Tükör, 1975. október-december (12. évfolyam, 40-52. szám)
1975-11-18 / 46. szám
Férfiak, nehéz emberi terepen Különös címmel, mondhatni megtévesztő reklámmal jelent meg a Televízió képernyőjén Galgóczi Erzsébet tévédrámája: Férfiak, akiket nem szeretnek. Ez a hangzatos, feltűnést keltő cím megállított bennünket, de ahogy megjelentek a képek, rá kellett jönnünk, nem egyszerű férfi-nő kapcsolatról, a szerelem játékairól vagy a férfiak magányosságáról hallhatunk most. Ebben a játékban Galgóczi Erzsébet többre, nemesebbre tör, mélyebb problémákat boncolgat, igazi társadalmi konfliktusrendszert kívánt felépíteni. Előzetes vallomásában arra figyelmeztetett bennünket, hogy ebben a játékban a vidéki értelmiség másfajta megpróbáltatásait, nehéz emberi terepét kívánta feltérképezni. „A vidéki értelmiségnek sokkal szűkösebb a választási lehetősége, a szakmai felemelkedés tekintetében ugyanúgy, mint a szellemi, kulturális javak, de még mondjuk a baráti kör kiválasztásában is. Az ember alakítja környezetét, de a környezet is alakítja az embert — és ez dialektikus folyamat, más vetületben és más következményekkel zajlik vidéken, mint az ország fővárosában.” Az a novella, amelyből ez a tévédráma megszületett, s annak kemény, célratörő, szikár címe (Bizonyíték nincs) is jelezte, merre mutat az írói mondanivaló iránytűje. A novella indítása sem hagyott kétséget afelől, hogy ennek a történetnek a hőse Gyönk Mihály megyei vezető, aki beleragadt a kisszerű, zárt világ körülményeibe, köti a családja, az öreg szülők iránti felelősség, a városi életforma pedig előírná a másfajta viselkedést, magatartást. Ám ő becsületesen küzd a mindennapok szürkítő, tompító tényezőivel szemben egészen addig, amíg önhibáján kívül olyan konfliktusba nem keveredik, ami végül is öngyilkosságba kergeti. Megmagyarázhatatlanul és mégsem véletlenül. Mert az természetes, hogy Tornóczki, a másik vezető, könnyedén továbblépked. Csak a becsületes ember ellenállását, lelki biztonságát kezdte ki az önvád. Nemes, igazi férfi Gyönk Mihály, aki ezen a drámai tereljen, a nyilvánosság kemény fényeitől üldözötten, nem tud tovább élni. Abból a szempontból is jellemző ez a vidéki terep, ez a fajta drámaiság Galgóczi hősei számára, hogy bár ebben a világban a nyilvánosság ereje áthatóbb, a felelősség szinte tapinthatatlanná válik. Az értékes embert terheli csak önnön lelkiismerete, s mint a nehézségi erő, agyonsújtja a magára húzott felelősség. Ezt nem értik meg a körülötte levő nők, férfiak. Mert más minőséget képvisel Gyönk Mihály, mint amihez hozzászoktak. Tragédiája ezért szólalt meg olyan jelentős drámai erővel. Szőnyi G. Sándor rendezése érdekes, vonzó volt, a belső történésekre figyeltetett, Bornyi Gyula operatőri munkája kitűnően követte a játék hangulatait, néhány közelképe és a temetés nagytotálja különösen megrendítő hatású volt, a főszerepben pedig Szabó Gyula remekelt; kitűnően adta vissza egy értékes lélek vergődését, válságait, szenvedélyeit és emberi színeit... ILLÉS JENŐ Az ezredes Ki miért is szerette az ezredest? A pszichológiai tanár azért, mert szót tudtak érteni. A téesz-elnök azért, mert mindig számíthatott a segítségére, ha bajban volt. Az orvos azért, mert olyan embert ismert meg benne, aki minden után érdeklődött. A háziasszony azért, mert még egy új bútordarabnak is tudott örülni. Ki is ez az ezredes? Vladimir Vasziljevics Rozscsenko kétszer járt hazánkban. A felszabadítás heteiben és 1965-től mostanáig itt dolgozott, itt élt. A riporter Moldoványi Ákos kérdez, s az ezredes mesél. Ízesen, bölcsen, okosan. Íme az egyik epizód. 1945 szörnyű tele. Pár napja szabadult fel a főváros. Szovjet katonák meleg ételt adnak az éhezőknek. A hosszú sorból egyszer csak valaki odaszól az ételt osztó szakácsnak: — Ennek az embernek (és rámutat valakire) ne adjatok enni, mert burzsuj volt! A szakács — tapasztalatlan kiskatona — tanácstalan. Parancsnokához, az akkor még mindössze huszonegy éves fiatal tiszthez, a történetet most mesélő Rozscsenkóhoz fordul: — Mit is kell csinálni ilyen bonyolult helyzetben? A parancsnok megkönnyíti a dolgát. Magához hívja a közbeszólót, megkérdezi: — Kiről beszélsz, mutasd meg nekem, mert bizony én még életemben nem láttam burzsujt. Az pedig rámutat egy sovány, gémberedett öregemberre. Parancsot adtam, hogy tisztes adaggal mérjenek neki az ételből... A következő jó ízű kaland főhőse egy tigris. A zűrzavarban kiszabadult az Állatkertből. A felderítők a Városligetben németek után kutatnak és egy kószáló tigrist találnak. S az ezredes nevetve mondja — ő, ezek a felderítők. Milyen bátran néztek szembe a fasisztákkal és hogy megijedtek egy tigristől... Híradóképek nyomán megelevenednek a budapesti harcok. Vladimir Vasziljevics a helyszíneket felkeresve, immáron