Új Tükör, 1979. július-szeptember (16. évfolyam, 26-39. szám)

1979-09-23 / 38. szám

— V.: Éppen ide akartam elérni. Hagyjuk a misszió kifejezést: van-e a zenének üzenete — ha nagyot akar­nék mondani: az emberiség­hez, a hallgatósághoz, a kö­zönséghez? Innen aztán lo­gikusan­­következik a másik kérdés: ha van, akkor mi a Te zenéd üzenete? — L.: Tudom, ez divatos kérdés. — V.: Divatos, azt hiszem, amióta zene létezik ... — L.: Nem hiszem, hogy mondjuk Bach, Haydn vagy Mozart idejében ez a kérdés egyáltalán felmerülhetett volna. Az emberek zenét csi­náltak. A zene missziója? Nem is értették volna a kér­dést. Azt hiszem, ez inkább a késői XIX. századnak, a „titán” zeneszerzők korának kérdésfeltevése. Hogy én miért komponálok? Ha na­gyon őszinte vagyok, akkor azt mondom: komponálok, mert kedvem van hozzá. Sa­ját magam számára. Misz­­szió nélkül. Tudom, jön a keresztkérdés: komponál­nék-e, ha Robinson módjá­ra élnék egy szigeten és tud­nám, műveimet soha senki nem fogja meghallgatni. Er­re a kérdésre nem tudok vá­laszolni. Azt mondtam: sa­ját magamnak komponálok. De borzasztóan örülök, ha zeném más valakinek tet­szik, ha jót mondanak róla. De az, hogy megváltoztas­sam, megmentsem, megvált­sam az emberiséget, vagy közöljem az „igaz hitet” ... Részletek Várnai Péter köny­véből jesen kifejezi. Hangsúly nél­kül azt mondta Ribárynak: „Je vous déteste” (gyűlöllek). Azután hozzám fordult és azt mondta: „Látod, ez így nem sokat jelent. De most nézz ide.” Megfogta Ribáry doktor kabátjának hajtóká­ját, evvel összehúzta kicsit a zakót, és utánozhatatlan drámai hanglejtéssel mondta el ugyanazokat a szavakat: „Je vous déteste.” Én ab­ban a pillanatban meg vol­tam róla győződve, hogy Saljapin kezei között már sem zakó, sem Ribáry nem létezik. Mintha eltűntek vol­na a föld alá, olyan hallat­lan hatása volt annak, ahogy Saljapin ugyanazokat a sza­vakat a szemeivel, homloká­val, testtartásával és hang­jával kimondta. Ezután elengedte Ribáry kabátját és felejthetetlen lec­két adott abból, hogy szerin­te mi is az éneklés lényege. Kiegyenesedve, egy nagy mozdulattal először a hom­lokára mutatott, azután a szívére és azután a torkára, s ezt mondta: „Ha az, amit az agyadban gondolsz, és amit a szíved­ben érzel, úgy jön ki a tor­kodból, ahogyan akarod, ak­kor énekelsz jól.” Részlet Carelli Gábor: Utam a Metropolitanbe című köny­véből FOTÓALBUM CSÁSZÁR ANGÉLÁRÓL A­z első fotó 1962-ből való. Enyhén tupírozott hajú gimnazista lány átveszi a keszthelyi Helikon-szavaló­verseny aranyérmét. Aztán ké­szülhetett volna fénykép egy felvételi vizsgáról, ahol a je­lentkező közli, hogy nem sze­retne színésznő lenni. Inkább énekesnő vagy előadóművész. Ilyen szak azonban nincs a főiskolán. Színész lesz. Később készülhettek fotók egy osztályról, Harsányi Gá­borral, Esztergályossal, Várhe­gyi Terivel és Szendrő Iván­nal. 1968. Császár Angéla bohóc­sapkában, fekete dresszben, neccharisnyában, tangóharmo­nikával. Zajos siker az Ódry Színpadon: Genfiemének. Egy ilyen előadás osztályokat szo­kott együtt tartani, ez a pro­dukció azonban mindössze a Városmajori Színpadig jut el, majd hirtelen eltűnik. Pedig az összes végzett növendék boldogan tombol a darabban, Császár még zsonglőrködik is, három labdával. Gyorsfotók következnek. Epizódok a Nemzetiben, majd egy kecskeméti főszerep, mint vendég, Anouilh Euridikéjé­­ben. Színházi fotók nyakig zárt, fehér galléros fekete ruhában, homlokból kifésült hajjal. És civil fotók, interjúk mellett, pesti és vidéki újságokban. Két címlap a Film Színház Muzsikából. Az egyiken ko­moly, hátrafésült, sima hajjal, szolid pulóverben, a másikon mintha egy Godard-filmből nézne ki a meztelen bal válla fölött, haja rendezetten kócos. A Nemzeti Színház előadás­fényképei közé egy-egy önálló estről készült fotó­ keveredik. És egyre több a műhelyfotó: hangjátékstúdiókból és a szinkronműtermekből. Egy két évvel ezelőtti