Új Tükör, 1984. január-március (21. évfolyam, 1-13. szám)
1984-01-15 / 3. szám
köznapi egyéniség Mihail Tál, a sakkozás nyolcadik világbajnoka. Kiismerhetetlen kombinációkat hoz létre a táblán, pazarlóan bánik a szellemes megjegyzésekkel, találó hasonlatokkal. Fáradhatatlan a szópárbajokban. Ez derült ki akkor is, amikor a moszkvai Trud játékosaként Budapesten vendégeskedett. A moszkvai csapat csak reménykedni hagyta a Honvédot, az esetleges meglepetés esélye azonban lépésről lépésre úgy fogyott, mint a nyári napfényen felejtett jégkocka. A Trud nyolc-négyre győzött, Mihail Tál másfél pontot szerzett, az első napon a sötét bábokat vezette Petrán Pál ellen. A magyar mester addig töprengett, amíg a rendelkezésére álló idejéből semmi sem maradt, lépni már nem tudott, így veszített. Másnap kettőjük játszmája döntetlenül végződött. Mihail Tál nagyszerű társalgó, a sakkozásról mindig hajlandó beszélgetni. — Mit tenne másként, ha újra kezdhetné pályafutását? — Emlékszem egy híres zeneszerzőre, aki eleinte azt hitte, hogy nincs hozzá hasonló tehetség a világon. Gyűjtögette az élményeket, tanult, utazott a nagyvilágban és alkotott. Minél tovább haladt előre, annál inkább fölismerte, mások is tudnak és legfeljebb csak álmodozhat, hogy ő a legelső a világon. Mindezt elmesélte egy riporternek, aki hümmögött és megkérdezte a zeneszerzőt: „Amikor megtudta, hogy mások is tudnak, abbahagyta a komponálást?” A zeneszerző ezt válaszolta: „Nem, ezt nem tehettem. Akkor már túl híres voltam.” — Melyik a legkitűnőbb játszmája, talán az, amikor 1964-ben Amszterdamban, a világbajnoki zónaközi versenyen győzött Triagov ellen, vagy amikor a várnai olimpián 1962- ben Hecht az ön negyvenkilencedik lépése után feladta, vagy amikor 1964-ben Reykjavíkban sötéttel megadásra késztette Torbergssont, vagy valamelyik játszmája Mihail Botvinnik ellen, amikor 1960-ban a világbajnoki címért mérkőztek? — Egyik sem. Életem legjobb játszmája csak ezután következik. — Sok mostanában a döntetlen. Nem félti a sakkozást a gyakran ismétlődő pontosztozkodástól? — ötven esztendeje beszélnek erről. A sakkozás él, virul és terjed, mint téli időben a nátha. Eldőlt a Szmiszlov—Ribir és a Kaszparov— Korcsnoj mékőzés is, ha sorozatosan minden játszma döntetlenül végződik, akkor félthetnénk a sakkozást, de nem így történt, mint tudjuk. — Meglepetésnek tekinti a londoni eredményt? — Egyáltalán nem. Bár minden jóslatom így beválna. Bizonyos voltam, hogy Szmiszlov és Kaszparov jut tovább. — Hozott újat a két mérkőzés? — Sokkoló hatású eredetit nem láthattunk a játszmákban. Meglepő azonban mégis volt, így például Szmiszlov újdonsággal rukkolt ki a Ribic elleni ötödik és hetedik játszmában. — Célszerűnek tekinti, hogy páros mérkőzéseken dől el, ki hívhatja ki a világbajnokot? — Véleményem szubjektív, szerintem, ha tizen-tizenketten körmérkőzésen vennének részt és a győztes játszana a világbajnokkal, az talán igazságosabb lenne. — Robert Fischer visszatér-e valaha a sakkéletbe? — Azelőtt azt hittem, hogy igen, most már hosszabb ideje azt gondolom, hogy nem. — Utolérik-e a maiak a hajdani hírességeket, mint például Wilhelm Steinitz, Emanuel Lasker, José Raoul Capablanca vagy Alekszandr Aljechin színvonalát? — Nehéz az összehasonlítás. Az első vonat sebességét hogyan hasonlítsuk össze a mai repülőgépekével? Mégis úgy gondolom, hogy a mai legjobb sakkozók többet tudnak, mint a híres elődök. Elméletileg természetesen ismerik, amit Lasker, Capablanca és Aljechin művelt a sakktáblán, de tudják azt is, ami azóta történt. Ez mindenképpen plusz. Sok tehetséges fiatal úgy indul, hogy megismétli mindazt, amit egykor a nagyok játszottak a táblán. Ez nem szerencsés. Utánozni nem lehet és nem is szabad. A saját hangot, a saját stílust kell