Új Tükör, 1978. április-június (15. évfolyam, 14-26. szám)

1978-04-02 / 14. szám

A sikerhez csak az kellett volna, hogy minden közreműködő valami­vel jobban tegye a dolgát. Hogy Gáspár Margit keményebben védel­­mezze Pirandellót és Gáspár Mar­­gitot; hogy Tamássy Zdenkó karak­teresebb, emlékezetesebb zenét, Er­­dődy János stílusosabb, szelleme­sebb verseket írjon; hogy Várady György, a rendező az operett, a ze­nés vígjáték, a házi stílus és a mu­sical lehetőségei közül szigorúbban kötelezze el magát az utóbbinak. Az eredeti mű — Nem komoly do­log a címe — egész estét betöltő vígjáték, zene nélkül. Bármi került belőle húzásra, mindenképp inkább a helyén lett volna, mint a szerző egyik novellájából iderángatott epi­zód a settatorénak becsmérelt nyo­morult kisemberről, ami körülbelül úgy hat, mintha az őrült naplóját felszabdalva és kuplékkal dúsítva dolgozzák be a Revizor operett­változatába. Kár volt továbbá, mint műfajhoz nem illőt, szemérmesen elkenni a dráma igazi fordulatát: a kihasznált és szerelmes Gasparina lázadását és bosszúját. A modern musical ennél sokkal komorabb fordulatoktól sem kíméli nézőjét, aki mostanság már kibír néhány akadályt a többszörös gyermekáldással dúsított andalító hepiendig. A műsorválasztás, a rendezői tö­rekvések hiába jelzik a színház igyekezetét, hogy kibújjon szűknek érzett bőréből, a színészek nem ér­zik szűknek ezt a bőrt. Elégedettsé­gük a legfőbb akadálya nem is a korszerű színjátszásnak, hanem egy­szerűen a színpadi emberábrázolás­nak. Üdítő kivétel Zana József friss, robbanékony, ha nem is pirandellós, de emberi és némiképp olaszos já­téka. (Képünkön: Gyurkovics­­Zsuzsa és Csákányi László) Szántó Judit Annál szembetűnőbb, hogy a szituá­ciókat máskor oly gondosan elemző, s a színpadi mozgásokat oly ponto­san kidolgozó rendező most fontos mozzanatokat elnagyol, s nem eléggé szigorú és következetes a kórus moz­gatásában sem. Szabó László dirigá­lása általában precíz és jól kézben­­tartott, de — legalábbis a bemutató estéjén — hiányolhattuk a nagy drámai ívek erőteljesebb megrajzo­lását, a kettősök felfűtöttebb, szik­rázóbb légkörét. Megragadott viszont néhány énekesi teljesítmény. Első­nek Mészöly Katalin igen stílusosan „verdis”, karakteres Ebolija emlí­tendő; szép, tömör hanganyag (bár a magasságokban néha elvékonyul) és illúziót keltő színészi játék jel­lemzi alakítását. Tréfás György II. Fülöpjében megvan a figura komor súlyossága és tragikuma, kár, hogy éneklése nem mindig elég gazdag dinamikai árnyalatokban. Börcsök István megnyerő hősbaritoni erénye­ket csillogtatott Posa márkiként. Carlost Horváth Bálint énekelte, magvas hőstenorjának értékeit csök­kentik játékának korszerűtlen ope­raszínpadi manírjai, melyek sajnos már más alakításban is zavarólag hatottak. (Képünkön: Tréfás György, Marsay Magda és Mészöly Katalin.) Takács István DON CARLOS Debreceni Csokonai Színház Kertész Gyula, a debreceni Don Carlos-felújítás rendezője, ezúttal elsősorban a színpadi látvány szép­ségével törődött. A barokk építé­szet súlyos pompáját idéző díszle­tek (a vendég Varga Mátyás tervei), és a cselekmény idejének, a XVI. századnak fényűző szépségű visele­teit felelevenítő jelmezek (Márk Ti­vadar m. v.) igazán nagyvonalú, dí­szítő keretet és hátteret adnak az in­­fáns és zsarnoki apja történetének. CIRKUSZVILÁG Fővárosi Nagycirkusz Csupa elegancia és izgalom ez a műsor. Ha valaki úgy emel föl egy szé­ket, hogy közben azt érezzük, még másik hármat is könnyedén a leve­gőbe lendíthetne, azt mondjuk rá, elegáns, az erőfeszítést nem látjuk. Ebben a műsorban — bár a vége felé kissé elfárad — jóformán min­den ilyen. A hat Sallay elegánsan egyensúlyoz a hatalmas golyókon, akárcsak a bolgár Dobrics-csoport a bambuszon, a négy Helikon a hin­tán vagy a román Forte trió a leve­gőben. Amit látunk, már-már hihe­tetlen. Ám az egész olyan könnyed és virtuóz, hogy folytonosan azt gon­doljuk, ezek az artisták többre is képesek. Hogy nemcsak hárman tud­nak szaltózva egymás nyakába ug­rani, hanem többen, öten-hatan is talán, vagy ahányan csak akarnak, egészen föl, ameddig lehet, a sátor magasáig. A cirkuszban minden elegáns. A vidámság is. A csetlő-botló bohócok — Maximovék — mulatságos attrak­ciói, a magyar Paprika-duó szatirikus számai. S mégis — a műfaj furcsa ellentmondása ez — a cirkusz- izga­lommal is eltölt bennünket. A műfaj szinte a lehetetlenre tör. Arra, amiről könnyedsége ellenére azt