Új Tükör, 1977. július-szeptember (14. évfolyam, 27-39. szám)
1977-07-03 / 27. szám
csoportosuló fiatal műkedvelő zenészek például nagy szolgálatot tesznek azzal, hogy a nehezen hozzáférhető erdélyi hangszeres zenét úgyszólván tökéletes másolatban juttatják el a közönséghez. De vajon tudja-e ezt mindenki az eredeti iránti kellő tisztelettel csinálni, s milyen határig mehetünk el a másolatok, terjesztésében — eredeti helyett? A fesztiválon elhangzott néhány másolat között olyat is hallottunk, amelynek eredetije a Magyar népzene című hanglemezkiadványon a közönség számára is hozzáférhető. Legközelebb, hasonló esetben, tanulságos volna eredetit és másolatot együtt bemutatni a közönségnek, mely így igazságosan megoszthatná elismerését a hagyomány eredetisége és a másolat sikerültsége között. Ezúttal is meg lehetett figyelni: már repertoár tekintetében is különbség van a népzenét színpadra vivő falusiak és a többnyire értelmiségi körökhöz tartozó városi fiatalok között. A falusiak többségben a mikrofon elé is azt viszik, ami környezetükben az élő emlékezetből is előszedhető. Ez a repertoár, természetszerűen, népzenénk legkevésbé értékesnek tekintett, legújabb, a magyar nótával érintkező rétegét is magába foglalja. A falusiak — ha csak agyon nem tanították őket — előadásukban még hiteles népiek, mert akarva sem tudnak más stílust utánozni; félig-meddig tudatosság nélkül, hagyományos önmaguk zenei képét tárják elénk. Legnagyobb erejük az ugyancsak hagyományszerű csoportos szereplés. Csoportban egyébként még a nem paraszti együttesek között is könnyebben, objektívebben érvényesül a hagyomány, kevesebb lehetőség van pózolásra, érzelgősségre, megjátszásra. A fesztiválon a galgamácsai és fedémesi népdalkör, a mezőkeresztesi citerások, a mezőkövesdi és karádi asszonykórus szereplése alapján alkothattunk képet a falusiak talán nem eget rengető, de szolid hagyományápolásáról. A népzene iránt aktívan érdeklődő városi fiatalok természetesen többnyire már csak gyűjteményekre alapozhatnak (bár éppen közöttük többen akadnak, akik áldozatok árán is szívesen felkeresik a magyar nyelvterület élő zenei hagyományban gazdag helyeit). Előnyük, hogy nem köti őket egyetlen kisebb terület hagyománya: a teljes magyar népzenekincsben válogathatnak. Többségük a felfedezők szenvedélyével és mohóságával kutatja a még ki nem aknázott lehetőségeket. Sietve mutatják fel, ha valami frisset, szokatlant, mások — főleg korábbi generációk és az iskola — által még fel nem használtat találnak. Nem ritkán olyasmit is gyorsan bevisznek a köztudatba, amit terjesztés előtt talán jó volna még érlelni. Nemcsak hagyományápoló buzgalomból tesznek így, hanem azért is, mert érzik: ha hatni akarnak, állniuk kell a versenyt a körülöttük zajló zenei divatokkal. Így, akarva-akaratlanul, alkalmazkodnak a divat törvényeihez is. Vigyáznak arra, hogy lehetőleg mindig legyen valami meglepetés a tarsolyukban. Nemcsak repertoárjukat, hanem előadásmódjukat, kísérő hangszereiket, hangszerelésüket is állandóan frissítik. A hagyományban való csemegekeresés azonban addig vezethet, hogy szélső esetekben a hangsúly eltolódik — a hagyományról a csemegére ... A mindig újjal kényeztetett közönségnek esetleg már ideje sincs észrevenni, hogy hellyel-közzel hagyomány helyett csak „csemegét” kap. Nemrég, belga ismerősöm némi megbotránkozással kérdezte: nem vesszük észre, hogy a magyar folklór-együttes bolgár típusú dudán terjeszti az eredetinek mondott magyar dudazenét? Észreveszszük (ha nem is sokan), de mire reagálnánk rá, már azon is törhetjük a fejünket: mit keres egy másik együttes kezében — azonos pillanatban! — a duda, tekerő, tambura, köcsögduda, furulya, cselló, hegedű és esetleg még citera és ütőgardon. Tudvalevő, hogy szinte minden régi népi hangszer a magyar nyelvterületen belül egy-egy jól elhatárolható zenei kultúrát képvisel. Mi lesz a legközelebbi akció a közönség népzenei érdeklődésének felkeltésére, ha már jelenleg is ilyen tuttira — összmagyar keverékre — van szükség? A fiatalos újító és asszimiláló kedvnek, a mindent birtokba venni akarásnak