Új Tükör, 1983. április-június (20. évfolyam, 14-26. szám)
1983-05-08 / 19. szám
írni sem volt hajlandó, pedig az átállásra agitáló röplapokból a műhelykocsinkban is volt elrejtve. Nem volt szó azokról sem, akik embereket juttattak a németek kezére, és önként vettek részt a kivégzéseken. Köztudottak az újvidéki, majd a nyilas vérengzések. Nem kell nagy fantázia ahhoz, hogy az ilyen „emberek” mit tettek a fronton. Ennek megfelelő volt a lakosság reagálása. Egy sebészorvos frontnaplójából idézek: „A szemben jövő öreg muzsikról nem tudhatta a katona, hogy elhaladva mellette nem döf-e kést a hátába. Ezért még haragudni sem tudok rájuk, hiszen ezzel fizetnek a háború és a megszállás keserveiért.” Ez a vallomás ellentmond annak az idillikus képnek, amelyet az elbeszélők festettek a lakosság és a katonák kapcsolatáról. Még harmadik személyben sem volt szó az erőszakos élelemszerzésről, a lelőtt háziállatokról, az ékszer, pityurka (aranyrubel), szamovár, ikon és egyebek gyűjtéséről. Hacsak nem ezeket Jelenet a Hortobágy című filmből WITTNER GÉZA FELVÉTELE — Milyen ételeket népszerűsítünk? — Minden filmben két-három étel elkészítését mutatjuk be. Így például A ménes című filmben a juhtúrós kukoricagombócot és a csikóspecsenyét, a Vadászatban a bakonyi apróhúst, a bakonybetyárost és a kanászpecsenyét, a Matyóföld című epizódban a matyó csirke elkőkészítését, a Hortobágyban a marhagulyást és a csikóstokányt, a Pest-Buda című filmben pedig a Gundel-palacsintát. — Ki fpz? — Az összes epizód főszereplője a Duna Intercontinental főszakácsa, Gulner Gyula, aki az államfők konyhafőnökei nemzetközi klubjának a tagja. SEBES ERZSÉBET értette a hadapród az értelmetlen vicik-vacak gyűjtésén. Az általa használt trágár szavakon azonban megütköztem, mert a hadapródok a fronton sem beszéltek így. Mint a hadseregek általában, mi sem voltunk szentek, de az is tény, hogy a németeknél sokkal különbek voltunk, s ezt a lakosság méltányolta, ha nem is úgy, ahogy egyesek állítják. Értékelve az eddigieket, azt az idealista állítást, hogy „A dolgok és jelenségek nem olyanok, amilyenek, hanem amilyennek látjuk őket”, megtoldanám azzal, hogy ahogyan elmondják és manipulálják azokat. A Krónika műsora és a hatására megindult kommentárok hangja is szerkesztés kérdése. Az határozza meg irányzatát, hogy kiket miről kérdeznek, s mit adnak le belőle, s milyen véleményeket közölnek róla a lapok. Az ötvenes években a rádióban és egyebütt megszólaltatottak, s az e témáról írók azt vallották, hogy már gyerekkorukban internacionalisták voltak, és tudták, hogy igazságtalan, támadó háború készül a Szovjetunió ellen, amelyet ők elszabotáltak. Természetesen, ez sem a valóságot tükrözte, hanem az akkori „elvárást”. Az előzőekkel ellentétben a Krónikában elhangzottakat néhányszor az „odapörkölés", a „megadtuk nekik” kérkedése jellemezte. Még a munkaszolgálatosok is tényleges és elvárható érdekeik ellen fordultak olykor. Társaikról viszont, akik rabtartóik ellen fogtak fegyvert, vagy akik nem voltak üldözve, mégis másként gondolkodtak és cselekedtek, akik akartak átállni, és át is álltak, sőt harcoltak a felszabadulásunkért, nem szólt a Krónika. Pedig ezzel nem kisebbek, hanem nagyobbak lettünk volna. Ilyen szellemben kellene folytatni a műsort, amelynek úgyis nagy érdeme a még élő részvevők élményeinek megörökítése. Az elbeszéléseket több híradó- és amatőrkép tehetné színesebbé. SUHANT ENDRE Az egyik adásból: a második magyar hadsereg a Donnál Többféle TÉVÉKRÓNIKA Halálos manipuláció Se jogom, se felhatalmazásom Hubay Miklós helyett ennek a drámának a fogantatási környezetéről, élményszerzési mezejéről beszélni. Ámde tudott, hogy hosszú évek óta — hazai teendői mellett — a firenzei egyetem tanára is; igen kevés magyar író van, aki olyan közelről és olyan mélyre pillanthat a mai nyugat-európai társadalomba. Az is igaz, természetesen, hogy az élményszerzési lehetőség az írói működésnek csak egyik