Új Tükör, 1986. július-szeptember (23. évfolyam, 27-39. szám)
1986-07-06 / 27. szám
KLIMÓ KÁROLY FESTMÉNYEI Szentendre, Műhely Galéria Ha csupán egyetlen szóval kellene jellemeznem Kliimó Károly festészetét, azt mondanám: tárgyilagos. A teljesség kedvéért legföljebb annyit tennék hozzá: kíméletlenül az. Nála nincs helye semmiféle illúziónak; moráljával ellenkezik a valóság szépítgetése. Idestova több mint tíz éve kialakított művészi programja értelmében csak nagyon alaposan megfigyelt, elemzett, gondolatilag és érzelmileg egyaránt földolgozott, önmaga számára tisztázott jelenségeket, tényeket, érzéseket komponál látvánnyá, kitűnően ráérezve a pontos megjelenítéshez éppen szükséges és elégséges kifejező eszközökre. E szinte tudományos alaposságú vizsgálódás eredményeképpen munkáiban sajátos feszültség jelenik meg: a képi kifejezésmód totális elvontsága az emberi-művészi gondolkodás két lábbal a földön álló, éber realizmusával ötvöződik. A képekben megjelenő probléma mindig valóságos, és a kritikai szemléletre hajló Klimó egyéni érzékenységének megfelelően rendszerint súlyos is. Ezzel látszólag ellentétben állnak a vizuális megjelenítés könnyed, laza, látványos gesztusai. Amelyek azonban nem a figyelem andalító elterelésére, a nézőtudatának tehermentesítésére hivatottak, hanem arra, hogy intim légkört teremtve éppen hogy közelebb vigyék a szemlélőt a művészt foglalkoztató gondolatokhoz. E dinamikus kettősség egyik szép példája az Ilyen volt Japánban című kép, amely az élmény ragyogó vörösével és csillogó aranyával festődött ugyan, de a művész (és a szemlélő) státusát finom iróniával jelképező szakadt szélű, picit össze is gyúródott, meg is tépett, sérülékeny barna csomagolópapírra. Acsay Judit is emellett tesz hitet. A kardű barázdái, a linókés hasította árkok egy furcsa álomvilágba visznek el. Kántor grafikai lapjainak zöme egyszerre intim és monumentális, álomszerűen nyugodt és feszültségtől terhes. Kedvelt alakjai a szárnyas lények. De nemcsak a madarak, az angyalok, az Ikaroszok, a lebegve szárnyaló Garabonciás. Szereti a zöld és barna egymásba úszó tónusait, a póztalan feketét. Különösen meggyőző a Hegyek és emberek sorozata, nemkülönben Szindbád alakjai: ezek vallanak legőszintébben gondolatvilágáról. A kiállított montázsok közül — ezt a műfajt is határozottan kedveli Kántor — eszköztelen egyszerűségével, már-már szárazon szenvtelen izzásával a József Attilát idéző a legsokatmondóbb. Kevésbé egységes stílust képviselnek a táblaképek. Amennyire összetéveszthetetlenül egyéni aurája van, annyira sokféle hatás nyomasztja a festő Kántort. A grafikai sokoldalúság és ízlés ellenpontjának tűnik egyik-másik, öncélúnak ható applikációkkal megtűzdelt olajképe. E. Nagy Lajos KÁNTOR JÁNOS KÉPEI Esztergomi Galéria A kiállításra összeválogatott több mint félszáz alkotás közül egészen pontosan kilenc a festmény, a többi a grafika valamely ágát reprezentálja, nagyobbrészt rézkarc. S bár Kántor János festő-grafikusnak vallja magát, a rögtönzött statisztikában tükröződő arányok árulkodnak igazi vonzalmáról. Mert Kántor igazi terepe a grafika, annak is inkább sokszorosító ágazatai. „Jelet hagyni”, ahogy a katalógusban Kondor Bélát idézi — ez az ars poeticája. És az, hogy az álmokat nem szabad elfeledni. E mostani kiállítás már összbenyomásával MAROSFALVI ANTAL TÁRLATA Pápa, Városi Galéria „Dunántúl Athénje” ismét bizonyít. Mértéktartó ünnepélyességgel művészeti heteket rendez, rangos kulturális csemegét kínálva lakóinak s az idevetődő idegennek. Érdeklődést ébresztő a kiállítók listája. Vasarely, Body Irén, Nemcsics Antal — utóbbi pápai illetőségű! — munkái változatos élményt kínálnak. A sort indító Marosfalvi Antal festményei és eredeti felfogású kisplasztikái jó alaphangot adnak, szelíd modernségükkel szinte vezetik az elvont művészet megértéséhez fogódzókat kereső közönséget. Marosfalvi kibontakozása, művészszé érése nem szokványos. Az autodidakták keserves útját járva küzdött meg önálló képi világáért, a művészi rangért. Vérmérséklete, felfogása törvényszerűen a hagyományok folytatására ösztönözte. S bár sok válságot élt át, egyetlen dologban szilárdan kitartott, önmegvalósítását csak a festészetben tudta elképzelni. Kiindulásul a tapintható valóságot, az időzésre csábító tájat, az emberi kapcsolatokat, ember és világ viszonyát választotta. Élményeinek sajátos lenyomatát teríti elénk képeiben, újabb időkben alakított kis szobraiban. Szigorú formákba fogott mondandóján átsüt az átélés közvetlensége. Képzettársítási viszonylatok bonyolult szövevényét fedik fel. Az élet apró történéseit emeli az egyetemesség magasabb szférájába. Festményein tudatos rend, érzékenyen visszafogott színvilág, finom MAGÉN ISTVÁN KIÁLLÍTÁSA