberileg is oly rendkívül szuggesztív és rokonszenves szovjet művész csakugyan méltó a „legnagyobbak” klubjának tagságára. A negyvenegyedik az első, de még nem a legnagyobb filmje (az a Ballada a katonáról, vagy ki tudja, tán csak ezután fogja megcsinálni?), mégis filmtörténeti jelentőségű: a XX. kongresszus utáni új filmművészeti aranykor első jelentős alkotása. Halálának huszadik évfordulójára sugározta a Szép Ernő műsort a tv, s tegyük örömmel hozzá: végre nem ritka vendég már ez a kitűnő író a képernyőn. Az Úriemberek vagyunk, öt novella feldolgozása, jelenetei, lazán köréje simuló keret játékkal. Jó munka volt, bár a jelenetek nem voltak egyenértékűek. Szép Ernő írói erényeinek java részét azonban felmutatták így is: csendes líráját, finom humorral átszőtt szomorúságát, találó emberábrázolását, hangulatteremtő erejét. BARABÁS TAMÁS vagy halva. De ki? És miért? És miért nem jelentkezett még senki sem? Halálának hírét közben bemondta a rádió. Majdnem teljesen biztos vagyok benne, hogy sem szerencsétlenség, sem öngyilkosság nem volt. — Mi történik ezután? — Münchentől kértünk segítséget. És hálistennek, ezúttal nem voltak bürokratikusak, bár megkeresésünk hivatalosan csak holnap ér oda. Maurach cigarettára gyújtott. — Még semmit sem tudunk. Azt sem, miért volt Frankfurtban, min dolgozott éppen. Jóformán semmit sem tudunk magánügyeiről. Egyszerűen még túlságosan az elején tartunk. Legyen szíves, mondja meg ezt a kedves kollégáinak ott kint. De kérem, hogy holnap reggel hozzák le Jörgensen képét. Talán jelentkeznek majd tanúk. — Legyen nyugodt, az újságok nagy ügyet csinálnak majd belőle. Mikorra várja a boncolás eredményét? — Holnap reggel. Ha felhív, többet mondhatok talán. — Majd az egyik emberem felhívja. Én még ma Münchenbe utazom. Lenne szíves beajánlani ottani kollégájának? Maurach ránézett, s gunyorosan mosolygott : — Nincs sok értelme. Kammhuber van ott. — No, akkor jó éjszakát. — Úgy látom, ismeri őt. — Nem szeret engem. A lapomat se. Mindig leéget a Tag javára. Lobenstein arra gondolt, honnan ismerheti egymást Maurach és Becher, a lapkiadó. Talán a kiadó jó állást ígért Maurach-nak, ha egy szép napon elege lesz a rendőri szolgálatból? . Bechernek nemcsak ez a vállalata volt, hanem még vagy féltucat. Mintha nemrég említette is volna, hogy a Becher-üzemek valamiféle őrséget szeretnének kiépíteni, mint a többi nagy konszern. Talán Maurach-nak már van is egy szerződés a zsebében. — Búcsúzom — mondta Lobenstein. — Megengedi, hogy nemsokára felhívjam Münchenből? — Természetesen. És jó szórakozást Kammhuberral. Röviddel hét után Lobenstein már a kocsiban ült. Arra is volt ideje, hogy a repülőtérről felhívja a Frankfurter Nachrichten szerkesztőségét. Közölték vele, hogy Benno Bornig már délután hazament. Lobenstein hát otthon kereste. — Hallo, Benő! Hallottál valamit Jörgensenről? — Igen. Nem tudom elhinni! — Segítened kell nekem. Sorozatot kell írnom a REVUE számára. — Te? De hisz ez nem a te területed. Azt hittem, hogy csak szociálkritikai témákkal foglalkozol. — Ja, ember tervez, főnök végez. Naumann maga kért rá, s azt gondolom, hogy a sovány esztendőkben nem jön majd rosszul, ha valamiben a főnök kedvében jártam. Segítenél nekem? Én alig ismertem Jörgensent. — Idejönnél még ma? — Nem. Gyorsan