Új Tükör, 1984. október-december (21. évfolyam, 41-53. szám)
1984-12-02 / 49. szám
CMVILTA m'CfÁRA. /t/cuuZcaJ: Aj w*4*k Tetszetős ábránd, hogy az egyesületek felszámolásával, a sportlétesítmények kapuinak szélesre tárásával mindenki előtt egy csapásra megoldódik vajúdó tömegsportunk minden gondja. Igaz ugyan, hogy a nemzeti jövedelem tisztes hányada kerül az élsport már-már feneketlen trezorjába, s olykor bizony fölöslegesen. Ám az is vitathatatlan, hogy az élsporttal párhuzamosan fejleszteni a tömegsportot nem csupán pénz és létesítmény kérdése. Nem helyes tehát az élsportot hibáztatni a tömegsport hiányáért, hiányosságaiért. Valószínűleg a vitacikk írója sem gondolta ezt így. Föltehetően a kedvtelésből, csupán kedélyünk, egészségünk megőrzése végett űzött sportolás társadalmi elismertségének hiánya fölötti haragjában tört pálcát az élsport felett. Meg azért, mert látja, hogy egy-egy nemzetközi verseny után, a honi versenyző győzelmének hatására megnő az érdeklődés a sikeres sportág iránt. De azt sem téveszti szem elől, hogy a jó eredménynyel évek óta adós sportágak éppen az elmaradt sikerrel teszik egyre népszerűtlenebbé magukat. Talán ez utóbbi készteti arra Keszthelyi Tibort, hogy bizonyos sportágak írmagjának a kiirtását is kérje. De nem akarok az élsportról védőbeszédet mondani. Megtette ezt helyettem Serényi Péter. Fontosabbnak tartom ennél, hogy Keszthelyi Tibornak azzal a gondolatával foglalkozzam, mely a testedzéssel, az amatőr sportolással kapcsolatos presztízshiány okait boncolgatja. És az okokat — vele ellentétben — én nem az élsport háza táján keresném, hanem sokkal inkább az iskolai testnevelés és sport területén. Közhely, de itt nem mellőzhető: aki gyerekkorban nem szokta (szerette) meg a rendszeres sportolást, az előtt később hiába nyitják tágasra akármelyik sportlétesítmény kapuját, nem fog bemenni rajta. És az iskolai testnevelés hiányosságait valóban gyógyítani lehetne például az élsporttól elvett (megvont) pénzzel. Mert jelenleg az általános iskolák kétharmadában nincs tornaterem, sportpálya, sokban tágas udvar sincs. Az iskolai sport megújításának néhány szép elképzelése azért bukott meg a gyakorlatban, mert a tervek készítői nem mindig számoltak a tantárgy tanításának körülményeivel. Nem vették figyelembe a hiányzó tornatermeket, tornaszereket, sporteszközöket és szaktanárokat, hogy csak a legfontosabbakat említsük. A felszabaduláskor sok korszerűtlen iskolát örököltünk. Utána még sokáig az volt a cél, hogy minél több osztálytermet hozzanak tető alá, következésképpen egymás után adták át az új, de tornaterem, mosdó, öltöző néküli iskolákat. Ma, a demográfiai hullámhegy idején is építenek tornaterem nélküli iskolákat. Ha sok a gyerek, rendre előtérbe kerül a mennyiségi szemlélet, luxussá válik a testnevelés tanításának alapvető feltétele, a tornaterem, a sportpálya, illetve a mosdó, a zuhanyozó, az öltöző. Pedig idestova másfél évtizede, hogy rendelet írja elő: új iskola nem épülhet tornaterem nélkül. Csakhogy egy ilyen iskola felépítése nem olcsó, ezért sok helyütt a régihez illesztenek tantermeket, az így megnagyobbított iskola azután évekig nem számíthat új tornateremre. De az élsport sem arra, hogy innen verbuválja az utánpótlását. Gyakran kis méretű terem vagy tornaszoba lesz a tervekben még nagy méretű tornateremből, mire az iskolát átadják. Az sem ritka, hogy az átadott új iskolában még hónapokig dolgoznak a munkások