Új Tükör, 1986. július-szeptember (23. évfolyam, 27-39. szám)
1986-08-03 / 31. szám
A VERSENYIGAZGATÓ Már a hetvenes években felröppent a hír, hogy Magyarországra is ellátogat a Forma I. világbajnoki mezőnye. Aztán egy évtizeden keresztül csak a televízió képernyőjén követhettük a száguldó kocsik küzdelmeit. A múlt esztendő meghozta a döntést. A szocialista országok közül először Magyarország is feliratkozik a verseny házigazdái közé. A pálya az ügyeletes kétkedők jóslatai ellenére elkészül. Kialakul a csapat is, amely az augusztusi nagy versenyt rendezi. A főnök Zsemberi Jenő versenyigazgató. Az ötvenes éveit meghazudtoló fiatalos lendülettel érkező, mosolygó, kétméteres óriást mindennek nézném, csak autóversenyzőnek nem, pedig Zsemberi a közelmúlt egyik legsikeresebb magyar rallye-je volt. — Ön a Hungaroring versenyigazgatója, a verseny, mondhatni élethalál ura. Nem fél a kudarctól? — Engem kicsi gyerekkoromban beoltottak a benzinszaggal. Apám, a mezőszilasi állatorvos már a harmincas években egy rozoga T-Forddal járta a tanyasi dűlőket. Én természetesen minden útjára elkísértem. Egyszer aztán, úgy nyolcéves lehettem, amikor egy tehén elletéséhez hívták apámat, s amíg világra segítette a kisborjút, én elindítottam a járgányt. Kuplung ki, sebességbe, gáz. Úgy ment minden, mint a karikacsapás. Csak egy volt a hiba, hogy amíg a pedálokat nyomkodtam, nem láttam ki az autóból, így a rövid autós túra a közeli árokban ért véget. Azután a tizenkettedik születésnapomra egy pedálos segédmotorral leptek meg a szüleim. Attól kezdve reggeltől estig száguldoztam a falu főutcáján. Amikor Pécsre kerültem a gimnáziumba, a túraversenyzéssel is megpróbálkoztam. Sőt, újdonsült motoros barátaim révén a salakmotorozás rejtelmeivel is megismerkedtem. Érettségi után úgy döntöttem, hogy saját lábamra állok. Felutaztam a fővárosba, hogy új életet kezdjek. Kemény idők voltak. Albérleti szoba, alkalmi munka, bizony, ritkán feküdtem le tele hassal. 1953-ban megnősültem. Kettőnk keresetéből sikerült egy motormatuzsálemhez jutnom. Télen, nyáron motoroztam, de a versenyzés továbbra is csak álom maradt számomra. Hogy valamiképpen közelébe kerüljek a motor-, illetve az autóversenyzésnek, egy újsághirdetést ély kocsiban A SZERZŐ FELVÉTELEI vasra jelentkeztem a sportbírói tanfolyamra. Emlékszem, a Ferihegyen, a repülőtér betonján rendeztünk egy Forma V. Grand Prix-t, ahol a világ legjobb pilótái is starthoz álltak, és több mint százezer néző követte az eseményeket. Amíg a versenyautók köröztek a betonon, a leszállni kívánó repülőgépek utasai a magasból nézték a versenyt. A régi nagyok közül, sajnos, már csak kevesen élnek. Akitől a legtöbbet tanultam, a verseny főrendezője, Simon Miklós szerencsére ma is él. Persze, a vágy, hogy egyszer én is egy száguldó masinába ülhessek, nem csökkent. Egy szerencsés véletlen folytán aztán teljesült a nagy álom. 1965-ben egy tinédzserkorú rallye-s bontogatta a szárnyait. Egy öreg Opel volánjánál sorra porolta el a menőket. Eredményei alapján külföldi szereplést helyeztek számára kilátásba, csupán egy idegen nyelveket beszélő, műszakilag is felkészült navigátor hiányzott mellőle. Jelentkeztem. A következő versenyen már én kezeltem a térképet Ferjánc Attila mellett. Elég jól ment a dolog. Bár összes csomagunk egy szerszámosláda és egy kajásszatyor volt, sorra nyertük a versenyeket. Később jutalmul egy Renault Gordinit tettek alánk, Attila ment, mint a szél. A következő szezonban már egy gyárilag felkészített 130 lóerős Renault-val versenyeztünk. Jöttek az eredmények, nyolc abszolút magyar bajnoki cím. Bulgáriában 600 autó előtt nyertünk Európa-bajnoki futamot. Sok-sok mozgalmas európai viadalon végeztünk. Sok ezer kilométert autóztunk, méretesen csak a