Új Tükör, 1979. április-június (16. évfolyam, 13-25. szám)
1979-04-01 / 13. szám
illetve a budapesti Operaház előadásaiból ismerheti a cseh komponistának Jenufa és Katja Kabanova című operáit, de A ravasz rókácska a szerzőnek az előbbieknél is érettebb, mélyebben vallomásos, késői — csaknem hetvenéves korában írt — alkotása. Az Operaház az Erkel Színházban mutatta be Janácek operáját, Makai Péternek a természet változásait híven hirdető színpadképében, az állatokat emberi tulajdonságokkal fölruházó jelmezeivel. Az előadást Vámos László rendezte, vendégként. Romhányi József szellemes, a janáceki énekbeszéd jellegét jól közvetítő, a verbális humorral is építő fordítása alapján, az eredeti mű, valamint Max Brod, illetve Felsenstein átdolgozásai figyelembevételével, létrehozva egy új verziót. Irányításával az énekesek — az első szereposztásban Rókaként Zempléni Mária, Rókafiként Korcsmáros Péter. Erdészként Sólyom Nagy Sándor, valamint Polgár László, Tihanyi Éva, Bordás György, és különösen a Kutya, illetve a Tanítómester megszemélyesítőjeként Palcsó Sándor — játékkultúrája is magasabb színvonalú lett. A szép, népi ihletésű operát, amellyel a színház Janácek születésének közelgő 125. évfordulója előtt is tiszteleg, Oberfrank Géza vezényelte, biztos stílusérzékkel, gondosan. (Képünkön Korcsmáros Péter és Kukely Júlia) Gábor István HASFELMETSZŐ JACK Várszínház A zabolátlan rendetlenség lassan megszokott renddé lett a színpadokon. Élvezzük a horror-revüt, a farmernadrágos klasszikus hősöket, a boháckodást, s persze tudjuk: az „arénázás” parttalansága, a rögtönzés csak látszat, mely mögött kimerítő próbák sora és fegyelmezett munka áll. A régi formák sutba dobása invenciózusabb, feszültebb jelenlétet követel meg az együttestől, mint a hagyományos játék. Idővel talán ilyen cirkuszparádé lesz a Hasfelmetsző Jack a Várszínházban. Hernádi Gyula darabja a steril gondolat mesteri akrobatamutatványa lenne. Jancsó Miklós egy másik mutatvánnyal szórakoztatja a nagyérdemű közönséget: öniróniával és a mozgalmas látvánnyal. Kitűnő színészek segítik őt más-más stílusban. Jobba Gabi lenyűgöző tehetséggel és erővel játssza az erotomán Viktória királynőt. Madaras József micimackós bájjal lesz utálatos trónkövetelő anyuka szoknyája alatt. Major Tamás olyan remek Sherlock Holmes-t alakít, hogy még Karinthy Sörluk Nipprockját is felidézi. Torday Teriről a bizonytalan nemű Watson szerepében kiderül, milyen jó komika. A Jancsó-cirkusz megnevettet, csak az előadás után töprengünk, mit is láttunk voltaképpen? Nem zavar, hogy a viktoriánus Anglia leleplezése elmarad, ezt már a szigetország bennszülött írói többször elvégezték. De sajnáljuk, hogy mai „viktoriánusaink" sem vehetik magukra az inget, mely az övék lehetne, ha a sok tehetség nemcsak öszszeáll, hanem szövetséget köt és kimunkálja a látszat-rögtönzés varázsát, végiggondolja a gondolatot. Egyelőre a csapatjáték, a szertelenség szerkezete híján a valódian meztelen hölgyre ujjal mutathat a gyermeklelkű néző: a néni ruhát visel! (Képünkön Major Tamás, Jobba, Gabi és Marsek Gabi) Máriássy Judit A FÉLKEGYELMŰ Kecskeméti Katona József Színház A modern színházfejlődés permanens nagytakarítása során a hagyományos regénydramatizálást is elsöpri: ma már nehezen viseljük a látványos színpadi képeskönyveket, amelyek az epikából a külsőséges vagy felszínes drámaiságot merevítik ki. Érzékenységünkhöz sokkal közelebb áll Piscator vagy Ljubimov eljárása: náluk már nem is dramatizálásról van szó, hanem öntörvényű színpadi műről, amely nagy jelenetek, tablók, melodramatikus robbanások helyett időszerű gondolatokat von ki az eredeti műből és annak elemeit e központi filozófiai mag köré szervezi. A hasonló utat kereső Száraz György, minden eddigi adaptációval ellentétben, nem a Miskin—Rogozin—Nasztaszja Filippovna háromszöget állítja középpontba, hanem elsősorban a miskini magatartást vizsgálja és bírálja minden eddiginél élesebben: a „földre szállt Krisztus” nála inkább a Vadkacsa romboló tisztaságú Gregers Werléjének rokona. Miskin demitizálása érdekében teszi meg ellenpólusának Ippolitot, az anarchista diákot, aki eleddig szinte szóhoz sem jutott a színpadon, és a herceg összeomlását úgy rímelteti a Rogozsinban zajló hasonló folyamatra, hogy az utóbbit szinte jobban szánjuk. Itt tehát már nem is Dosztojevszkij egyes gondolatainak kiemeléséről van szó, hanem sokkal inkább a Dosztojevszkijjel való polémiáról. A vállalkozására, a hősökre nehéz ráismerni, aki pedig a könyvet nem olvasta, az megérteni sem igen tudhatja őket. Tetejébe a Beke Sándor rendezte érdekes előadás a modern színházi formanyelv ismeretét is megköveteli a nézőtől, akire ily módon egyszerre túl sok teher nehezedik. A színészek