Tükör, 1974. április-június (11. évfolyam, 14-26. szám)
1974-06-04 / 23. szám
alig akarta elhinni, hogy ez valóság. Igazán talán soha nem is élte bele magát, hogy ennek az óriási gyárnak a párttitkára (24—25 évesen), elkereste egyszer valaki a kerületi pártbizottságról, és közölte: hathetes pártiskolára küldenék, ha alkalmasnak bizonyulna. Beszélgettek. Az egyik kérdés: mi a klerikális reakció? Beszélt a vallásról, az egyházról, a párt egyházpolitikájáról, a természettudományos világnézetről . . . Az elvtárs csak csóválta a fejét: nem, nem erre gondolt... A végeredmény: „nem elég fejlett”, nem mehetett iskolára. Kissé keserűen megkérdezte: most már végül nem tudhatná-e meg, mi lett volna a helyes válasz? De az elvtárs „bezárkózott”. (De sokszor is gondolt erre a következő esztendőkben, amikor már ő is a kerületi pártbizottságon — egy időben annak a káderosztályán — dolgozott, és sokszor gondol rá jelenleg is. Szörnyű bűn az okoskodás, a tudás fitogtatása — ami legtöbbször amúgy is csak a tudatlanságot takarja. Szörnyű bűn jelszavakat, címszavakat dobálni, másoktól átvett gondolatot szajkózni, elkoptatott beszédfordulatokat tovább koptatni, szórni a szavakat, mint a kavicsot, semmi értelemmel... Aki tiszteli az embereket, az tisztelettel beszél velük. Aki tiszteli az embereket, az érthetően, értelmesen, tartalmasan beszél velük. Akinek nincsen gondolata, az hallgasson. Azért is hallgasson, hogy akinek gondolata van, az beszélhessen. Nincsen riasztóbb az „egyszerű” emberek számára, mint a szószátyárkodás, mint az emögött megnyilvánuló gőg, fölényeskedés. A kudarc után egy esztendővel mégiscsak elküldték pártiskolára, most már öthónaposra. Az iskola vége felé ezer tervet szőtt, hogyan is hasznosítja majd a gyárban a rengeteg friss tudást. A vizsga után közölték vele, hogy a kerületi pártbizottságra helyezik. A szokott riadalma: „Meg tudok felelni ennek a nagy igénynek?” Kissé gyávának is mutatkozott: kezében a megbízólevéllel, két nap reggelén odaállt a pártbizottság kapujához, majd egy kis idő múltán hazament. Csak a harmadik napon vitte be a bátorsága. Egy évtizeden át ott ragadt. Megszokta, megszerette. Ott született Óbudán, ott nőtt fel, ott dolgozott, ott ment férjhez, ott születtek a gyerekei (ebben az időben temette el a negyedik kis halottat), ismert jóformán mindenkit, és mindenki ismerte őt. Amikor 1961-ben közölték vele, hogy a Május 1. Ruhagyárba küldik, szégyen ide, szégyen oda — sírva fakadt. „Mit követtem el?” — kérdezte. Semmit. Mindössze az volt a bűne, hogy túl régen dolgozott egy helyen. Azóta több mint egy évtizedet eltöltött már a gyári pártbizottság titkáraként. Felajánlottak közben a részére számos más beosztást, munkakört (egyebek között: hogy legyen egy hasonló jellegű, nagyságú gyár igazgatója), de nem, nem, ezt a munkáját, ezt a feladatát — úgy érzi, egy nagy család választott családfője — különösen megszerette. Ül a kicsi asszony a nagy íróasztal mögött, és ezer meg ezer lánynak, asszonynak gondjával-bajával, örömévelboldogulásával foglalkozik. A személyes, sokszor a legszemélyesebb, legrejtettebb gondolataival is. Mennyi, de mennyi titkolt öröm, reménység, bánat, bizonytalanság tárul fel előtte — napnap után, reggeltől estig . . . És este, néha késő este hazamegy az övéihez, a maga gondjaihoz, örömeihez, vágyaihoz, titkaihoz, terveihez. Nagy könnyebbséget jelentett — különösen amíg kicsik voltak a gyerekek —, hogy egy házban laknak a mamával. De csak a gyerekgondozásban fogadta el a segítséget. („Az anyám, és nem a cselédem.”) A férje se szégyellte soha a házi munkát, kialakult szépen a családi munkamegosztás: a bevásárlás, a takarítás, a mosás, vasalás az ő feladata; a főzés, a mosogatás, ház körüli javítgatás, barkácsolás a férjéé. Külső segítséget soha nem vett igénybe a házi munkához, még a legnagyobb túlterhelések időszakában sem — amikor minden feladata mellett például még esti technikumba is járt. Alig telik el nap, hogy ne sétálna a férjével este legalább egy órácskát (három évtizedes „megrögzött” szokásuk ez), nemrég pedig kerékpárt vettek, hogy a nagy építkezésektől távolabbra kerekezve keressenek nyugodt sétahelyet. Régebben, amikor késő este hazavetődött, amikor már eljátszadozott a gyerekekkel — ebből sem engedett soha —, amikor már kitakarított, amikor már elrendezte a gyerekek dolgait, amikor már lefeküdt mindenki, akkor végre ráért magával törődni. Kimosta, megszárogatta a kályha mellett és kivasalta a holmijait. Kevés ruhája volt, és