Új Tükör, 1977. április-június (14. évolyam, 14-26. szám)
1977-05-15 / 20. szám
A legendának vége. Ahol pár esztendeje még a Határi-nád zöldült, a Tófelügyelőség beton-üveg székháza közelében, ott hallottam: ikimúlt a barcsai király. Nem halfogó kezétől érte utól a végzet, ahogy évtizedes varsaborító, hálószaggató híréhez méltó lett volna, halálra sebezte egy hajópropeller, felpuffadt testtel sodródott a partra, kézzel emelték ki, fintorogva. Imre István 77 éves agárdi lakos — a legöregebb férfi abból a községbeli hat családból, akiket a tó tartott el — kiment elbúcsúzni a harcsakirálytól. Az öreg halász most öklére fekteti fejét a konyhaasztalon, a rég áhított, örökre elszalasztott zsákmányt gyászolja. Tudja, uram ... Ez már nem az a jó. Kicserélték. M&7 rá se szeretek menni. Idén nem volt még lapát a keremben. Megvan a jó ladikom, újmódi horgászengedélyeíH >s hozzá. Boldogulnék a horoggal is — próbáltam —, eh még mindig jóbban, mint ez a jövevény háromezer. Tizenkét évesen kitanultam, merre jár a hal. Csak iszonyodom, eltévednék. Behunyt szemmel eltaláltam a Kárászostól a Vendelig, a Hinarasig, a nádfolyosókon. Most meg? Irtás a Templom-tó feletti kanyarban, vége a Halasnádnak, a Keszegesnek, a Határi-nádból már csak falatka maradt. Mondják: öreg lett a tó, meg kell újítani. Nem tudom. Magam is öreg vagyok, s nem értek az újhoz. Csak, emlékszem, jó volt hajnalban hajót oldani. Menni a nádba. Volt, hogy hétszámra ellaktam ott. Vihar, ha jött, megfogta a hegyi szelet a nádas. Eső esett, csimbókba kötöttem a ladik fölé, nem áztam. Hagymát vittem, kis sót, paprikát, kivettem a halat, s náddal forraltam ebédet a bográcsban. Férfihoz való élet volt: a szerencsével megbirkózni. Egy hétig semmit se fogtam, aztán megesett, hogy egyetlen napon úgy megtelt a háló, hetekre adott élést az ára. Most? Tán ezer csónak is jár a vizen. Negyedóránként beléjük botolni. S lassan elfogynak az utolsó ívóhelyek, a sekély nádas, tavaszra áradt parti rét. Felfalják a betonfalak ... KI SZERETI IGAZÁN? Ismerem a kormányhatározaton alapuló fejlesztési programot. Ez kevesli is az eddigi kotrást, nádirtást, s most, a második ötesztendős lépcsőben, újabbak végrehajtására készül. Ismerem az aggodalmakat is, amiket fiatal horgászok is osztanak hajdani öreg halászokkal, városi jövevények is a tóparton születettekkel, ők féltik a nádat, az egész Velencei-tavat a betonteknővé válástól. A múlt hetekben a tóparton kószálva tallakoztam azokkal az emberekkel, akiknek nemcsak kötelességük, szívbéli örömük is, hogy mennél hamarább s teljesebben végrehajtsák ezt a nagyratekintő tervet, amely megmenti, megfiatalítja a haldoklásra ítélt öreg tavat. Milliárd forintok árán száz- és százezer budapesti és székesfehérvári városlakó érdekében. S találkoztam azokkal az emberekkel is, akiket elver a vízről a megnőtt hullám, az immár szabadon áramló hegyi szél. Akik féltik a strandot a lábszármerítő iszaptól, az öblökbe sodródó kotrási uszadéktól, akiket elborzaszt a gondolat, hogy megeszi a partfalrendezés a természetes ívóhelyeket, s hogy a halat már keltetni kell a tóba. Ez a kétfajta ember jószerivel egyben ért csak egyet: mindegyik nagyon szereti a Velencei-tavat. Nagyon szereti, tehát nagyon félti. Csak: kétféleképp, hát haragszanak egymásra. Vesztegetni l’pó idő nincs. A nyolcvanas évek elejére — ha a náp.r.