megtalálni. Sikert csak ez hozhat. — Sport, tudomány vagy művészet a sakk? — Mindhárom koktélja. Én azt kedvelem, ha a sakkozás legjobban a művészethez közelíthető. — Merre halad a sakkozás? — Akárcsak a műszaki- tudományos forradalom, úgy gondolom, hogy az újdonságok irányába. — Véleménye a magyar sakkozásról? — Beszélnek az eredmények. Csak jót mondhatok a magyar sakkozókról. — Már többször kijelentette, hogy szeret táncolni a kifeszített kötélen. Talán a leggyakrabban akkor mondogatta ezt, amikor több mint húsz esztendővel ezelőtt, 1960—61-ben birtokolta a világbajnoki címet. Ma is így beszél? — Ma is. Hajlandó vagyok most is táncolni a kötélen. Csak legyen vastagabb, mint akkor. O. Henry őseihez hasonlíthatnám magamat. Kedvelem a váratlan helyzeteket. Ha valaki tudja, mi vár rá, akkor gyerekjáték úrrá lenni a körülményeken. A meglepetés az ember, a játékos próbája. — Ki lesz a világbajnok? — Csak az bizonyos, hogy én nem. Kaszparov vagy Szmiszlov? Marad Anatolij Karpov? Nem tudom. Jóslataim ritkán válnak be, amennyire bizonyosra vettem, hogy Szmiszlov győz Ribli Zoltán ellen és Kaszparov továbbjut Korcsnojjal szemben, annyira elgondolni sem tudom, hogyan alakul a folytatás. Ha Mihail Tál sem sejti, akkor ki? Talán éppen ez a sakkozás varázsa. A bizonytalanság. A kiszámítható kiszámíthatatlanság. MOLNÁR KÁROLY ■ „Atlétikánk lecsúszott, a versenyzők a nemzetközi mezőnyben a futottak közé sorolhatók” — ilyen és ehhez hasonló mondatok minősítik manapság a magyar atlétikát. S a közvélemény fintorog: „Szűnjön meg, hagyják abba, ne kapjanak több pénzt.. De vajon akkor is ezt mondanák, ha a minősítést a szakemberek végeznék? Nem biztos. Bakai József, a válogatott vezetőedzője talán sokak számára új nézőpontból szemléli a dolgokat. * — Legutóbb azzal váltunk el, hogy ideje lenne megírni a Miért beteg a magyar atlétika? című könyvet. Miért? Ön szerint minek kellene abban a bizonyos könyvben megjelenni? — Azt hiszem, hogy a nemzetközi követelmények és a gyakorlat túlhaladta azokat a kereteket, amik között dolgozunk. A szép elveink csak papíron léteznek, s én nem hiszem, hogy íróasztal mellől, adminisztratív intézkedésekkel lehet élsportot csinálni. Ha előveszem az atlétika korszerűsítésére vonatkozó irányelveket tartalmazó határozatot, jó néhány szerv aláírását találom az alján, de ezek mögött a szignók mögött nincs valós tartalom, nincs fedezet. — Pedig az atlétika olcsó sportág. — Fedezeten nem kifejezetten anyagiakat értek. Egyébként az sem igaz, hogy az atlétika olcsó. Mihez képest? Ahol negyvennégy olimpiai szám van, az nem lehet filléres sportág. Még akkor sem, ha a futáshoz nem sok kell, mert „szaladgálni bárhol lehet”. Világszínvonalon már ez az állítás sem állja meg a helyét, aztán meg ugrani, dobni még közepes nívón sem lehet bárhol. Nemzetközi szinten már semmi sem olcsó. — Mondana egy példát? — Jó, íme egy házon belüli „mese”. Az OTSH-ban, a minisztériumokkal és az érintett szervekkel közösen kiadott állásfoglalásban leíratott, hogy a legtehetségesebbeknek a legjobb körülmények között és a legjobb edzőkkel kell dolgozniuk. Ez a felfelé áramoltatás azonban csak papíron létezik, mert hiányzik mellé egy olyan átigazolási szabályzat, ami a megvalósítást lehetővé tenné. De ez ellen dolgozik a jelenlegi pontrendszer is, amely megpróbálja a lehetetlent és különböző sportágakat hasonlít öszsze ... Vajon az atomfizika összehasonlítható-e az utcasöpréssel, vagy a körte a szőlővel? ... Nem lehet azonos, a sportági sajátosságokat figyelmen kívül hagyó szabályozókkal dolgozni. S nem véletlen, hogy a labdarúgás már kivonta magát e szisztémából. * — Hosszú és sikeres edzői pályafutás tört ketté, amikor 1981. január 1-én vezet Mihail Tál a budapesti Moszkvai Trud—Bp. Honvéd mérkőzésen 34.