Münchenbe kell repülnöm, de azonnal jelentkezem, mihelyt hazaérkezem. A müncheni repülőtéren, az információnál egy fiatalember várta Lobensteint, ő hozta a repülőtérre a bérautót. — Van kedve, hogy befuvarozzon a városba? — kérdezte az újságíró. Volt kedve hozzá. Különösen, hogy egy tízmárkást csúsztatott a kezébe. — Egyetemista? — Germanisztika és filozófia. — Hogyan lehet manapság még filozófiát tanulni! A mi időnkben a filozófiát három mondatban össze lehet foglalni. Ha van valami, vagy valaki. És: Egyél, vagy megesznek. És: Aki utolsó, abba harapnak a kutyák. Mi akar lenni maga? — Még nem tudom. Talán újságíró. — Ahhoz igazán nem kell tanulnia. Elvesztegetett idő. Okosnak kell lenni. Keménynek. Vastagbőrűnek. Az emberek nyakára mászni. Lehúzni a bőrüket. Ha elöl kidobnak, mássz be az ablakon. Ásni, keresni, találni, kitalálni. És ami a legfontosabb: biztos állást szerezzen magának. Ott aztán tűnjön ki valamilyen módon, pl. könyököljön, furakodjon előre, felfelé. Bármilyen tüskés, sáros, piszkos az út... — Ön is így csinálta? — nézett rá a diák. — Maga tudja, ki vagyok? — Éppen ezért vállaltam ezt a munkát a diákok munkaközvetítőjénél. Tulajdonképpen másnak kellett volna kihoznia az autót. De egy ötösért átengedte nekem. Lobensteinnek nevetnie kellett. — Életemben először adtak el, méghozzá ilyen olcsón. — Ne haragudjon. Azt gondoltam, talán használhat egy fiatalembert Münchenben, aki mindig rendelkezésére áll. Amikor a Luisenstrasséra érkeztek, Lobenstein kérte a fiút, várjon rá. — Talán tényleg használhatom magát. A kapu nyitva volt. Lobenstein megnézte a névjegyzéket: Jörgensen: második emelet balra. A lépcsőn, már majdnem a harmadik emeleten egy sápadt, öreges férfi ült, ölében fényképezőgépet tartott. Amikor Lobenstein megállt a Jörgensen-lakás előtt, a fényképezőgépes leszólt neki: — Maga a rendőrségtől van? Lobenstein felnevetett: — Nem vagyok hekus. — Rokon? — Az sem. — Akkor nyugodtan vissza is fordulhat. Senkit sem engednek be. Többen voltunk itt, egész délután hiába próbálkoztunk. A többiek már el is mentek. — De maga még itt ül! A fotós kényszeredetten mosolygott: — Egyszer csak kijön valaki. Vagy én bejutok valahogy. Sohasem adom fel. Maga megpróbál bejutni? Vigyen magával. Tíz százalékot adok. Várta, hogyan reagál erre Lobenstein. Az belement a játékba. — Húsz. S csengetett. Harmadszorra jött valaki. — Itt Lobenstein — szólt be. Egy tenyérnyire kinyílt az ajtó. A biztosító láncot nem akasztották ki. — Schraudenbach? — kérdezte Lobenstein halkan, s minthogy a folyosón elég sötét volt, egy lépést tett hátra, hogy valami fény essen arcára. Az ajtó ismét becsukódott. Majd lánccsörgés hallatszott. A fotóriporter felugrott helyéről, ő is lefelé igyekezett. — Maradj nyugton — intette le Lobenstein, s besurrant az ajtón. Schreudenbach már várta. — Üdv, Schraudenbach. Jól csináltad. Nehéz volt? A kolléga a konyhába kalauzolta: — Van időnk. A néni az imént aludt el. Már-már ott tartottunk, hogy féltem, szívrohamot kap és vége. Ki tudja, mit csináltak volna akkor a többiek?! Már láttam a konkurrens lapok első oldalát: „A beteg, megviselt anyának meg kellett halnia, mert a REVUE a többi lapot ki akarta kapcsolni.” Egy ideig a szomszédasszony segített, de aztán el kellett mennie, a gyerekei