inter­­júfényképén a legkomolyabb. Talán kicsit szomorkás is, de lehet, hogy ez csak a sok köte­lező mosolyú kép után tűnik így. Az idén készült fényképeken megint olyan vidám és csillo­gó, mint a tíz évvel ezelőttie­ken. Egy év alatt több elisme­rés érte, mint ezt megelőzően a pályán összesen. Néma sze­repben végighallgatta a Dan­ton halálát, csak a szeme vilá­gított a színpadról, viszont hu­szonnyolc hétre kölcsönözte a hangját a James Onedin fele­ségét játszó angol színésznek a televízióban. Hivatalos fotók a Nemzeti Színház házi ünnepségeiről, a Rajz János-alapítvány és a Farkas—Ratkó-gyűrű átadásá­ról, valamint a rádiós nívódíj kiosztásáról. És végül egy címlapfotó. Mindez az első tíz év termé­se. Az albumban persze még sok üres lap van. HÁMORI ANDRÁS I □ 29 Illedelmes feminizmus SZÍNES AMERIKAI FILM: JÚLIA H­ollywoodban gondosan ügyel­nek arra, hogy a nyers, poli­tikus feminizmust is csino­san felöltöztessék, hogy jobb társa­ságban is megjelenhessenek vele. Ne csak az elszánt nőpártiak tapsolja­nak a két egymásért rajongó, ön­­megvalósító barátnő, Júlia és Lilian történetének, hanem a harmincas évek divatjával kellemes perceket szerezzenek a finom hölgyeknek, a háború előttire maszkírozott Párizs, Berlin. Bécs képeivel elringassák az idősebbek nosztalgiáját, elandalítsák a könnyezni vágyókat. A nőmozga­lom filmes harcosai, akik zászlóként lobogtatják keresztül-kasul az euró­pai fesztiválokon nemük egyenjogú­ságát, a férfikizsákmányolás meg­szüntetését követelő mozgó kiáltvá­nyaikat, bizonyára megvetéssel le­gyintenek Fred Zinneman filmje láttán. (Egyébként ha Mészáros Márta így folytatja, és az önző fér­fiak hálójában vergődő hősnőinek öntudata helyett egyre inkább az emberi kapcsolatok foglalkoztatják, kolléganői hamarosan árulónak bé­lyegzik majd.) A közönség egyelőre kívül marad e belvillongásokon, és elmegy a mo­ziba, hogy megnézze az Oscar-díjas Júliát. Láthatja kedvenceit, Vanessa Redgrave-et, lázongó gyermek Júlia­ként, aki szakít gazdag és előkelő családjával, Oxfordban orvosnak készül, Bécsben Freudnál tanul, de leginkább az vonzza az öreg európai városba, hogy itt véli legígéretesebbnek a munkásmozgal­mat. Valójában nem is az igazi Jú­liát láthatjuk, hanem íróbarátnőjé­nek, Liliannak emlékeiből elővillanó eszményképét. Amikor ez az esz­ménykép szükségképpen testet ölt a vásznon, gyakran mosolygunk a múlt megszépítő tehetségén, vagy az író­nő elfogult memóriáján, mely egy szépséges, kecses, légies Júliáról be­szél, s közben Vanessa Redgrave lépked katonás tempóban negyve­nes lábaival a valóban szépséges Oxford utcáin. Júliával még csak elégedettek le­hetnek a feministák. Lázasan be­kapcsolódik a politikai mozgalomba, nincs magánélete, se fiúja, se férje, se szerelme, csak törvénytelen gyer­meke. Lilian ellen azonban több ki­fogást is emelhetnek. Jane Fonda nőiesen vonzó, remekül öltözködik, fényesebbnél fényesebb toalettekben és estélyeken láthatjuk. Makacsul küzd ugyan önmegvalósításáért, író­nő akar lenni. De ezt először is sze­relme buzdítására teszi. Másodszor: úgy bánik készülő darabjával és író­gépével, mint a szeszélyes szépasz­­szony szűkre szabott új ruhájával és a lázi varrónő­jé­vel a ruhapróbán. Har­madszor: jólesően lubickol színmű­vének talmi, broadway-i sikerében. Talán csak az szól mentségére, hogy a sikereknél és a férjénél is jobban szereti Júliát, és kellőképpen félre­érthető módon, de azért illedelme­sen meg is vallja neki érzelmeit. Szép, tiszta barátság a megszépítő messziség kékjében, tántoríthatatlan Jean D’Arc-i hit, pasztellszínekben festett Európa, egy-két diszkrét, sö­­tétebb tónusú folttal a háttérben (náci diákok randalírozása a bécsi egyetemen) — mintha nem is a há­ború előestéjén lennénk Párizsban, Bécsben, vagy Berlinben. Persze Hollywoodból mindez másképpen látszik. SZÉKELY GABRIELLA Lilian, az ünnepelt írónő útban Párizsból Moszkva felé

Next