Új Tükör, 1983. április-június (20. évfolyam, 14-26. szám)

1983-05-08 / 19. szám

írni sem volt hajlandó, pedig az átállásra agitáló röplapok­ból a műhelykocsinkban is volt elrejtve. Nem volt szó azokról sem, akik embereket juttattak a németek kezére, és önként vettek részt a kivégzéseken. Köztudottak az újvidéki, majd a nyilas vérengzések. Nem kell nagy fantázia ah­hoz, hogy az ilyen „embe­rek” mit tettek a fronton. Ennek megfelelő volt a la­kosság reagálása. Egy se­bészorvos frontnaplójából idézek: „A szemben jövő öreg muzsikról nem tudhat­ta a katona, hogy elhaladva mellette nem döf-e kést a hátába. Ezért még haragud­ni sem tudok rájuk, hiszen ezzel fizetnek a háború és a megszállás keserveiért.” Ez a vallomás ellentmond annak az idillikus képnek, amelyet az elbeszélők festettek a la­kosság és a katonák kapcso­latáról. Még harmadik sze­mélyben sem volt szó az erő­szakos élelemszerzésről, a le­lőtt háziállatokról, az ékszer, pityurka (aranyrubel), sza­movár, ikon és egyebek gyűj­téséről. Hacsak nem ezeket Jelenet a Hortobágy című filmből WITTNER GÉZA FELVÉTELE — Milyen ételeket népsze­rűsítünk? — Minden filmben két-há­­rom étel elkészítését mutat­juk be. Így például A ménes című filmben a juhtúrós ku­koricagombócot és a csikós­pecsenyét, a Vadászatban a bakonyi apróhúst, a bakony­­betyárost és a kanászpecse­­nyét, a Matyóföld című epi­zódban a matyó csirke elkő­­készítését, a Hortobágyban a marhagulyást és a csikósto­­kányt, a Pest-Buda című filmben pedig a Gundel-pa­­lacsintát. — Ki fpz? — Az összes epizód fősze­replője a Duna Interconti­nental főszakácsa, Gulner Gyula, aki az államfők kony­hafőnökei nemzetközi klub­jának a tagja. SEBES ERZSÉBET értette a hadapród az értel­metlen vicik-vacak gyűjté­sén. Az általa használt trá­gár szavakon azonban meg­ütköztem, mert a hadapró­­dok a fronton sem beszéltek így. Mint a hadseregek ál­talában, mi sem voltunk szentek, de az is tény, hogy a németeknél sokkal külön­bek voltunk, s ezt a lakos­ság méltányolta, ha nem is úgy, ahogy egyesek állítják. Értékelve az eddigieket, azt az idealista állítást, hogy „A dolgok és jelenségek nem olyanok, amilyenek, hanem amilyennek látjuk őket”, megtoldanám azzal, hogy ahogyan elmondják és mani­pulálják azokat. A Krónika műsora és a hatására meg­indult kommentárok hangja is szerkesztés kérdése. Az ha­tározza meg irányzatát, hogy kiket miről kérdeznek, s mit adnak le belőle, s milyen vé­leményeket közölnek róla a lapok. Az ötvenes években a rádióban és egyebütt meg­­szólaltatottak, s az e témáról írók azt vallották, hogy már gyerekkorukban internacio­nalisták voltak, és tudták, hogy igazságtalan, támadó háború készül a Szovjetunió ellen, amelyet ők elszabotál­tak. Természetesen, ez sem a valóságot tükrözte, hanem az akkori „elvárást”. Az elő­zőekkel ellentétben a Króni­ká­ban elhangzottakat né­hányszor az „odapörkölés", a „megadtuk nekik” kérkedése jellemezte. Még a munkaszol­gálatosok is tényleges és el­várható érdekeik ellen fordul­tak olykor. Társaikról viszont, akik rabtartóik ellen fogtak fegyvert, vagy akik nem vol­tak üldözve, mégis másként gondolkodtak és cselekedtek, akik akartak átállni, és át is álltak, sőt harcoltak a felsza­badulásunkért, nem szólt a Krónika. Pedig ezzel nem ki­sebbek, hanem nagyobbak lettünk volna. Ilyen szellem­ben kellene folytatni a mű­sort, amelynek úgyis nagy érdeme a még élő részvevők élményeinek megörökítése. Az elbeszéléseket több hír­adó- és amatőrkép tehetné színesebbé. SUHANT­ ENDRE Az egyik adásból: a második magyar hadsereg a Donnál Többféle TÉVÉKRÓNIKA Halálos manipuláció Se jogom, se felhatalmazá­som Hubay Miklós helyett ennek a drámának a fogan­­tatási környezetéről, élmény­szerzési mezejéről beszélni. Ámde tudott, hogy hosszú évek óta — hazai teendői mellett — a firenzei egyetem tanára is; igen kevés magyar író van, aki olyan közelről és olyan mélyre pillanthat a mai nyugat-európai társada­lomba. Az is igaz, természe­tesen, hogy az élményszer­zési lehetőség az írói műkö­désnek csak egyik