várták, s már féltem, hogy az örökös ajtónyitogatás közben valamelyik fickó még besurran a lakásba. Sokan vannak kint? — Csak egy. Egy töpörödött fotóriporter. (Folytatjuk) □ 27 JÁTÉK A BETŰKKEL Gyorsan közkedvelt lett egy új műsor. Márciusban indult a Játék a betűkkel, s rövidesen már a harmincadik adáshoz érkezik el. A fejtörő műsor játékvezetője dr. Egri János. Feltettünk neki egy kérdést: — Milyen tapasztalatokat szereztek az eddigi adások során? — örülünk az érdeklődésnek. Úgy gondoljuk, műsorunk egyik nagy erénye, hogy mindig kedden, a mese előtt jelentkezik és húsz percig tart. A rövid műsoridő csak fokozza az izgalmat, a felszabadult játékosságot. — Mostanában meglehetősen ritka az élő adás a televízióban, minden bizonynyal ez is egyik forrása a sikernek. — Természetesen ez is, de elsősorban az, hogy nálunk szeretnek játszani. Versenyzőink között akadnak 8—9 éves gyerekek és idős emberek, mint például az a 85 éves nyugdíjas is, aki történetesen bejött a stúdióba és bámulatos szellemi frisseséggel játszott. Pedig igazán nem könnyű a tévékamerák előtt szerepelni. Akik otthon képesek nagyszerűen megoldani a feladványt, ami 400 pont feletti eredményt érne, itt, „a világ szeme előtt”, már nehezebben boldogulnak. Ennek ellenére a nézők is tanúi annak, hogy mennyi talpraesett, rögtönzésre kész versenyzőnk akad. — Időnként nem kevés az egy-egy feladványra jutó idő? — Nem. Játékunk ritmusának ez felel meg a legjobban. Ez könnyed, derűs s mindenekelőtt szórakoztató műsor. Nem mozgat meg indulatokat, nem lehet „leégni”. Sok embernek pedig lehetőséget nyújt a további fejlődésre. — Jelenleg hány aktív versenyzőt tartanak nyilván? — Hetenként 600—800 megfejtés érkezik be hozzánk az adás után. Közülük számosan elérik a 400 pontot. Számukra most megalakítottuk a négyszázasok klubját. A továbbiakban innen választjuk ki azokat a versenyzőket, akik szerepelnek az élő adásban. Különös gondot fordítunk arra, hogy ha szerény eszközökkel is, de hozzájáruljunk anyanyelvünk megszerettetéséhez, gazdagításához. Érdekességként mondanám el, hogy felmerülnek olyan magyar szavak, melyeket ma már ritkán használunk. Ilyen volt például a macskaméz, ami tulajdonképpen a mézga, melyet különböző fák kérgén találhatunk, vagy a klakk, az összehajtható báli cilinder neve, amelyet egyébként még egy értelemben is használtak: a fizetett tapsolókat hívták így. — Igyekeznek mindig egy kis meglepetéssel is szolgálni, ez megmutatkozik például a nyereményeknél is. — Minden játékhoz hozzátartozik a nyeremény. Mi azzal akarjuk vonzóbbá tenni, hogy a nyertes, a szerencsekerék segítségével, saját maga választhatja ki a nyereményét. De van egy jocker és egy kérdőjel is. Jocker esetén bármit választhat, a kérdőjel pedig egy újabb meglepetés. Adtunk már élő pulikutyát, első kiadású Ady kötetet, napiheti havi lapok, folyóiratok egyéves előfizetését. A huszonötödik adásunkat azzal is szerettük volna emlékezetessé tenni, hogy a két legjobb férfi versenylő mérkőzött a két legjobb női versenyzővel. Nos ezúttal a férfi páros nyert, nagy küzdelemben. A nők viszont „tudtak veszíteni”, s vérbeli játékosokhoz méltóan gratuláltak a férfiaknak. — A játékmesternek van valami kívánsága? — Igen. Minél többen nézzék a műsort, és sok megfejtést küldjenek be. B. L.