másnap tisztán, rendesen kellett megjelennie a munkahelyén. Ahogy nőttek a gyerekek, úgy nehezült a dolga: többet vártak tőle, többet igényeltek belőle, tele voltak a világ felfedezésének élményeivel, és alig várták már az estét, hogy mindezt megbeszéljék a mamával — akinek, szegénynek, közben le-lecsukódott a szeme ... Minden szombat hajnalon kiment — kimegy a piacra heti nagy bevásárlásra. De úgy, hogy utána még időben — hatra, fél hétre — beérjen a munkahelyére. A vasárnapra virradó éjszakák a titkos tartalékai. Amikor már ki-ki az ágyában horkol, nekiáll szabni-varrni, s nagyon bánatos, ha reggelre, amikor felébred az első hírnök, nem fejezte még be a lánya, a fia (néhány esztendeje hozzá az unokája) új ruháját. Megszokta ezt az életet. Nem beletört, nem belefásult, hanem belenemesedett. Családi vonás az is, hogy szeretnek jókat nevetni, keresik, fáradhatatlanul kutatják a lehetőséget a vidámságra. Így aztán akad is mindig. Otthonülők. Azokon az esti sétákon kívül alig-alig járnak el hazulról. A barátaiktól is elvárják, hogy inkább hozzájuk jöjjenek. És jönnek is szívesen: „Olyan jó itt nálatok.” Az otthonuk , a mindenük. A céljaik, a vágyaik sem terjednek túl a falakon. Boldogok, ha egy bútordarabot, egy berendezési tárgyat, egy . . . akár egy krumplihámozót is vesznek. A legtöbb örömöt persze az adja, amit maguk készítenek. Barkácsolnak is mindent, beépített konyhabútort, hordozható polcot, arról nem is szólva, hogy a családnak jóformán minden tagja a mama által szabott-varrott, horgolt, kötött holmiban jár. A nagy vágyakat, amelyekhez sok pénz kellene, vagy amelyek mások szemében jelentenének sokat, közös erővel és teljes egyetértésben — kinevetik. Az olyan embert pedig, aki nem tud az efféle rabságtól szabadulni — szánják. Csendesen, derűsen, mosolygósan szánják. Csendes, derűs, mosolygós mindig ez a kicsi asszony. Akkor is, ha valaki lármás, ha valaki agresszív vele szemben. A hangos szóra halkan válaszol, a még hangosabbra még halkabban. Reggel, amikor munkába indul, mindig visszanéz az ajtóból : vajon rendben hagyta-e maga mögött a lakást? Este, a gyárból hazaindulva mindig visszanéz: vajon rendben hagyta-e maga mögött a munkáját? Éjszakánként, elalvás előtt néha visszapillant: vajon rendben sorjáznak-e mögötte az évek? ... Vajon megtette-e, amit vártak tőle itthon és a gyárban? . . . Vajon nyugodt lélekkel hunyhatja-e le a szemét? .. . Aztán elalszik gyorsan, mert nemsokára kukorékol a kakas . . (1972) ZÁGONI FERENC : Rövid leszek Rövid leszek______ Rövid leszek Vannak apró örömök az életben. Tegnap például a 107-es autóbuszon szorongunk, amikor felszáll egy férfi, szétlök mindenkit, s magabiztosan csörtet egy megürült ülőhely felé, hogy megelégedetten elterpeszkedjen rajta. Utáljuk. Egyszerre csak ugrálni kezd a busz. Hang: — A kocsi meghibásodott. Kérem, szánjanak le. Mindenki! A csörtető is! Boldogok vagyunk. Rövid leszek Rengeteg import-flakon van mostanában a kirakatok polcain. Spray, parfüm, hab, mennyi minden! Látom az egyik illatszerboltban nehezen tud választani egy fiatal nő. — Talán ez ... — tétovázik. — És jó ez a parfüm? Vonzó? — Hogy vonzó-e? Ezt, kérem, csak házassági anyakönyvi kivonatra árusítjuk. Rövid leszek A házassági tanácsadó előtt feltűnően sok mama ül, gyerekkocsival. Valaki arra megy: — Ahá! Panasznap? Rövid leszek. Keveset meséllek. Városi lakásban tragédia, ha egér tűnik fel. Márpedig ez történt, a spájzban gyanús jelek vannak. A mama kétségbeesetten mondja a fiának: — Menj le, vásárolj öt egérfogót. De nehogy megmond, mire lesz! Rövid leszek Matek írásbelire készült a szomszéd fiú. Mutatta jegyzeteit, rengeteg szám , mindenre van tétel. Igaz, egyre nem, pedig ez később nagyon elkelne. Milyen tétellel oldható meg a főnöke? Rövid leszek Csak az a baj, hogy nem egyformán repülnek el felettünk az évek. Barátomnál az öregedés például abban mutatkozik meg, hogy gyerekesen rápaskol fiatal lányokra. Nálam meg abban, hogy már fel kell mindent írnom, különben elfelejtem. Rövid leszek ismerősömmel (vezető valahol) futballmeccsen vagyunk. Valaki rettenetest lép a lábára, ismerősöm arcizma sem rándul. — Ez önuralom! — bámulom őt. — így rádlépnek, s még csak fel sem szisszensz! — Jegyzet nélkül? Rövid leszek Nemzetközi történet. A vállalat portásánál érdeklődik egy feketébe öltözött férfi, kezében koszorú. — Bocsánat. Hol találom a telefonközpontot? — Arra jobbra. De miért tetszik vinni ezt a koszorút? — Órák óta hívom őket hiába. Biztosan meghaltak. . —ő.