hisszük, nem lehet, ember nem képes meg­csinálni. De az artistáknak estéről estére sikerül. A két Kuznyecovnak például a lélegzetelállító, szenzációs mutatvány, fönn a kupolában a tra­ HETI AJÁNLAT FILM ILYENEK VOLTUNK Színes amerikai film Az emlékezéstől könnybe lábadt szemmel idézi fel Sydney Pollack ha nem is a saját, de talán a báty­jának, vagy idősebb barátainak vi­haros ifjúságát. Pollack kisfiú lehe­tett akkor, amikor filmjének egye­temista hősei: a gyűléseket szervező, röpcédulákat osztogató, kommunista hite mellett agitáló Katie és a futás­ban, úszásban évfolyamelső arany­ifjú Hubbell megismerkednek egy­mással, valamikor a harmincas évek végén New Yorkban. S ugye, a vég­letek vonzzák egymást, egy amerikai filmben egészen bizonyosan, és a csúnyácska, szenvedélyesen politikus lelkű lány, meg a kisportolt izmú, amerikai mosolyú fiú felfedezik egy­mást. A szerelem persze csak né­hány év után, a háború alatt lobban fel közöttük, addigra — egy holly­woodi filmnek megfelelően — Katie is megszépül a varázslatos átválto­zóművész, Barbra Streisand jóvoltá­ból, s a háború szorításában Robert Redford arcán is megkeményedik a mosoly. Sydney Pollack a mai amerikai ér­telmiség középgenerációjának moz­galmas fiatalságát, kényszerű felnőt­té válását kíséri végig a történelem egyre nagyobb erőpróbákat állító akadályversenyében. Katie és Hub­bell egy ideig együtt ugorják az aka­dályokat, de a film dramaturgiája, mely két jellegzetes értelmiségi sor­sot választott témájául, elszakítja egymástól a szerelmeseket. Pollack tudja, hogy a titkárnők és vezérigaz­gatók házasságtörténeteinek moder­nebb változatai sem végződhetnek hepienddel. De talán ha kevésbé ha­tódna meg ettől a szomorú felisme­réstől, egyébként gusztusos filmje külsőségeiben sem emlékeztetne az álomgyár meséire. Székely Gabriella lakodalmakon, az ugyancsak kortárs Heltai Gáspár szerint, „hegedő, lant, dob és síp járja”, s elmarasztalja a zeneszónál (részegen) mulatozókat. Volt azonban a lantnak másfajta kultusza is. Képzett muzsikusok ját­szottak rajta, amilyen Bakfark Bá­lint is volt, a népszerű hangszer Európa-szerte ismert művésze. Elő­adó és komponista egy személyben. Bakfark megbecsült mester, fejedel­mi udvarok szívesen látott vendége, korának legelső muzsikusai közül való. Életműve egyrészt önálló da­rabokból, másrészt átiratokból áll. A zeneszerző műveit bemutató soro­zat harmadik lemeze lantfantáziá­kat és néhány motetta-, illetve mad­rigál-feldolgozást tartalmaz. Bakfark Bálint sokáig elfeledett zenéje ma egyre népszerűbb, s eb­ben Benkő Dánielt, a lantművészet hazai specialistáját, e lemez előadó­ját illeti az érdem. Benkő sokoldalú muzsikus, szólista és a Bakfark- Consort vezetője, zenetudós és tanár. Legszebb erénye: visszafogott játé­kával is életet visz a sok száz éves dallamokba. (Hungaroton) Szepesi Attila pozon. Sikerülhet-e mindig? A tel­jesítőképesség végső határán járva nem történik-e egyszer valami vá­ratlan, kiszámíthatatlan? A veszély állandóan jelen van. Ne szégyelljük izgalmunkat, gyere­kes odaadásunkat. Ezért járunk cir­kuszba. (Képünkön az NDK-beli Coldam kettős okos oroszlánjainak mutatványából.V Ökrös László HANGLEMEZ BAKFARK BÁLINT ÖSSZES LANTMŰVEI 3. Madách Gáspár, a XVI. századi költő említi egy dalában: „Hárfa, lant zengése gyönyörűséget hoz”. A KIÁLLÍTÁS MIHÁLTZ PÁL KIÁLLÍTÁSA Csók István Galéria Vaszary János és Révész Imre ta­nítványaként kezdte Miháltz. Ké­sőbb maga is tanította a fiatalokat a Műegyetemen és az Iparművészeti Főiskolán; jó fél évszázada kiállító művész. Jelenlegi kiállításán nagyrészt az utóbbi két év termését láthatjuk. A sajátosan szentendrei világú festő erősen kötődik a városhoz, témáit leginkább innen meríti. Az Ikonok városa című képén például szerepel­nek a Kálvária, a Tanács épülete, a templomtornyok, s mindezek felett a szerb ikonok lebegő szentjei. Mi­háltz Pál képei szerkesztettek, de­koratív foltjai különös színkultúrá­val párosulnak. Tiszta, keveretlen színeket nem is használ. Az eget több képen is a sárgák változataival festi, különös ragyogást teremtve ezzel. Kedvelt napraforgói nyomasz­tó feketéjükkel az elmúlásra emlé­keztetik; jellegzetes fái görcsösen, vészjóslóan csavarodnak. Miháltz önarcképei nagyon őszin­tén vallanak a művész emberségé­ről. Az a fajta, csöndben dolgozó mester ő, akinek festői mondaniva­lója, művészi tartása jelentős értéke képzőművészetünknek. Balla Erzsébet □ 3

Next