Új Tükör, 1982. január-március (19. évfolyam, 1-13. szám)
1982-02-28 / 9. szám
Nem is hiába? RÁDIÓJEGYZET Ki ismer engem? Palotai Boris hangjátéka. Rendezte: Török Tamás, dramaturg: Kopányi György. Főszereplők: Tolnay Klári, Tábori Nóra. Megismétlik: március 1-én, hétfőn, a 3. műsorban 18 órakor. Volt egy kollégám, vérbeli, régi, legszívesebben azt mondanám, virtigli hírlapíró. Egyszóval olyan, amilyen ma már kevés van. Talán tíz éve, hogy meghalt. Már nyugdíjba vonult — képtelenül ostoba kifejezés ez az ő esetében —, de mint rendesen, megjelent a szerkesztőségben. Egy kis írásának, afféle tárcának a levonatát várta. Ezt erős nyomatékkal említem, mintha csak azt jegyezném meg: a vízvezeték-szerelő másnap visszatér, hogy meggyőződjön róla, kifogástalanok továbbra is a tömítések, rendeltetésszerűen működnek-e a csapok és a szelepek ..., vagy az orvos reggel odatelefonozott, mert érdekelte, miként hatottak a rendelt gyógyszerek, és egyáltalán, hogyan érzi magát a beteg... Azt hiszem, elég világosan fejeztem ki magam. Szóval Bodó Béla — hadd állítsak neki ily módon is egy csekély emléket — letelepedett az íróasztalom mellé, és kezébe vette a friss, még kissé nedves kefelevonatot, végigsimogatta a tekintetével, s tollal a kezében olvasni kezdte. Itt-ott kijavított valamit, aztán valóságosan is megsimogatta a papírt, nem is mondta, szinte sóhajtotta: gyerekem, én már negyvenötven éve csinálom ezt, de ma is, amikor nyomtatásban látom, amit írtam, és rajta a nevemet, boldog vagyok! Egy hivatás iránt érzett olthatatlan szerelem, amely az idő múlásával és az életkor előrehaladtával egyre hevesebben lángol, lobog. Mert már semmi más nincs, ami fontos, eltávoztak vagy távozóban a társak és barátok, kihúnynak az örömök ... De maradt egy szenvedély: gondolatokat közölni és várni, lesni a hatást, az olvasó, a hallgató, a közönség, az emberek tetszését, jelzését, mindegy, hogy mit, a jelentkezésüket, hogy figyelnek. Talán vannak írók, akiket az alkotás magában is kielégít, bár én nem hiszek ebben. Micsoda öröm rejlik abban a munkában, amit más nem ismer, és így nem ismerhet el? És micsoda öröm az, amit nincs kivel megosztani? Íme, az írói hiúság „titka”, vagy ha úgy tetszik, bármely más mesterségé, amely a közösségnek nyújt valamit. A hiúságé, amely — hiába a „bölcs” öregség — nem csitul, mert nincs már egyéb, ami bizonyíthat: élsz, dolgozol, és nem is hiába. Mindez örök téma. Valódiságát a sors, fontosságát az életünk, hitelét az írói és színészi megformálás adja. Palotai Boris alig félórás hangjátékában kötetre való, vagy talán egy drámányi finom, okos megfigyelését halmozza föl, olyannyira, hogy kivívja, kiköveteli feszült figyelmünket, afféle háttérrádiózásról szó sem lehet, ő mindenesetre eléri, amire hőse, az idős, mind magárahagyatottabb írónő annyira áhítozik, hogy már-már belehal; a tetszést, a sikert. Eléri, mert ez az öregasszony fájdalmastul ismerős. Az anyánkra gondolunk, aki talán él, talán meghalt. És lánya, aki külföldről telefonon hívja, akinek nem az akcentusa szívettépő, hanem amit jelez, az eltávolodása, az elidegenedése ... A magunk gyermeki mivoltára emlékeztet, vagy a gyerekünkre? Így is, úgy is nyomasztó. Persze, az alig szösszenetnyi drámára gondolva, talán váratlan, indokolatlan, hogy mégsem hajtja föl az idős hölgy a sűrű Eunoctinoldatot. Ám mégsem az. Ezért is kezdtem egy elfeledett pályatárs és a pálya természetének ecsetelésével. Hogy azért imádnivaló ez a munka, életre-halálra, mert benne a kárpótlás lehetősége. A kárpótlás mindenért, ami az életben nem úgy van, ahogy lennie kellene, vagy egyszerűen nekünk nem úgy sikerül, ahogy szeretnénk. Hogy nemcsak ez a pálya, más is nyújt ilyen nagyszerű kárpótlást? Bizonyára. Nem véletlenül kevertem bele az orvost és a vízvezeték-szerelőt. És ha mégsem így van, ha a valóságban mind kevesebb mindennek az eshetősége? Az