a tornatermen, az öltözőn, a mosdón. Ezek a fontos helyiségek szaknyelven szólva áthúzódó beruházás keretében készülnek el. Időközben akár egy korosztálynyi gyerek hagyhatja el úgy az iskolát, hogy egyszer sem járt tornateremben. A Művelődési Minisztérium testnevelési és sportosztályának tervezete szerint az iskolai sport jelenlegi színvonalának megőrzése végett kétezerig mindenképpen föl kell építeni mintegy hétszáz általános iskolai és hetven középiskolai tornatermet. Ezzel egyidejűleg a mainál jobban kell ügyelni arra, hogy az új iskolákban meglegyen a tornaterem, lehetőleg már az épület átadásakor. Tarthatatlan állapot az is, hogy egyes iskolák a testnevelési és sportfoglalkozások rovására egyesületeknek, sportköröknek adják bérbe a tornatermet. A tornaterem elsősorban az iskolai testnevelést szolgálja, amíg e feladatát jól el nem látja, addig nincs helye benne egyesületnek. Azaz az élsport ne úgy próbálja megoldani utánpótlásának gondjait, hogy bevonul az iskolába és néhány reményteli tanulóval lefoglalja a tornatermet. Ez akkor sem jó megoldás, ha a terembéren kívül többnyire használt labdákkal, mezekkel, egyéb sportfelszerelésekkel ellátja az iskolát. Keszthelyi Tibor cikke csak sugallja, hogy nincs becsülete a sportolásnak, a testedzésnek. Én példát is említek. Magántanárt fogad a szülő, ha gyereke nem boldogul a matekkal, de szemet huny gyereke ügyetlensége fölött. Az elmondottak talán meggyőzik az olvasót arról, hogy az élsport rovására nem tehető rend a tömegsport háza táján. Előbb az iskolai testnevelést és sportmunkát kell megjavítani. (Erre egyébként most készült tervezet a minisztériumban.) Másként ábránd marad Keszthelyi Tibor elképzelése, hogy a sportolókon kívül amatőrök is töltsék meg a pályákat. NOVÁK GÁBOR / Szeptember 23-i „felütésünk”, Keszthelyi Tibor vitaindító cikke. Civilt a pályára! című írása, majd egy sor hozzászólás sok oldalról, szélsőséges és higgadt megközelítésben taglalja élsport és úgynevezett tömegsport ügyét. Egyesek így: élsport vagy tömegsport. A társadalmunk életvitelében rendkívül fontos kérdésben elsőrendű észrevételek láttak napvilágot, nem kívánok ismétlésbe bocsátkozni. Egy dologgal legfeljebb: valóban kórtünet, hogy az országos közművelődési tanácskozás, sőt lényegében az egészségnevelési konferencia is végbemehetett a testkultúra ilyetén gondjainak érintése nélkül. Éppen az ismétlés elkerülése érdekében csak érintem: a vagylagos jellegű felvetés — élsport vagy tömegsport — nemcsak korlátolt, hanem tökéletesen irreális is. A kettő ugyanannak a dolognak két vonatkozása. Alsóiskolás koromban senki meg nem mondhatta, még a tornatanár sem, hogy én a temesport egyik lelkes művelője leszek, a későbbi dr. Bodossy Mihály másfél évtizeden át Magyarország magasugró bajnoka, Bárd Erzsébet pedig hazánk női teniszbajnoka. Eleinte „tömegsportban” vettünk részt, együtt és egyszerre (7) szerettük meg a sportot és a versenyzést. (Természetesen az utóbbi két fogalom sem elválasztható, mai, jelentéktelen amatőr mérkőzéseink versenyizgalmai nem csekélyebbek az élsport tiszta és tisztes izgalmainál.) Mármost, ami a lehetőségeket illeti, örvendetes jelenség, hovatovább akció, hogy mind többen dörömbölnek kevés sportlétesítményünk kapuin. Ne hagyják abba! A sportlétesítményeket a mainál valóban nyitottabbá kell tenni, kivált a fiatalok számára. Üdvös volna azonban kiűzni a témából a hipokrízist, az önámítást, a