Új Tükör, 1980. július-szeptember (17. évfolyam, 27-39. szám)
1980-08-17 / 33. szám
zárva az elkövetett bűnnel. Egyedül. Meg kell szokni... vagy legalábbis igyekszel. És kitalálsz mindenfélét, amivel mentegeted magad. Hogy... hogy az egész nem is történhetett másképp. A bűn voltaképpen szükségszerűség. — Elmosolyodott megkönnyebbülőn, a vallomáson túlesettek eszelős boldogságával. — Hát eljöttem hozzád, ahogy a tettes a rendőrségre, mikor már nem bírja tovább, és följelenti magát. Az orvos a mosdókagylóhoz lépett, kezét szappanozta. Háttal állt, keskeny tarkója, hosszúkás koponyája látszott csak. — Majd meglátjuk — hallatszott színtelenül. — Feküdj föl addig. — Vessem le a...? — kicsit remegett a hangja. — Persze. Az atlétatrikódat is. És lazítsd meg a nadrágodat. Úgy. Könnyedén érintették meg ujjai a mellkast, ahogyan a virtuóz keze átfut a foillenyűkön. Lassan lejjebb csúsztak a mélyebb regiszterek felé, a gyomor, a hasüreg tájára. Ravasz, gyakorlott nyomások, tüstént föl is engedtek, villanásnyira próbálták csak ki a szövetek ellenállását. — Eddig semmi fájdalom? — Semmi. — Fordulj meg és jellezz, ha érzel valamit. Most a hátán jártak végig az ujjak. Kicsit erélyesebben. De fájdalmat hiába várt. — Semmi? — Talán egészen enyhén ... ez nem az. — Itt jobb felé? — Most? — Mintha . . . — Épp hogy... — No, öltözz fel. Lassan gombolgatta az ingét. — Mindig így van — dünnyögte. — Ilyenkor az istennek sem! Bujkál, meg előjön, amikor tetszik neki. Az orvos újra a csapnál babrált. Csak a fejét fordította viszsza: — Nem találok semmit. — Igen, a körzeti rendelőben is ezt mondták. — A tükörnél állt, nyakkendőjét húzta középre. — Hát ott is jártál? — Pár hónapja. Az orvos ráhunyorított: — Akkor mit regényeskedsz? Raszkolnyikov . . .! — rágyújtott. Szembefordult vele: — Az semmi. A tettes kihívja a sorsot, mikor szabálytalanul megy át az úttesten és föliratja magát. De Porfirij te vagy. Neked kell rám bizonyítanod. — Komiszul elvigyorodott. — Értsd meg, nálad akarok lebukni! — Csakhogy nincs ellened semmi bizonyítékom. — Még azt is én szolgáltassam? Hol marad akkor a vizsgálóbírói zseni? Az orvos parancsolón a székre mutatott: — Nekem ne hencegj! Mit akarsz? Költsék neked diagnózist, hogy jóllakasd vele a frászodat? — Miért vagy dühös? Mert nem sikerült kézbe kaparintanod a ... a ... — A semmit? — Nem semmit — megrázta a fejét. — Azt te sem mondtad, hogy egészséges vagyok. Csak azt, hogy nem találod kimutatható okát a tüneteknek. — Vagy úgy, az más. — Kényelmesen hátradőlt. — Ha te vélt tüneteket objektív ténynek nézel, az már nem az én szakmámba vág. Akkor másutt kell folytatnod az önfeljelentést. — Szigorúan rászúrt a szemével. — Mért táplálod kényszerképzeteidet? Mért nem hagysz békét magadnak? — Azt hiszed? — Úgy látom — felelte helyreigazító nyomatokkal. — Hát akkor . .. — Ilyen elszánt őrültet! Ne félj, ha lesz rá ok, magamtól is letartóztattak. — Eltűnődött egy fél percig, majd megkérdezte: — Mért beszéltél az előbb, még odaát a brutalizálásról? — Nyilván, mert félek. — Mitől? — Az eljárástól. A kínzóeszközeitektől. Attól, ami még vár rám. Nem a haláltól — a megaláztatástól, hogy vinnyogó kölyökké válik az ember ... — Semmi okot sem látok rá ... nálad semmit! — De ha mégis... odáig jutnánk, akkor ... elaltatnál? Nem, nemcsak a műtétnél, hanem ... ha olyan vizsgálatokra kerülne sor .. . — Nem létező esélyekre adjak biztosítékot? Elszégyellte magát, szemét lesütötte. Jó sokára nézett csak föl. — Mondd ... te, te sosem féltél? — Hogyhogy? Nem értlek. — Attól, hogy egyszer rajtad telik be ... valamelyik szörnydiagnózisod ... Hogy te magad jutsz oda ... — Mindenkivel megeshet minden, persze. De hülyeség kihívni. No, gyere. Zavarban voltak mindketten. Aztán a vendég hamarosan véget vetett az estének. — Hát, kösz, öregem. — Szamár vagy. — Lehet. Majd átszólok a jövő héten. Az előszobában még egyszer összenéztek, mint akik együtt éltek át egy kissé szutykos kalandot, s most temetik el az emlékét is. Pszichózis, gondolta az orvos, amint becsukta utána az ajtót. De hol esett belé? Szerette volna elhessegetni a képet, amint barátja megzsugorodva húzódott össze a kanapén, szinte csontjait is megolvasztotta a rémület. Ő meg nekivágott a szeles utcának, összébb húzta magán felöltőjét s beleborzongott a bizonyosságba, hogy a sebész hazudott. Ment, mint aki búcsúzik az ismerős környéktől, tulajdon lépéseitől, melyek elvezetik majd a műtőasztalig vagy a kórházi ágyig, hogy megalázó, embertelen kínok közt végezze majd. ]JL CSERHÁTI LÁSZLÓ Találkozások (Dylan Thomas) Tudod-e, ki volt itt Az antológiáknak vége, mondod. Most már egyetlen gyermek jöjjön és csillagos szemével ne nézzen senki másra. Kékek megint az éjszakáid. Szellemjárások ideje. Bőség a gondolatok kosarában. Tudod-e, ki jön el? HERVAY GIZELLA ráolvasó támadj fel földi nap támadj fel hadd legyen hazám oltalmam halál helyett életem egyetlen bizodalmam nem menekülök van erőm nem élek számban a halállal élek szivárvány-szerelemben fecskemadár szárnyával MADÁR JÁNOS Látomások Csöndre ítélt éjszakában zúzmara arcú istenek. A Hold súlya alatt hófehérült a csont. Mintha fejfák néznek rám — jegenyék állnak a csillagok rezervátumában. Ujjaim eltévedt pásztorok. VALKÓ ANTAL Improvizáció Halak úsznak párban hármasával négyesével hosszú sorban ringanak fodrot vet a víz és árnyat vetít ahogy pikkelyükkel ütközik álmodva leng hínár moszat piros korall ékes gyöngykagyló lázas életüket megszakítják és átlényegülnek az én szememmé □ 9