Új Tükör, 1979. július-szeptember (16. évfolyam, 26-39. szám)
1979-09-23 / 38. szám
— V.: Éppen ide akartam elérni. Hagyjuk a misszió kifejezést: van-e a zenének üzenete — ha nagyot akarnék mondani: az emberiséghez, a hallgatósághoz, a közönséghez? Innen aztán logikusankövetkezik a másik kérdés: ha van, akkor mi a Te zenéd üzenete? — L.: Tudom, ez divatos kérdés. — V.: Divatos, azt hiszem, amióta zene létezik ... — L.: Nem hiszem, hogy mondjuk Bach, Haydn vagy Mozart idejében ez a kérdés egyáltalán felmerülhetett volna. Az emberek zenét csináltak. A zene missziója? Nem is értették volna a kérdést. Azt hiszem, ez inkább a késői XIX. századnak, a „titán” zeneszerzők korának kérdésfeltevése. Hogy én miért komponálok? Ha nagyon őszinte vagyok, akkor azt mondom: komponálok, mert kedvem van hozzá. Saját magam számára. Miszszió nélkül. Tudom, jön a keresztkérdés: komponálnék-e, ha Robinson módjára élnék egy szigeten és tudnám, műveimet soha senki nem fogja meghallgatni. Erre a kérdésre nem tudok válaszolni. Azt mondtam: saját magamnak komponálok. De borzasztóan örülök, ha zeném más valakinek tetszik, ha jót mondanak róla. De az, hogy megváltoztassam, megmentsem, megváltsam az emberiséget, vagy közöljem az „igaz hitet” ... Részletek Várnai Péter könyvéből jesen kifejezi. Hangsúly nélkül azt mondta Ribárynak: „Je vous déteste” (gyűlöllek). Azután hozzám fordult és azt mondta: „Látod, ez így nem sokat jelent. De most nézz ide.” Megfogta Ribáry doktor kabátjának hajtókáját, evvel összehúzta kicsit a zakót, és utánozhatatlan drámai hanglejtéssel mondta el ugyanazokat a szavakat: „Je vous déteste.” Én abban a pillanatban meg voltam róla győződve, hogy Saljapin kezei között már sem zakó, sem Ribáry nem létezik. Mintha eltűntek volna a föld alá, olyan hallatlan hatása volt annak, ahogy Saljapin ugyanazokat a szavakat a szemeivel, homlokával, testtartásával és hangjával kimondta. Ezután elengedte Ribáry kabátját és felejthetetlen leckét adott abból, hogy szerinte mi is az éneklés lényege. Kiegyenesedve, egy nagy mozdulattal először a homlokára mutatott, azután a szívére és azután a torkára, s ezt mondta: „Ha az, amit az agyadban gondolsz, és amit a szívedben érzel, úgy jön ki a torkodból, ahogyan akarod, akkor énekelsz jól.” Részlet Carelli Gábor: Utam a Metropolitanbe című könyvéből FOTÓALBUM CSÁSZÁR ANGÉLÁRÓL Az első fotó 1962-ből való. Enyhén tupírozott hajú gimnazista lány átveszi a keszthelyi Helikon-szavalóverseny aranyérmét. Aztán készülhetett volna fénykép egy felvételi vizsgáról, ahol a jelentkező közli, hogy nem szeretne színésznő lenni. Inkább énekesnő vagy előadóművész. Ilyen szak azonban nincs a főiskolán. Színész lesz. Később készülhettek fotók egy osztályról, Harsányi Gáborral, Esztergályossal, Várhegyi Terivel és Szendrő Ivánnal. 1968. Császár Angéla bohócsapkában, fekete dresszben, neccharisnyában, tangóharmonikával. Zajos siker az Ódry Színpadon: Genfiemének. Egy ilyen előadás osztályokat szokott együtt tartani, ez a produkció azonban mindössze a Városmajori Színpadig jut el, majd hirtelen eltűnik. Pedig az összes végzett növendék boldogan tombol a darabban, Császár még zsonglőrködik is, három labdával. Gyorsfotók következnek. Epizódok a Nemzetiben, majd egy kecskeméti főszerep, mint vendég, Anouilh Euridikéjében. Színházi fotók nyakig zárt, fehér galléros fekete ruhában, homlokból kifésült hajjal. És civil fotók, interjúk mellett, pesti és vidéki újságokban. Két címlap a Film Színház Muzsikából. Az egyiken komoly, hátrafésült, sima hajjal, szolid pulóverben, a másikon mintha egy Godard-filmből nézne ki a meztelen bal válla fölött, haja rendezetten kócos. A Nemzeti Színház előadásfényképei közé egy-egy önálló estről készült fotó keveredik. És egyre több a műhelyfotó: hangjátékstúdiókból és a szinkronműtermekből. Egy két évvel ezelőtti