demagógiát. Saját lustaságát, tehetetlenségét senki ne próbálja hangzatosan a sportlétesítmények zártságának, az élsport mindenhatóságának a spanyolfalával takarni. Ez a spanyolfal átlátszó. Egy sor testmozgásfajta sem pályával, sem pénzzel nem függ össze. A tévétornához ugyan kell televíziós készülék (már majdnem mindenkinek van), én azonban a tévétorna tempóit gyorsnak ítélem, s folytatom napi magántornámat a tévé előtti ősidőktől, amíg csak tudom. A futáshoz pedig semmiféle pálya nem kell, az úszáshoz sem egész esztendőben. Nem egyszerűen meggyőződésem továbbá, hanem bizonyítható tételem: ha országunk kevés sportpályája hipp-hopp mind megnyílna mindenki számára, ugyanúgy üresen állna, amiként most, túl a csekély igénybevétel óráin. Szakmám kicsiny sportegyesülete többféle alkalmat is kínál ingyen sportolásra, az évi tagdíj összege nevetséges. Van is nagy tülekedés a pályák kijelölésekor, a szezon kezdetén. Majd szezon közben a pályák üresek , illetve azok a kevesek játszanak rajtuk, akik így is, úgy is játszanának. Elnézést végül a felvetésért: a világ minden szórakozása bizonyos anyagi áldozatot kíván. Miért pont ez ne? A színházba jegyet kell váltani. A lóversenyre is. Stb. Nem hiszem, hogy bármely sport — veszem a legdrágábbat, a téli teniszezést — nagyobb összeget venne el a családoktól — természetesen itt nem a legszegényebb rétegekről, kisnyugdíjasokról beszélek —, mint amilyent másféle szórakozások elvesznek. Ha hazánknak azok az állampolgárai, akik lényegesen nagyobb összegeket költenek másféle szórakozásokra (például ivás), hirtelen mind sportra akarnák költeni azt a pénzt, nos, akkor tényleg nem tudnánk megfelelni a megnövekedett igényeknek. De abból a mérhetetlen pénzből fokozatosan igen. Erre is kellene törekedni. RAJK ANDRÁS Akadnak sporttörténeti pillanatok, amelyeket évek, sőt évtizedek múltán sem lehet feledni. Egy-egy bravúros győzelem, álomhatárt megdöntő rekord, szenzációs egyéni vagy csapatteljesítmény szántó lázba hozza az egész sportvilágot. Hála sportolóink tehetségének, nekünk is részünk volt sok ilyen élményben, akár mint szemtanúnak, tévénézőnek, rádióhallgatónak vagy újságolvasónak. Én magam abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy jelen lehettem a magyar asztaliteniszezők egyik legnagyobb diadalánál, a férficsapat 1979-es világbajnoki győzelménél. A távoli Phenjanban 27 év után nyertünk újból aranyérmet, kétszer is legyőzve a félelmetes és verhetetlennek tartott kínai válogatottat. A phenjani sportcsarnok több mint húszezer nézője, s az egész pingpongvilág ámulva figyelte Jónyer, Klampár és Gergely játékát, s az ünnepélyes eredményhirdetés után megszámlálhatatlan nyelven és kiejtéssel zengettzúgott a „magyarok” kiáltás. Felejthetetlen pillanatok voltak, csak a kínaiak nem találtak szavakat, magukba roskadva ültek székeiken, látszott a sápadtan sárga arcukon, hogy nem tudják elhinni, ami történt. Magyarország lett a világbajnok! öt évnél is több eltelt már azóta, Jónyerék még elértek szép eredményeket, például 1982-ben a Budapest Sportcsarnok avató eseményén, az Európa-bajnokságon megnyerték a csapatversenyt, de a világbajnokságokon már csak megközelíteni tudták a phenjani szereplést. A „három muskétás” közül Jónyer István engedélyt kapott, hogy Olaszországban, idén ősztől pedig Ausztriában folytassa pályafutását, de a válogatottban továbbra is igényt tartottak a játékára. A négyszeres világ- és Európa-bajnok