Tükör, 1974. április-június (11. évfolyam, 14-26. szám)
1974-05-28 / 22. szám
KULTURÁLIS TÜKÖR MARCUS AURELIUS ELMÉLKEDÉSEI Könyvhétre jelent meg Kosztolányi Dezső (képünk) publicisztikai írásainak új kötete, a „Sötét bújócska”. Az előző kötetek: az „Álom és álom", a „Füst", a „Hattyú” az „Én, te, ő”, a „Nyelv és lélek” után ez a könyv az 1933 és 1936 között írt hírlapi cikkeket és az ugyancsak a Pesti Hírlapban publikált „Zsivajgó természet” miniatűrjeit tartalmazza. A közölt cikkek majd egynegyede először jelenik meg kötetben. Az írások válogatója és gondozója Réz Pál. Két kötetbe osztva, bibliofil kiadásban jelentette meg a Szépirodalmi Könyvkiadó Szabó Lőrinc (képünk) összegyűjtött verseit. A mellékelt könyvjelzőn Illyés Gyula sorait olvashatjuk: „Szabó Lőrinc azok közé a különben nem túlságosan gyakori költők közé tartozik, akiknek életműve egyben életregény... Mi mássá válhat az ilyen líra, ha anyagát a társadalom szikráztatja ki, mint izgalmas ... leleplezésévé az egyénnek is, a világnak is?” Az Arcok és vallomások-sorozatban ezúttal klasszikus költő portréja jelent meg: Csokonai Vitéz Mihályé. A kötet a kitűnő Csokonai-kutató, Vargha Balázs munkája. Tizennyolc fejezetben ismerteti a költő életét, elemzi és magyarázza művészetét. A könyvet sok kép, rajz és dokumentum teszi szemléletessé. Mint e sorozat minden darabjához, ehhez a kötethez is életrajzi mutató járul. Könyvhétre az Európa Könyvkiadó kiemelkedően szép kiadvánnyal szerez örömet az olvasóknak. Leo Frobenius, a híres Afrika-kutató gyűjtéséből közöl szerelmi történeteket, ősi afrikai „pajzán históriákat”, Katona Tamás fordításában. A történeteket Bodrogi Tibor válogatta,s ő írta a bevezetőt, a magyarázó jegyzeteket, s ő választotta a gyönyörű kiállítású könyv illusztrációit is. Az időszámításunk utáni második évszázadban élt Marcus Aureliust az ókori történetírás a „jó császár" eszményképének tartotta. Hírét, nevét nem hódításai, még csak nem is kormányzati érdemei őrizték meg, hanem a sztatikus bölcselettől sugallt megindító elmélkedései. Ezek jelentek meg ismét, Huszti József fordításában, Szilágyi János György utószavával és jegyzeteivel — szép bibliofil zsebkiadásban. E könyv szerkesztője Dimitriosz Hadzisz nehéz feladatra vállalkozott. Antológia, mely átfogó képet adna a bizánci irodalomról, a VI. századi kezdetektől a XV. századig — sem itt nálunk, sem külföldön eddig nem készült. Annál impozánsabb ez a könyvhétre megjelent, gazdagon illusztrált vaskos kötet, melyben „A bizánciak a magyarokról” című részt Kapitánffy István állította össze. Kevés kapósabb könyv lesz az ünnepi könyvpiacon, mint René Berger műve: A festészet felfedezése. Artisztikus dobozzal összefogva, két kötetben jelent meg. Az első címe: A látás művészete; a másiké: A megítélés művészete. „A közönség — írja René Berger a festészetről — még soha ennyire sürgetően nem fogalmazta meg a megértés szükségességét. Könyvünk azért íródott, hogy ennek az igénynek próbáljon eleget tenni.” PUBLICISZTIKA Kosztolányi Dezső: SÖTÉT BÚJÓCSKA KÖLTÉSZET SZABÓ LŐRINC ÖSSZEGYŰJTÖTT VERSEI ARCOK ÉS VALLOMÁSOK Vargha Balázs: CSOKONAI VITÉZ MIHÁLY FEKETE DEKAMERON AFRIKAI SZERELMES TÖRTÉNETEK VILÁGIRODALOM MARCUS AURELIUS ELMÉLKEDÉSEI A BIZÁNCI IRODALOM KISTÜKRE KÉPZŐMŰVÉSZET René Berger: A FESTÉSZET FELFEDEZÉSE 12Q FILMLEVÉL Thurzó Gábor i von a tojásban? Milyen sokszor követeljük — szatírát kellene írni! Meg a latin mondást is hajtogatjuk — érvényes napjainkra is — nehéz szatírát nem írni. És olykor szatírának nevezzük azt, ami bohózat vagy vígjáték. Mert vágyunk a szatírára. De hát mi is a szatíra? Ne törjük a fejünket, ollózzuk ki egy megbízható svájci lexikonból. „A szatíra — latin eredetije: satura, vagyis maghéj (dióhéj, mogyoróhéj stb.) — Ennius szerint gúnyvers. Nem ő nevezte ugyan el gúnyversnek, de első példáit mégis ő nyújtja. Lényege mindig az, hogy kigúnyolja a visszásságokat. De hogy a szatíra mit gúnyol ki, az mindig a ■ kortól függ...” & még folytathatnánk. De ennél többet úgy sem állapíthatnánk meg. Legfeljebb azt tehetnénk még hozzá: a szatírának rövidnek, magvasnak kell lennie. A szatíra tehát a visszásságokat gúnyolja ki. És nem vitás — a tiszteletre méltó Ennius korából hazatérve — van minálunk szatírára alkalmas visszásság éppen elég. És egészítsük ki a lexikon meghatározását tapasztalatainkkal: legjobb mai filmszatíráink akkor készültek, amikor a kamera, esetleg egy kérdező riporter közreműködésével egyszerűen lefényképezte