interjúfényképén a legkomolyabb. Talán kicsit szomorkás is, de lehet, hogy ez csak a sok kötelező mosolyú kép után tűnik így. Az idén készült fényképeken megint olyan vidám és csillogó, mint a tíz évvel ezelőttieken. Egy év alatt több elismerés érte, mint ezt megelőzően a pályán összesen. Néma szerepben végighallgatta a Danton halálát, csak a szeme világított a színpadról, viszont huszonnyolc hétre kölcsönözte a hangját a James Onedin feleségét játszó angol színésznek a televízióban. Hivatalos fotók a Nemzeti Színház házi ünnepségeiről, a Rajz János-alapítvány és a Farkas—Ratkó-gyűrű átadásáról, valamint a rádiós nívódíj kiosztásáról. És végül egy címlapfotó. Mindez az első tíz év termése. Az albumban persze még sok üres lap van. HÁMORI ANDRÁS I □ 29 Illedelmes feminizmus SZÍNES AMERIKAI FILM: JÚLIA Hollywoodban gondosan ügyelnek arra, hogy a nyers, politikus feminizmust is csinosan felöltöztessék, hogy jobb társaságban is megjelenhessenek vele. Ne csak az elszánt nőpártiak tapsoljanak a két egymásért rajongó, önmegvalósító barátnő, Júlia és Lilian történetének, hanem a harmincas évek divatjával kellemes perceket szerezzenek a finom hölgyeknek, a háború előttire maszkírozott Párizs, Berlin. Bécs képeivel elringassák az idősebbek nosztalgiáját, elandalítsák a könnyezni vágyókat. A nőmozgalom filmes harcosai, akik zászlóként lobogtatják keresztül-kasul az európai fesztiválokon nemük egyenjogúságát, a férfikizsákmányolás megszüntetését követelő mozgó kiáltványaikat, bizonyára megvetéssel legyintenek Fred Zinneman filmje láttán. (Egyébként ha Mészáros Márta így folytatja, és az önző férfiak hálójában vergődő hősnőinek öntudata helyett egyre inkább az emberi kapcsolatok foglalkoztatják, kolléganői hamarosan árulónak bélyegzik majd.) A közönség egyelőre kívül marad e belvillongásokon, és elmegy a moziba, hogy megnézze az Oscar-díjas Júliát. Láthatja kedvenceit, Vanessa Redgrave-et, lázongó gyermek Júliaként, aki szakít gazdag és előkelő családjával, Oxfordban orvosnak készül, Bécsben Freudnál tanul, de leginkább az vonzza az öreg európai városba, hogy itt véli legígéretesebbnek a munkásmozgalmat. Valójában nem is az igazi Júliát láthatjuk, hanem íróbarátnőjének, Liliannak emlékeiből elővillanó eszményképét. Amikor ez az eszménykép szükségképpen testet ölt a vásznon, gyakran mosolygunk a múlt megszépítő tehetségén, vagy az írónő elfogult memóriáján, mely egy szépséges, kecses, légies Júliáról beszél, s közben Vanessa Redgrave lépked katonás tempóban negyvenes lábaival a valóban szépséges Oxford utcáin. Júliával még csak elégedettek lehetnek a feministák. Lázasan bekapcsolódik a politikai mozgalomba, nincs magánélete, se fiúja, se férje, se szerelme, csak törvénytelen gyermeke. Lilian ellen azonban több kifogást is emelhetnek. Jane Fonda nőiesen vonzó, remekül öltözködik, fényesebbnél fényesebb toalettekben és estélyeken láthatjuk. Makacsul küzd ugyan önmegvalósításáért, írónő akar lenni. De ezt először is szerelme buzdítására teszi. Másodszor: úgy bánik készülő darabjával és írógépével, mint a szeszélyes szépaszszony szűkre szabott új ruhájával és a lázi varrónőjével a ruhapróbán. Harmadszor: jólesően lubickol színművének talmi, broadway-i sikerében. Talán csak az szól mentségére, hogy a sikereknél és a férjénél is jobban szereti Júliát, és kellőképpen félreérthető módon, de azért illedelmesen meg is vallja neki érzelmeit. Szép, tiszta barátság a megszépítő messziség kékjében, tántoríthatatlan Jean D’Arc-i hit, pasztellszínekben festett Európa, egy-két diszkrét, sötétebb tónusú folttal a háttérben (náci diákok randalírozása a bécsi egyetemen) — mintha nem is a háború előestéjén lennénk Párizsban, Bécsben, vagy Berlinben. Persze Hollywoodból mindez másképpen látszik. SZÉKELY GABRIELLA Lilian, az ünnepelt írónő útban Párizsból Moszkva felé