harminc évvel később meséli akkori élményeit, bátor katonák halálát, a magyar nép számára értelmetlen háború szörnyűségeit. — Nézem ezt a szép sugárutat (a Népköztársaság útjáról van szó), hogy lüktet ma itt az élet, és eszembe jut egyik akciónk. Parancsot kaptunk arra, hogy a nyilasház közelében levő iskolában fogva tartott magyar kommunistákat, antifasisztákat, üldözötteket ki kell szabadítani. Az volt a tervünk, hogy egyik pillanatról a másikra rohamozzuk meg az épületet. Ez sikerült. Áldozatok árán ugyan, de teljesítettük a parancsot. Beszél még a Parlament elfoglalásáról, arról, hogy a németek azt is fel akarták robbantani, de erre végül is már nem jutott idejük. Rozscsenkót akkor a Honvédő Háború érdemrendjével tüntették ki. Most búcsúzik. 1965-ben érkezett másodszor hazánkba, mint az egyik szovjet katonakórház parancsnokhelyettese, és palotainak számít. Rákospalotán szinte nincs ember, aki ne ismerné. Mit csinált szabadidejében? Hogyan tudott ilyen sok barátot szerezni? Válasza milyen egyszerű: — Szeretem ezt a várost, még inkább az itteni embereket. Kedvelem a Dunát, a Margitszigetet, sőt még a focimeccseket is. Azt hiszem nekem egy kicsit többet is jelent a Millenniumi emlékmű, a Nagykörút, a Felvonulási tér és Pest oly sok vonzó vonása, össze tudom hasonlítani, mi volt itt 1945-ben és mi van ma. Mit fog csinálni otthon? Mi lesz Budapest nélkül, az itteni barátok nélkül? És Rozscsenko keresetlenül, őszintén mondja: — Sokáig voltam katona, sok mindent tapasztaltam, tanultam. Most leszerelek. Tanári diplomám van, hazamegyek Harkovba, ahol már vár a feleségem, a leányom és a kis unokám Szergej, akit még nem is láttam, s mint nagypapa fogok vele találkozni. Jó érzéssel és némi szorongással távozom. Hiszen itthagyok egy sor nagyszerű embert, barátot, Rákospalotát és sok más felejthetetlen emléket. Egyet azonban biztosan érzek: ide mindig boldogan térek és térhetek vissza. Sok sikert Vladimir Vasziljevics. B.L. □27 Hármat egy estén Azért szerettem annyira gyermek - koromban az utánjátszó mozikat, mert két filmet adtak egy műsorban. Egy jegy áráért dupla élvezetet______________ kapott a mozitöltelék. Régen elmúlt el már az a mozivilág, minthogy azonban időközben, mozijáróból „tévétöltelékké” váltam, mégiscsak visszatér a gyermekkorom. Kivált piros betűs napokon, amikor, ha jól osztom be az időmet egyetlen estén akár három filmet is láthatok. Azon az ünnepi péntek estén meg is néztem mind a hármat. (Sőt, a délutáni órákban egy negyediket is: az 1964-es Cherbourgi esernyők felújítását.) Ahogy befejeződött az első csatornán az 1975-ös Kék rénszarvasok (ez ugyan tévéjáték volt, nem mozifilm), a másodikon elkezdődött A Rajna szüze című 1953-as francia film, amelynek végeztével visszaálltam az első csatornára, hogy — bár lekésve az első negyedórát, de — újra láthassam egy régebbi moziélményemet, az 1957-ben készült Bakaruhában-t. A Kék rénszarvasokban — amelyet Alekszej Kolomijec írt és Szőnyi G. Sándor rendezett — az epizódok őszintesége, finomsága, hiteles hangulata tetszett. A háború és a béke napjainak hiteles szovjet atmoszférája, a szereplők jól megformált karaktere. A történet fővonalában azonban érződött valami kimódoltság, mintha a jelképhez illesztették volna az eseményeket, ahelyett, hogy azokból bomlott volna ki a gondolat. Olykor régi szép giccsek árnya is kísértett az egyszeri szerelmét, a háború tüzében való néhány órás fellángolását sok éven át lelkében és leveleiben kereső leány történetében. Nem volt hiteltelen ez a konok vonzalom, de rontott rajta, hogy a megoldás oly kevéssé győzött meg. Egyszer-másszor azonban megfogott a valódi költészet ereje. A főszerep színészi teherpróbáját Hámori Ildikó jól kiállta. Mellette Polgár Géza egyszerű emberségű katonája, Berek Kati keserű-féltékeny asszonya, Iványi József félszegszerelmű őrnagya és Koncz Gábor bohémlelkű századosa ragyogott fel. A Rajna szüze című kommersz krimi még a műfajnak sem a javából való, de jó volt Jean Gabint újra fiatalon látni. A „hármas verseny” pálmáját a Bakaruhában vitte el. Nemcsak a nemrég elhunyt Fehér Imrének volt ez a legjobb filmje, de az egész magyar filmművészet máig egyik legszebb alkotása, Hunyady Sándor megrendítően szép, igaz emberségű novellájának kongeniális megvalósítása celluloidszalagon. A mai napig is ez Darvas Iván egyik legjobb filmszerepe. Bora Margit érzelemgazdag, finom alakítása. És micsoda parádéja a színészi játéknak az epizódszerepekben. Szirtes Ádámtól, Pécsi Sándortól, Lázár Máriától Kozák Lászlón, Balázs Samun, Márkus Lászlón át Kálmán Györgyig, Borsi Béláig! Ritka az a film, amelyet elkészülte után tizennyolc évvel is ilyen hibátlanul szépnek, társadalmilag sokatmondónak, megindítónak és maradandónak érzünk. B. T.