Szekszárd, Szinyei Merse Terem Magén István szekszárdi kiállításának a képei jellegzetesen a nyolcvanas évek alkotásai. Nemcsak dátumuk szerint, hanem esztétikai világuk, tónusuk, ritmusuk is határozottan a „ma” jegyeit viseli magán. Kockázatos és nem könnyű út ez, hiszen a 20. században kérészéletű divatok tömkelege, avantgárd és még avantgárdabb irányzatok, izmusok jelentek meg és tűntek el, felkorbácsolva a művészettel kapcsolatos szenvedélyeket, maguknak követelve a hitelesség, a kornak való megfelelés dicsőségét. Magén stílusa, színei, formái a kortárs európai és amerikai festészet alapos ismeretére utalnak. Témáiban, figuráiban ugyanakkor a ma Magyarországának alakjai jelennek meg, harmonikus egységben a modern stílusjegyekkel; munkáiban az országhatárokon, történelmi korokon túli közös emberit keresi. A tekintetek kapcsolják össze a világ különböző tájain élő embereket megörökítő képeit. A szem, a pillantás vonja magára a néző figyelmét a vállán zsákot cipelő, csoszogva lépő idős parasztembert ábrázoló képen csakúgy, mint a ráncai mögül bölcsen, kicsit talán ironikusan mosolygó fejtöredék láttán. A festőt most elsősorban az emberi arcok foglalkoztatják, sőt, az emberi arc egyre kisebb részletei. Régebben inkább egész alakos, többfigurás, csoportokat ábrázoló kompozíciókat készített. Ha időrendi sorrendbe állítanánk a képeket, úgy emelkednének ki az egyre kisebb részletek, mint amikor a felvevőgép kamerája ráközelít az általános benyomást keltő totálképből a figyelemre méltóra, arra, ami árnyaltabb megfigyelést igényel. Darits Ágnes MIRE MEGYEK AZ APÁMMAL? Színes francia film Patrick Schulmann rendezőnek megtetszett a Junior című képregény és annak szerzőjével, Wolinskival közösen forgatókönyvet írt belőle. Mégpedig igen mulatságosat. Már az FÖLDRENGÉS Színes amerikai film Ez a film 1974-ben készült, ugyanakkor, amikor a Pokoli torony, de micsoda különbség! S nemcsak azért, mert a Pokoli toronyban jobb és rokonszenvesebb színészek működtek közre, mint a Földrengésben, de valahogy emberibb és érdekesebb volt az egész történet, még a humor sem hiányzott belőle, ami a leghihetetlenebb sztorikat is segít könnyebben elviselni. A Földrengés most már sokadik a katasztrófafilmek sorában, nem érte volna a magyar közönséget semmilyen károsodás, ha végleg valamilyen külföldi raktárban felejtik a magyar filmátvevők, s nem „sietnek” jobb későn, mint soha alapon, tizenkét év után, átvenni. Ez az elv bárcsak idehozna néhány igen jó, ám annak idején elmulasztott filmet, de hogy éppen a Földrengést? Amely — e filmben gyér tehetséget mutató — rendezője, Mark Robson szerint „természetesen szórakoztató film”. Lehet, hogy őt szórakoztatta, magam mérhetetlenül unalmasnak, sivárnak és humortalannak találtam, de még ötlettelennek is. Soha ilyen feszültséghiányt nem éltem meg izgalmasnak szánt jelenetekben, soha ilyen közömbösséget nem éreztem nézői szívemben tragikusnak elképzelt szituációk láttán. Az egészben a nagyon tehetséges Genevieve Bujold volt a leginkább elviselhető, kár, hogy oly kevés hely és idő jutott neki a nagy tolongásban. a T. Kántor János: Öböl Marosfalvi Antal: Azonos jelben Mire megyek az apámmal? □ 3 vonalkultúra uralkodik.Látásmódjában a mozaik rabok stílusára ismerhetünk, de vágya több a sík díszítésénél. A tér és idő, a múlt és jövő bonyolult koordinátái közé építi a történéseket, a természettel folytatott párbeszéd gondolatfoszlányait, a csend meghitt pillanatait, szemérmesen rejtőző ítéleteit. Salamon Nándor maga is mulatságos, hogy a képregény nyomán készült film — egy kicsit képregényellenes film (is) lett. Sok modern életviteli jelenséget tesz nevetségessé, köztük a képregényt s a túlzott képregényfogyasztást is. Az eredeti francia cím: Aldo et Junior, vagyis Aldo & fia. Valóban ők a főszereplők, és történetükben éppen az a kacagtatóan groteszk, hogy minden fordított, az elvárásokkal ellentétes. Aldo a gézengúz, fia a jólfésült, Aldo renitenskedik, fia a jó tanuló, Aldo választja mindenben a szabadságot, fia állandóan szabályszerű, jólöltözött és konzervatív. Mulatságosnál mulatságosabb helyzetek meglehetősen laza füzére a film. Jelentős helyet foglalnak el benne a szexjelenetek, ezek is, túl erotikus töltésükön, többnyire groteszk és nevettető tálalásban. Jó a szereposztás, kiváltképp tetszik a főszereplő Aldo Maccione (játékát a magyar szinkronváltozatban tökéletesen kiegészíti Szilágyi Tibor hangja). A sok ingerlően csinos és érzékien izgalmas női szereplő közül kiválik — A nagy zabálásból s több más filmből ismert és megszeretett — Andrea Ferreol. Hónapok óta elég sivár az új filmek választéka, a Mire megyek az apámmal? végre friss levegőt hozott, kellemes időtöltésnek bizonyul. Barabás Tamás