a fesztiválon szerencsére ilyen elburjánzását nem tapasztaltuk; egyik-másik műsorszám nyomán csupán annyi volt sejthető, hogy nehéz egyensúlyt tartani a kultúra okos szolgálata és a kötelező divatosság között. De ezúttal is nyilvánvalóvá vált, hogy a népzene felkarolásában és terjesztésében a leghatásosabban a fiatalok tudnak közreműködni. A hagyományok továbbélésének a mai körülmények nem kedveznek. Gyakran kell emlékezetünkbe idéznünk, hogy népzenénk a mi mindennapi zenei kenyerünk, nem egy-két év alatt letarolandó, kimerítendő, elfogyasztandó divatos műfaj. Okosan kell vele gazdálkodnunk, mint mindennel, amire később is szükségünk lesz. Sárosi Bálint népzenekutató tekerőlanton játszik KÉPERNYŐ TAMÁS ISTVÁN TV-KRÓNIKÁJA A játszó ember A játszó ember — de csúnya így írva. Nem magyartalan éppen, de rendetlen egy kissé, és főleg: esetlen. Ámde nem mertem a címbe felírni, hogy homo ludens, latinul, amely nyelvből vétetett, mert mind kevesebben értik. A homo ludens dúsabb tartalmú, árnyaltabb és kifejezőbb. Filozófiai élete is van. Meg történelmi, költészeti, sokféle. Mindez onnan jut eszembe, hogy egy minapi televíziós vetélkedőn a játékvezető megkérdezte a jelenlevő tizenöt-húsz fiataltól, hogy mi a homo ludens és csak hárman tudták. (Meglehet, a metszet kedvezőtlenebb arányt mutatott a valóságosnál.) Mindenesetre jólesik arra gondolni, hogy azóta már sokkal többen tudják. Ez is a játék értelme. A magyar televízió húszéves múltja bizonyítja, hogy szeret játszani. Amennyire tudom, játékrendezésben — olyan játékban, amely köreibe vonja a nézőket is — a világranglista egyik előkelő helyén állunk. („Világranglista”: már erről is készült. Véletlenül került a kezembe egy tudományos kiadvány, abban olvastam. Mert egyébként nem töröm magam a tömegkommunikációval foglalkozó tudományos kiadványokért. Okos emberek írják okos embereknek, készséggel elismerem, de nekem elég a képernyő is. Már az ötvenes-hatvanas évek fordulóján voltak népszerű, szórakoztató és műveltséget terjesztő televíziós játékformáink. Ez utóbbi tulajdonsága, amiért most szóba hoztam. Játszva műveltséget terjeszteni, egyetlen kulturális fórum sem teheti hatásosabban, mint a televízió. Egyszerű oknál fogva, mert nincs — hogyan is volna? — akkora közönsége. S nem arról van szó, hogy titokban, lopva, figyelmet elterelve nyújt ismereteket, azaz cselekszik jót (mint a fogorvos, amikor húzás közben azt suttogja, figyeljen arra, amit most mondok, vagy amikor a kisgyereknek teában adják be az orvosságot), hanem nyíltan, vállalva a játékot, s nem rejtegetve a távolabbi célt. Az embernek arra a mélységesen emberi tulajdonságára építve, hogy szeret játszani. A Játék a betűkkel, a Lehet egy kérdéssel több?, a Soha jobb kor — kivált ez utóbbi — legnagyobb vonzása, hogy az emberi játékszenvedély szellemi részére támaszkodik. Olykor — mint például a Soha jobb kor egyik adásában — parányi, de nagy feszültségű drámák zajlanak le a játékosokban és a néző szeme előtt, sőt, az hiszem, benne is. A játékosok és a televíziónézők részvételével alakul ki egy-egy játék rendje; a laza keret a legtöbbször megengedi. A Soha jobb kor képernyő mögötti stábja ügyesen és hajlékonyan gazdálkodik az idővel, a résztvevők képességével és ami a legfőbb: művelődéstörténeti anyagával. Azok a játékok élnek igazán, amelyeket jól találtak ki. Ahol nemcsak a szereplők (jelentkezők, résztvevők, zsűri) van jelen, hanem minden figyelmes néző. Az ember, ezeket a játékokat nézve, azon veszi észre magát, hogy önvizsgáztatást tart; elméjében ismeretek után kutat, lexikonokat, kézikönyveket vesz elő, előre- és utánaolvas . . . Szórakozik, izgul, mérgelődik, nyer és veszít. Viteti magát a televíziós játék hullámaival. Nézi — de nemcsak nézi. Részt is vesz benne. S így, ebben a szellemi hullámzásban, az történik vele, amit a játék kitalálói akartak: gyarapszik, épül. Ha jó a játék. Ezek a mostaniak jó játékok. Örömet és élményt lehet bennük találni, a , játszó ember” — s ki nem az? — kedvét lelheti. A Lehet egy kérdéssel több? című játék egyik pillanata MATZ KÁROLY felvétele □ 33