^s így folytatódik — az egy rezervátum kivételével £ ióp.vnak az „ívás” utolsó lehetőségei. Ha valamit egymás .T'pa nem értésében elrontunk, utólag aligha lehet helyrehozni. VITÁK A NÁDRÓL Mindenekelőtt a Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet szakvéleménye: „A tó területének változásánál jóval figyelemreméltóbb a náddal borított terület nagyságának megváltozása. 1932- től 1969-ig a nádasok területe több mint 4 négyzetkilométerrel nőtt. 1932-ben a tó teljes területének 38,7 százalékán volt nádas; ez az érték 1969-ben 59 százalék. A nádborítás átlagosan 10 évenként 1 négyzetkilométert nőtt. Ezek a számok a nád gyors terjedéséről tanúskodnak. Az elnádasodás a tó elöregedését jelzi, melyet csak mesterségesen lehet késleltetni, vagy megakadályozni.’ Németh Gyula, aki pandúrból lett betyárrá, hivatásos nádarató létére a nádért reszketővé, emlékeiből erősíti meg a tudományos szakvéleménytörténeti álláspontját. — Legénykoromban (ez egybeesik a tó első pontos felmérésének idejével, amit 1932-ben Sédi Károly készített) visszább volt még a nád. Itt, a gárdonyi kikötőben, ahol most állunk, a nádas helyén még teheneket hajtottak legelni a háború utáni esztendőkben is, egy szál nád sem volt erre. A hatvanas esztendők vége előtt már folytak az irtások, s a nádas ezekkel kis darabig lépést tudott tartani. Már nem tud. S ezt az újabb keletű állapotot nevezi Németh Gyula „mértéktelenségnek” a tó természetes átalakításában. Igaza van-e? Kétkedőn nézek a mellettem ácsorgó halőrre, Fekete Tamásra, aki már eddig is csóválta a fejét a beszélgetés hallatán. — Nemcsak szívvel kell ezt a tavat szeretni — véli —, ésszel is. A romantikának leáldozott. A vízi öregeknek, meg nekünk is, akik, mint én, még kölyökkorunkban idekaptunk, számolnunk kell vele: ez már nem az a tó, s egyre kevésbé hasonlít a régi magára. Élni, halat fogni sem lehet már úgy rajta, mint régente Egyre több embernek kell a tavon helyet szorítani. Ez nem megy fájdalom nélkül. Az öregek már a nagyüzemi halászatot is felpanaszolták, mondván, a villany nemcsak a halat ütötte agyon, hanem az ősi mesterséget is. Jöttek a kísérletezések új halfajtákkal: egyik bevált, a másikat most is nyögjük. Jöttünk mi, a horgászszövetség, s kiűztük teljesen a halászatot, bár a volt halászok egy része nekünk dolgozik, szelektálják a nem sportra való halat. Átörökítették az ősi nádi erkölcsöt a horgászokra is: ez a rész, amit beetettem, az enyém, nekem l** jogom van, táblát tehetek ki, elvitathatom tőle a j °gát. Rövidesen ez is a múlté kell hogy legyen, mert *’11 sokan leszünk hozzá. Rosszul eshet annak, aki ikeJhez szokott, hogy nem tud magányosnak lenni a nádDtu?, de a tónak ez még nem árt meg. A tóról csak annyit mond*hatok: mióta horgászkézen van, negyedik éve, évente átlagosan 400 mázsa halat tettünk bele. Az elején még méreteset is, hogy utolérjük magunkat, aztán csupán ivadékot. Csak tegnap is vízbe eresztettünk úgy negyvenezer háromhetes kis csukát. S az eredménye? Tavaly — horoggal! — már nyolcszáz mázsa pontyot fogtak ki a Velencei-tóból. Jóval később — több órás fárasztó vitában cigarettagyújtásnyira megpihenve — egy önfeledt vallomást hallok dr. Springer Ferenctől, a Velencei-tavi Intéző Bizottság főtitkárától: — Fővárosi gyerek, kisfiú koromban láttam meg először, és beleszerettem ebbe a vadvízországba. Visszasírom az érintetten nádast, de mit lehet □ 11