Új Tükör, 1977. október-december (14. évfolyam, 40-52. szám)
1977-10-16 / 42. szám
MA VAG kultúrtermében. Néhányat nekem is dedikált. 1953-ban egy márciusi délután az együttes zenekarának egyik hegedűsével, Buházi Zoltánnal a Mester lakásán jártunk. Buházi sok széki stílusú népdalt és táncdallamot tudott hegedülni. Kodály nagy érdeklődéssel és látható szívességgel hallgatta. Egyet játék közben le is jegyzett ceruzával, Gyors és középforgatós címmel. Amikor távoztunk volna, felém nyújtotta: — Tegye el emlékbe! Azóta őrzöm. 1954 decemberében ugyancsak Kodály lakásán, jó három órát beszélgettünk az Állami Népi Együttes ügyéről-bajáról — mert hiszen került bőven. Ezt mondta: — Próbáljunk megállani a hullámverésben, mint a kavicsok. De most már hagyjuk abba a beszélgetést, mert sohasem készülök el ezzel. S rámutatott Arany János dallamgyűjteményére. Annak sajtó alá rendezésén dolgozott akkor. Az előadássorozat végén újra meghívott bennünket lakására. Az ebédlőben egy pohár tokaji borral koccintott velünk, és nekem átadott egy dedikált kötetet. Csak ennyi áll abban: Csenki Imrének, szíves közreműködését köszönve. Kodály Zoltán. Másik féltve őrzött Kodály-dedikációm a Felszállott a páva zenekari variációk partitúrája. Ennek története a következő: 1948-ban, amikor is a Népi Kollégiumok keretében működő Tánc- és Kórusművészeti Kollégium vezetője voltam, a centenáriumi ünnepségekre Kodály csatadalával készültünk. A majdnem kettőszáz tagú énekkar hatalmas sikerrel adta elő a Városi Színházban a Petőfi versére szerzett, kettős kórusra írt vegyeskarát. A koncert előtt egy próbán a Mester megelégedését fejezte ki. S hogy valóban meg volt elégedve, azzal is bizonyította, hogy még néhány órát töltött velünk a lakásomban. Mutattam neki az Odüsszeiát, egy gimnáziumi tankönyvet. Az volt az érdekessége, hogy a következő sorok álltak az első lapján: Kodály Zoltán VII. o. 1. Nagyszombat, 1898. Meglepődve olvasta. — Hát így becsülte ezt meg X. Y., akinek én ezt hetedikes koromban eladtam? Maga hogy jutott ehhez? — Debrecenben vettem. Az antikvárius félretette nekem. Láttam, hogy meghatódva forgatja. Saját magától származó aláhúzások, bejegyzések maradtak meg benne. Hirtelen elhatározással így szóltam: — Én ezt most tisztelettel visszaadom eredeti tulajdonosának. — Na, és én mit adjak magának? — kérdezte. — Valami olyasmait, tanár úr, ami még nincs meg nekem. — Fordítsuk meg — mondta, és így kérdezett: — Mi van meg? Elkezdtem sorolni a megjelent Kodály-műveket. Közbeszólt: — Úgy hallom, hogy Pávája nincs. — Nincs tanár úr! — Na, ezt fogja tőlem kapni, így jutottam hozzá a Páva-variációkhoz. És milyen szépen beszél franciául! Denijs Dille professzort a nagy Bartók-kutatót is én vittem el először a lakására, az Andrássy útra. Kodály első mondata így hangzott: — Milyen nyelven akar beszélni? Németül, angolul vagy franciául? Dille válaszolt: — Legszívesebben franciául beszélek, hiszen ez az anyanyelvem. Sokáig Bartókról beszélgettek, Bartók és Dille kapcsolatáról, Bartóknak az akkor még kiadatlan román népdalgyűjtéséről. Kodály levette a polcról a román népdalok fotókópiáját. — Bartók adta át ezt neki, amerikai útja előtt, megőrzésre. Dille hamarosan fordított egyet a társalgáson: — Beszéljünk most már Kodályról is. Kodály elmosolyodott, s még jó néhány percig társalogtak. Amint becsukódott az ajtó, Dille megjegyezte: — Csodálatos ember! És milyen szépen be...és franciául! Talán ekkor született meg benne az a gondolat, hogy Kodály visszaemlékezéseit magnetofonra vegye. Ezek a nyilatkozatok 1963-ban hangzottak el a belga rádióban. 1955-ben került sor az Állami Népi Együttes első nyugati útjára. Az óriási siker Párizsban érte el tetőfokát. A kórus a Chatelet színházban önálló koncertet is adott. A Székely keserves, Mátrai képek, Molnár Anna és a Kállai kettős hangzott el, madrigálokkal, Bartók-művekkel és mai magyar szerzők munkáival együtt. Aznformation 1955. március 6-i számában Maurice Imbert többek között így ír: „Vív? la Hongrie! Éljen Magyarország! Ez a felkiáltás jött igen sok ember ajkára, aki a Magyar Állami Kórus koncertje után elhagyta a Chatelet-t. . Ki kell emelni azt a boldog örömet, amellyel előadták Kodály Zoltán gazdag, színes műveit (Székely keserves 1934 Mátrai képek 1928, Kállai kettős 1950.), amelyben elénk tárult fajtájának lelke. ..” [Itt rólam ír dicsérően.] „Majd a zenekar csatlakozott a kórushoz, hogy tűzzel előadja a remek Kállai kettőst, amely a Polovec táncokra emlékeztet. Vive la Hongrie!” Ismertem Kecskeméten egy cigányt Szólnom kell még arról, hogy a cigány népzenegyűjtésbe is Kodály biztatására kezdtünk, boldog emlékezetű öcsémmel, Csenki Sándorral, ő a nyelvet folyékonyan beszélte, így nagy örömet szerzett Kodálynak, aki a fonográf felvételek első bemutatása alkalmával megemlítette: — Bartók és én is gyűjtöttünk néhány cigány dalt, de abbahagytuk, mert nem ismertük a nyelvet. Maguknál ez nem lesz akadály. Ismeri ezt? — kérdezte, és levette a polcról a József főherceg -féle cigány nyelvtant. Sanyi igennel válaszolt, a Mester folytatta: — Gyermekkoromban ismertem Kecskeméten egy cigányt. Télen-nyáron egy bársonykabátban járt. — Elmosolyodott. — Más nem is volt rajta... Nagyon szépen énekelt. Ettől kezdve nagyon gyakran mutattuk be gyűjtésünket. Sok emlékem között legkedvesebb és legnagyobb büszkeségem egy ajánlólevél. Külföldi vendégszerepléseim előtt kértem ugyanis egyet tőle. Megkérdezte: — Milyen nyelven írjam? Azt válaszoltam. — Kodály Zoltántól én magyarul szeretnék írást kapni. A levél szövege a következő: Csenki Imre hosszú karvezető-pályáján számos emlékezetes előadással írta be nevét évkönyveinkbe. Bartók rendkívül nehéz magyar népdalfeldolgozásait először ő szólaltatta meg meggyőző erővel. Saját karműveim is sokszor szerepelnek műsorain, a ritmus és dallam plasztikus kifaragásával, a hangszínek változatos keverésével, a szerkezetek szilárd felépítésével. Budapest, 1966. jan. 30. Kodály Zoltán Kodály Zoltán, zenekari próba szünetében