faktora; hiába az élmény, ha nincs művészi erő a szellemi teljesítménybe építeni. Neki van. Hubaynak az idő múlásával nem vidámodik a tekintete. Ellenkezőleg. Drámaírói alkat lévén az élet drámáit figyeli meg, s éli át a maga módján, írásaiból érezhetően szenvedve. A viszolyogtató cím: Harmodos és meg kell dögleni — átgondolt dolog: a drámában erről van szó, és ilyen durva módon. Az emberrablás már régen nemcsak az emberrablók üzlete. A megrablottak üzlete is. Nemcsak a gazdagság édességeire ráunt kótyagos leányé, aki mit nem adna a selyemharisnyával elfedett fejű terrorista izgalmas érintéséért — a biztosított milliomoscsaládé, sőt, esetleg tudtán kívül, magáé az áldozaté is. Az „ellenterror” manipulációja megcsúfolja a szenvedést, a romantikus hősiességgel elviselt fizikai és lelki fájdalmat. A rabságból csak a másfajta — esetleg elegánsabb, családiasabb, úriasabb — kiszolgáltatottságba van menekvés, amíg a menekültet fel nem falja a két, ugyancsak biztosított szelindek, Hermiodos és Arisztogeiton... Sötét szavak, sötét képek, sötét és kilátástalan valóság. Nem tudom, nem lett volna-e jobb, ha a rendező, Málnay Levente, elhagyja az — igaz, nem túlzott mértékben alkalmazott — fénytrükköket, lassított felvételeket, és tisztábban adja elő a történetet. A szöveg megengedte volna ezt a megvalósítási formát is. A játék azonban így is hatásos maradt; benne voltak azok a gondolati elemek, amelyek miatt Hubay Miklós megírta. A főszereplő Kovács Titusz játéka nem hagyott mély nyomot az emlékezetben, mindössze egy „fiú”képet , s a túlságosan elnagyoltan vázolt orvosfigurával (Iglódi István) sem igen lehetett mihez kezdeni. Mensáros László, Kállai Eimond Dantes Ezt a filmet elnagyolták az angol televíziósok. Nesztek, itt van a Monte Cristo. Másfél óra, éppen elég a vacsora és a lefekvés között, nézzétek, amíg gyorsan átlapozzuk. A romantikát nem lehet nem szeretni, nem lehet megunni. Ami az utóbbit illeti, van igazuk is: annyi a nyakatekert, álművészi, lehetetlen, érthetetlen nehezék a televíziónéző nyakán, hogy néha valóban úgy érzi magát, mint Monte Cristo a tengerbe dobott zsákkal, a kősúlyokkal. Alig tudja kifejteni magát belőle. Persze hogy jólesik valami áttekinthetőség, kivált, ha olyan élménye az olvasó embernek, mint a Monte Cristo grófja. Ha valamiből, hát ebből lehetett volna érdekes sorozatot csinálni. Dumas tele van fordulatokkal, lírával, érdekességgel; a szenvedély, a bosszú, a politika, a hit ragyogó színvilága, a romantika teljes motívumskálája. Akárcsak az angol átíró, Sidney Caroll, és nyomában a rendező, David Greene, most sebtében én is átlapoztam a könyvet: mennyi filmre kívánkozó epizód, jelenet, karakter , mennyi érdekes kitérő, milyen sok mellékszál, mekkora forgalom! Ilona, Tóth Enikő színészi munkáját tudom számon tartani a felvételeknek azokban a részeiben, amelyekben Czabarka György nemcsak a felvevőgéppel, hanem a jellemekkel dolgozott. Az igaz, úgy megcsinálni, ahogy írva van, nagyon drága mulatság lett volna. Manapság ez gazdag országokban is akadálya a filmcsinálásnak. Ez a Monte Cristo nem volt jó , de nézhető volt. Ha valakinek van környezete, néhány jó színésze hozzá, akkor nyugodtan hozzáláthat a Monte Cristo vagy bármely más nagy romantikus regény megfilmesítéséhez. Nézője feltétlenül akad. Ez a könyv is olyan, amelynek kétszer — legalább kétszer — kell az ember elé kerülnie, ifjú olvasó korában és felnőttként. Ami a színészi munkát illeti: kifogástalan volt Edmond Dantes szerepében Richard Chamberlain (Fülöp Zsigmond hangján) a bosszú fekete angyala — elegancia, halkság, feszültség volt az alakításában. Arra még ebben a televíziós vázlatban is jutott erő, hogy kifejezze Dumas regényének a végződését — a színész jól oldotta meg —, hogy a bosszú csak hitvány kielégülés, nincs erkölcsi értéke. A többi szereplőről mi mondanivaló lehetne? Megtették a dolgukat tisztességgel. TAMÁS ISTVÁN Egy kép a Monte Cristóból □ 31