sem tobzódhatnak a halhatatlan típusok életre keltésének élvezetében: Reviczky Gábor Miskinre nem sugárzó szent, hanem riadt, félszeg bajkeverő, Blaskó Péter Rogozsinja démoni megszállott helyett naiv, jó szándékú áldozat. Izgalmas tehetségükhöz méltó színvonalon oldják meg nehéz feladatukat, akár,épebben hagyott szerepében, Nasztaszjaként. Szakács Eszter. A vállalkozás egészében jogosult, sőt, rokonszenves, de ahhoz, hogy igazán elfogadtassa magát, nem elég átütő erejű. Szántó Judit Hímű 2001 - ŰRODÜSSZEIA Színes tudományos-fantasztikus angol film Ment-e az űrhajók által a világ elébb? — kérdezi Stanley Kubrick fantasztikus filmkölteményében. Ma már klasszikus sci-fijében nem űrcsodákkal kápráztatja el nézőit, az eltelt évtizedben sok minden valósággá lett jövőt álmodó tudományából. A kezdetet és a véget mutatja meg: nála a két lábra álló ember első munkaeszköze a fegyver, első ténykedése a harc, a pusztítás, és később a tökéletes gondolkodó, társalgó, érző komputer elpusztítja a gondjaira bízott XXI. századi embert. Az őskori majomember csodálattal rettegi a varázslatos fekete monolit oszlopot, melyet egy reggel ivóvizének szomszédságában talál, majd néhány millió év után tudományos expedíció indul, hogy felkutassa ugyanennek a monolitnak még mindig ismeretlen eredetét. Kubrick rosszkedvű űrodüsszeiáját szemkápráztató színek, képek folyamában meséli el, a jó öreg Johann Strauss Kék Dunájának dallamára keringőzik a világmindenség. És a múlt századi magyar irodalom filozófiájával oly rokon módon gondolkodó angol rendező kozmikus Ember tragédiáját az űrben burokban kuporgó embrió képével fejezi be. Talán ismeri a madáchi intést is a küzdelemről meg a bizakodásról? „ . „ . . „ Székely Gabriella adatt ajánlat HONORÉ DAUMIER GRAFIKAI Szépművészeti Múzeum „Előbb eret vágni, azután meghajtani, végül beöntést adni” — mondja az orvos Daumier egyik karikatúráján a lefogott beteget vizsgálva. A páciens a francia nép, az orvos Lajos Fülöp, a király. Daumier egész művészetével a beteg megmentéséért küzdött, legyen szó súlyos formákból komponált, drámai erejű festményeiről (Mosónő, Hajóvontató, Felkelés) vagy grafikai életművéről. A halála századik évfordulójára emlékező kiállításon elsősorban litográfiái, karikatúrái szerepelnek. 1830-tól a Caricature, majd a Charivari című élclapban megrajzolta a politikai élet, az igazságszolgáltatás hatalmasságainak torzképeit, kigúnyolta a felszínes gondolkodású ókorimádókat, a kékharisnyákat, az „emberbarátokat”, megalkotta a fellengzős polgár alakját. Megsemmisítő ítéletet mondott III. Napóleon császárságáról, ezen a litográfiáján a békét trombitáló csontváz személyesíti meg. A munkásokat, a párizsi kisembereket ábrázoló rajzai a kizsákmányoltakkal, a barikádépítőkkel való azonosulásáról beszélnek. Megrendítő emléket állított a munkásnegyedben 1834-ben rendezett mészárlás áldozatainak, ő maga is szegény családban született (néhány rajza a „megalázottak és megszomorítottak” kitűnő ismerőjeként mutatja be), szegényen is halt meg. Rajzkrétájával azonban ugyanúgy győzelmet aratott, mint 1833-as karikatúrájának nyomdásza, aki „Hohó, te a sajtóval akartál kikezdeni!” felkiáltással présgépével lapítja össze a zsarnokot. (Képünkön a Pygmalion című litográfia) Szabó Ernő BÁLINT ENDRE FOTÓMONTÁZSAI Magyar Nemzeti Galéria „Az álmok terében a pillanat tört része alatt sok egymásra vetült jelkép együtt magyarázza sorsuk plasztikáját és ad lehetőséget az önismeret fokozására, és montázsaim számomra is ehhez jelentenek eszközt ...” — vallja Bálint Endre,magyarázatul szolgálva egyben arra is, hogy miért tér vissza újra meg újra a fotómontázshoz immár négy évtizede. E műfaj következetes kimunkálásában talán még egyértelműbben és közérthetőbben mutatkoznak meg Bálint művészetének indítékai, gyökerei, mint festményeiben. Egy napló gyorsaságával, könnyedségével, őszinteségével vallanak gondolatairól, érzelmeiről. Montázsai nem formajátékok, az egyes kivágások nem puszta szeszélyből kerültek egymás fölé, mellé. Festményeivel, monotípiáival tökéletesen azonos hang szólal meg bennük, és bicsaklás nélkül beszél. Kézenfekvőnek érezzük a kifejezési formát, azt ugyanis, hogy amit e montázsok elmondanak, azt csak így lehet elmondani. Szász asszonyok torlódó sziluettjei, ruháik drapériája, szentendrei rácsok, zsennyei padlódeszkákból komponált kalóztörténet részletei, hazai és külföldi képeslapkivágások egymásra fotózva, egy különös, ellentmondásoktól gazdag, valóságból teremtett álomvilág részletei kapnak új és újabb jelentést kezének érintéséről. Jóllehet minden álom a valóságból merít, folytatása, következménye, része annak, megfejtése mégsem egyszerű, minthogy a valóság sem az. Gondolom, Bálint