nagy baj. Nagyon nagy baj. BALOG JÁNOS Amíg a mű képernyőre kerül A TELEVÍZIÓ DRÁMAI FŐOSZTÁLYÁN Az év elején átszervezték a televízió drámai fő osztályát, ide csatolták a színházi közvetítéseket és Vitray Tamás osztályának dokumentumprodukcióit. A lényegesen kibővített tevékenységi körű főosztályon ezentúl évente mintegy 80— 90 — egyenként egész estét betöltő — önálló műsor készül. Erről beszélgettünk Mezei Emőkével, a főosztály helyettes vezetőjével. — Feladataink megsokszorozódtak, és ez öröm is, gond is valamennyiünk számára. Öröm, mert gazdagodott a műfaji választék, ismét készíthetünk sorozatokat, bátrabban válogathatunk klasszikus és mai, hazai és külföldi szerzők képernyőre alkalmas művei közül. — És a gondok? — Ugyanennek a „hátulütői”. De először talán a konkrétumokról. Sorozataink közül elkészült és bemutatásra vár Sárközi György Mint oldott kéve című művének hétszer 60 perces változata, Révész György rendezésében, Nemeskürty István dramatizálásában. Már csak néhány pótfelvétel van hátra Gyurkó László Faustus doktorának nyolcszor 70 perces tévéadaptációjából, amely Jancsó Miklós irányításával került videokazettákba, s a tervek szerint még ebben az évben megismerkedhet vele a közönség is. Jugoszláv— magyar közös produkcióban most forgatja Dömölky János az Optimisták című Sinkó Ervin-regény tévéváltozatát. Története az 1918—19-es magyarországi forradalom és Tanácsköztársaság eseményeit beszéli el. Szőnyi G. Sándor is sorozatra készül, Fejes Endre Klárika című írásából. Ennek egy részét az Irodalmi Színpad mutatta be a közelmúltban, Az angyalarcú címmel. Zsurzs Éva, a magyar klasszikusokból készült tévésorozatok specialistája, most kezdi forgatni Mikszáth Kálmán Különös házasság című regényének négyrészes tévéváltozatát. Természetesen munkánk nemcsak sorozatokból tevődik össze. Bemutatásra vár — Kállai Ferenccel a címszerepben, Mihályfi Imre rendezésében — Ibsen Solmes építőmestere, Strindberg Haláltánc című drámáját pedig Gaál István alkalmazta képernyőre, Gábor Miklóssal és Galambos Erzsivel a két főszerepben. Maár Gyula rendezésében láthatjuk rövidesen Giordano Bruno Nápolyi mulatságok című színművét, Dömölky János pedig a minap készült el Miroslav Krlezsa A Glembay Ltd. című regényének tévéadaptációjával. Májusban kerül a képernyőre Szomory Dezső II. József császár című színműve, a címszerepben Avar Istvánnal; rendezője: Málnay Levente. — S a kortárs irodalom? — Ez az, ami a legtöbb gondot okozza ... Bár akad e téren is említésre méltó, Szinetár Miklós forgatta a minap Székely János Protes-Jelenet Szomory Dezső II. József császár című színművéből (Avar István és Bordán Irén) tánsok című színművét, a Pesti Színház előadásával azonos szereposztásban. Sugárzásra vár Vészi Endre Hosszú előszoba című írásának tévéváltozata, Kozák Andrással a főszerepben, s ugyancsak a Thália Színház népszerű művésze kelti életre — Ruszt József rendező irányításával — Kulin Ferenc első műves szerző Janus Pannoniusról szóló A békíthetetlen című tévéfilmjének központi figuráját. S hadd szóljak még két fontosnak tartott produkciónkról: Palotai Boris Zárójelentés című filmjéről, melyet Iglódi István rendezett, és Németh László Mathias panziójáról; ez utóbbit Ádám Ottó készítette. Egyébként a Zárójelentés képviseli a magyar televíziót az idei tavaszi prágai nemzetközi tévéfesztiválon. — Említette a kortárs irodalommal kapcsolatos gondokat ... — Hát jó, ne kerülgessük a kását: az írók többsége nem vállalkozik közvetlenül televízióra szánt művek alkotására. Több okból sem. Arra hivatkoznak — s nem is alaptalanul —, hogy gondolataikat megmásítva látják viszont a képernyőn, a tévédramaturgia sajátos igényeinek, szempontjainak és a rendezők „önmegvalósító” törekvéseinek eredményeképpen. Szerepet játszanak Palotai Boris A Glembay Ltd. főszereplői: Tahi Tóth László és Szemes Mari MMk