faktora; hiába az élmény, ha nincs művészi erő a szellemi tel­jesítménybe építeni. Neki v­an. Hubaynak az idő múlásá­val nem vidámodik a tekin­tete. Ellenkezőleg. Drámaírói alkat lévén az élet drámáit figyeli meg, s éli át a maga módján, írásaiból érezhetően szenvedve. A viszolyogtató cím: Harm­odos és meg kell dögleni — átgondolt dolog: a drámában erről van szó, és ilyen durva módon. Az emberrablás már régen nemcsak az emberrablók üz­lete. A megrablottak üzlete is. Nemcsak a gazdagság édességeire ráunt kótyagos leányé, aki mit nem adna a selyemharisnyával elfedett fejű terrorista izgalmas érin­téséért — a biztosított mil­liomoscsaládé, sőt, esetleg tudtán kívül, magáé az áldo­zaté is. Az „ellenterror” ma­nipulációja megcsúfolja a szenvedést, a romantikus hő­siességgel elviselt fizikai és lelki fájdalmat. A rabság­ból csak a másfajta — eset­leg elegánsabb, családiasabb, úriasabb — kiszolgáltatott­ságba van menekvés, amíg a menekültet fel nem falja a két, ugyancsak biztosított szelindek, Hermiodos és Arisztogeiton... Sötét szavak, sötét képek, sötét és kilátástalan való­ság. Nem tudom, nem lett vol­na-e jobb, ha a rendező, Málnay Levente, elhagyja az — igaz, nem túlzott mérték­ben alkalmazott — fénytrük­­köket, lassított felvételeket, és tisztábban adja elő a tör­ténetet. A szöveg megenged­te volna ezt a megvalósítási formát is. A játék azonban így is hatásos maradt; ben­ne voltak azok a gondolati elemek, amelyek miatt Hu­bay Miklós megírta. A főszereplő Kovács Ti­tusz játéka nem hagyott mély nyomot az emlékezet­ben, mindössze egy „fiú”­­képet , s a túlságosan el­nagyoltan vázolt orvosfigu­rával (Iglódi István) sem igen lehetett mihez kezde­ni. Mensáros László, Kállai Ei­mond Dantes Ezt a filmet elnagyolták az angol televíziósok. Nesztek, itt van a Monte Cristo. Másfél óra, éppen elég a va­csora és a lefekvés között, nézzétek, amíg gyorsan átla­pozzuk. A romantikát nem lehet nem szeretni, nem le­het megunni. Ami az utóbbit illeti, van iga­zuk is: annyi a nyakate­kert, álművészi, lehetetlen, érthetetlen nehezék a televí­ziónéző nyakán, hogy néha valóban úgy érzi magát, mint Monte Cristo a tengerbe do­bott zsákkal, a kősúlyokkal. Alig tudja kifejteni magát belőle. Persze hogy jólesik valami áttekinthetőség, ki­vált, ha olyan élménye az olvasó embernek, mint a Monte Cristo grófja. Ha valamiből, hát ebből le­hetett volna érdekes soro­zatot csinálni. Dumas tele van fordulatokkal, lírával, érdekességgel; a szenvedély, a bosszú, a politika, a hit ra­gyogó színvilága, a romanti­ka teljes motívumskálája. Akárcsak az angol átíró, Sid­ney Caroll, és nyomában a rendező, David Greene, most sebtében én is átlapoztam a könyvet: mennyi filmre kí­vánkozó epizód, jelenet, ka­rakter , mennyi érdekes ki­térő, milyen sok mellékszál, mekkora forgalom! Ilona, Tóth Enikő színészi munkáját tudom számon tar­tani a felvételeknek azok­ban a részeiben, amelyekben Czabarka György nemcsak a felvevőgéppel, hanem a jel­lemekkel dolgozott. Az igaz, úgy megcsinálni, ahogy írva van, nagyon drá­ga mulatság lett volna. Ma­napság ez gazdag országok­ban is akadálya a filmcsiná­­lásnak. Ez a Monte Cristo nem volt jó , de nézhető volt. Ha valakinek van környeze­te, néhány jó színésze hoz­zá, akkor nyugodtan hozzá­láthat a Monte Cristo vagy bármely más nagy romanti­kus regény megfilmesítésé­hez. Nézője feltétlenül akad. Ez a könyv is olyan, amely­nek kétszer — legalább két­szer — kell az ember elé ke­rülnie, ifjú olvasó korában és felnőttként. Ami a színészi munkát il­leti: kifogástalan volt Ed­mond Dantes szerepében Ri­chard Chamberlain (Fülöp Zsigmond hangján) a bosszú fekete angyala — elegancia, halkság, feszültség volt az alakításában. Arra még eb­ben a televíziós vázlatban is jutott erő, hogy kifejezze Dumas regényének a végző­dését — a színész jól oldotta meg —, hogy a bosszú csak hitvány kielégülés, nincs er­kölcsi értéke. A többi sze­replőről mi mondanivaló le­hetne? Megtették a dolgukat tisztességgel. TAMÁS ISTVÁN Egy kép a Monte Cristóból □ 31

Next