a kigúnyolásra érdemes jelenségeket. Ilyen kitűnő munka — Szálkái Sándor első játékfilmje előtt vetítik — „A pléh-boy”. Rádióinterjú, szóról szóra. Egy tetőfedő munkás — havi átlaga 10 000 forint — mondja el, milyennek is képzeli ifjú életét. Hogyan a szegénységet, és hogyan a gazdagságot? A nyilatkozót nem látjuk, helyette elmés rajzfigurák ágálnak, „a jóléti társadalom" magazinokból kivágott (javarészt whisky- és fürdőruha-) reklámképei jellemzik a primitív vélekedést. Ez is szatíra, nyilván más sem akart lenni, és ugyanakkor: elszomorító helyzetkép egy mindjobban eluralkodó életszemléletről. S mindez — kommentár nélkül. Ez a jó benne, ez a meggyőző. Hát ennyit akar csak egy tetőfedő fiatalmunkás? Azért él, hogy luxusvillája legyen, mint egy valódi playboynak? Azért, hogy egy Trabant helyett Ford Riviérában játssza meg a „menőt”? Nézzük a kisfilmet, nevetünk — és csak a végén szomorodunk el. Néhány évvel ezelőtt megnéztem Woody Allen bohózatát. És alig nevettem. A zsúfolt mozi is alig nevetett. Holott a mulatságos burleszk úgynevezett „nevető siker” volt az egész világon. Csak mi lennénk ilyen savanyúak? Miért ez a részvétlenség? Mert előtte rekeszizmainkat kifárasztotta egy kisfilm. Ez a kisfilm „A krokodil” volt. A rendező, Szálkai Sándor — nevét mint rendezőét akkor olvastam először, mint fürge újságírót már régóta ismertem — nem tett mást, mint lencse- és mikrofon végre fogta a „nagy, hazánkat szinte létében fenyegető” problémát, vagyis — tarthat-e egy szocialista ország derék állampolgára krokodilt az otthonában? Elég ügyetlen, ingatag kamerával fényképezett filmecske volt ez, a hang minősége még a gyengének sem felelt meg, de ahogy az a rozoga kamera, hörghuruttal küzdő mikrofon részt vett a különféle vitákon, majd az egyik „lényeges” felszólalást a rendező a másik „lényegessel” szembesítette — megszületett egyik legjobb, várva várt szatíránk életünk egy s más képtelenségéről. Tehát — hasznára válik-e szocializmust építő hazánknak egy „maszekkrokodil”, vagy sem?! És diadaltort ült az emberi butaság, a szólam-szocializmus, a nemzetiszín hazai gőg. A hatás — fergeteges volt. Nem láttunk nevetésben fakadt könnyeinktől. Verdestük a szomszédunk meg a pad hátát. A rendező elérte célját — vastagunkba vágó szatírát rögzített. Mi közünk volt ezután Woody Allen talpraesett remekéhez? Megbu- Olvastuk Láttuk kott a burleszk. A leplezetlen valóság legyőzte az elmésen kimódoltak Mert a valóság — amúgy pőrén — jellemzőbb, mint amit képzelünk róla. Az emlékezetes, sok elkedvetlenítő ostobaságot leleplező kisfilm rendezője most elkészítette első egész estét betöltő szatíráját. Most már nem inog a kamera, hisz Herczenik Miklós a kitűnő operatőr. A szatíra céljaira egybegyűltek legjobb, de némileg tanácstalanul közreműködő színészeink — Mensáros László, Tomanek Nándor, Kállai Ferenc, Balázsovits Lajos, Bánhidy László, sőt megfejthetetlen indokból még egy rendező is, Kazán István. De láthattuk Sinkovits Imrét, Psota Irént is. A bájt a bájos Jani Ildikó képviselte, a már-már kötelező szexet Máriáss Melinda, és egy sereg pucéran fürdőző szépség. A forgatókönyvet Simonffy András írta. A díszletek — ahogy Déryné mondta volna — „jellemzetesek”, a Duna menti táj olyan gyönyörű, ahogy a természet megalkotta. És ráadásul még Máté Péter is elénekelte saját szerzeményű dalát. Minden a legnagyobb rendben lenne, csak éppen ... A lexikon szerint „... a szatíra akkor igazi, ha a meglevő visszásságokat a maga eredetiségében pellengérezi ki...” Ezt most azzal egészítem ki: a „Ki van a tojásban?” sztorija már eleve képtelenség, ezek a visszásságok (meteorológiai előjelző kirendeltség, vagyis Szélervé, vagyis ... nem tudom megállapítani, miféle intézmény is lehet ez a nem létező intézmény) így és itt nem léteznek. Bábolnán lehet országos méretű tyúkfarmot létesíteni, egy ilyen Szél elvében még a szatíra kedvéért sem. És ami nincs, az nem lehet szatíra tárgya. Mert mi a jó a szatírában? — hadd emlékeztessek ismét „A krokodil”-ra — ha minden úgy szatíra, ahogy van. Ha „semmi sincs megmagyarázva, de minden meg van mutatva". Azt kell hinnem — Szálkai Sándor eddigi miniatűrszatírái győztek meg róla , hogy a rendező jelszava e kirándulás után az lesz: „vissza a Krokodilhoz!”. A létező valósághoz. Mert mégiscsak az számít valamit, ami létezik. És abban aztán bőven van szatírára méltó és alkalmas. Jelenet a „Ki van a tojásban?” című új magyar filmből (Mensáros László és Balázsovits Lajos) HALLOTTUK