versenyzésnek éltünk. Sok ezer kilométert autóztunk, s amikor elfáradtunk, elő a kajásszatyor, utána alvás a „Hotel Renault-ban”. Kilenc év után jött el a búcsú pillanata. Elromlott a látásom, és mivel a navigátor legfontosabb „szerszáma” a szem, nem akartam veszélybe sodorni Attilát. Leléptem. Közben elvégeztem az egyetemet, fontos beosztásba kerültem, egy vállalat műszaki igazgatójaként dolgozom, ez is közrejátszott a szakításban. Természetesen nem szakadtam el az autósporttól, többek között munkatársaimmal megalkottuk a máig is érvényes, 300 oldalas sportági szabálykönyvet. Ennek ellenére meglepetésként ért, amikor Balogh Tibor, a Magyar Autóklub főtitkára megkeresett az ajánlatával. Három nap gondolkodási időt kértem. Azután igent mondtam. — Azóta eltelt egy kis idő — nem bánta meg a döntését? — Nem, bár eleinte sok aggályom volt. Egyáltalán, elkészül-e a pálya? Lesznek-e megfelelő szakemberek? Aztán 6—700 embert kell majd irányítanom. Képes leszek-e rá? A félelmeim fokozatosan megszűntek. Az építők, élükön az Aszfaltútépítő Vállalattal, rendkívüli munkát produkáltak. Papp István főtervező, Mister Ongaro szerint a világ talán legszebb pályáját álmodta a „három forrás” völgyébe. A versenybírói testületet 900 jelentkezőből választottuk ki. Pszichológiai teszteket végeztünk el a jelölteken. Az erőnlétüket is ellenőriztük a Cooper-teszt segítségével. Aztán levetítettünk egy Forma I. katasztrófafilmet és kiértékeltük, miként reagálnak a látottakra. Megvizsgáltuk, hajlamosak-e a szorongásra, hisz a versenyautók szinte a fájdalomküszöb határán bömbölnek a fülükbe. Nekik ebben a zajban is döntésképes állapotban kell maradniuk. Aztán, hogy a tűzoltókból, technikai mentőkből, mentőkből, sportbírókból álló 6-700 emberemet hogyan tudom vezényelni, ez kiderült június 15-én, amikor a B. B. K.-futamokat tartottuk, ezt az eseményt a Forma 1-es verseny főpróbájának tekintjük. Még annyit, hogy Szamos Miklóssal és Dr. Nemes Györggyel, a verseny főorvosával Brazíliában jártunk, ahol az idei első versenyen saját posztunkon végigcsináltuk a versenyt. Én a magyar származású brazil versenyigazgató árnyékaként követtem az eseményeket. Komoly segítséget kaptam a rokonszenves kollégától. Aztán Ecleston úrnak, a FOCA elnökének és a brazil televízió főkommentátorának, a szintén magyar Lengyel Jánosnak a jó tanácsait is őrzi a verseny ideje alatt használt diktafonom. Azóta szinte egyfolytában ezt hallgatom. Hasznos kirándulás volt. — Sok versenyt végignéztem már a televízióban, de bevallom, kicsit unalmassá vált, hogy csak a száguldó autókat mutatják. Avasson be minket egy-két kulisszatitokba. — Vegyük mindjárt a biztonságot. A pályán jelen lesz Watkins professzor, a FISA főorvosa, aki Porsche versenyautójával az első körben követi a mezőnyt, mivel a tapasztalat szerint az indulás és az első két kanyar a verseny legveszélyesebb szakasza. Aztán egy megfelelő helyen kiáll, hogy a szabályok értelmében 90 másodpercen belül a pályán bárhol bekövetkezett baleset helyszínére siessen. A verseny idején egy nyugatnémet tűzoltócsapat is dolgozik. Ez a világon a leggyorsabb, speciálisan erre a célra kiképzett gárda, amely nyolc Porschesportkocsival szintén a mezőny után halad az első körben. Feladata, hogy 30 másodpercen belül a baleset helyszínére érjen. A gyalogos tűzoltóknak 15 másodpercen belül kell a kigyulladt kocsi oltását megkezdeni. A starthelyhez közel két helikopter is tartózkodik és a súlyos sérülteket a négy erre kijelölt kórházba viszi. Azt hiszem, az is újdonság, hogy a verseny sajtófőnöke László Erika, egyfiatal hölgy, akiről kevesen tudják, hogy sokszoros műugróbajnok volt. SIMON V. LÁSZLÓ Ha egy fiatalemberből, aki sportágában a válogatottságig, esetleg a világhírig vitte, később edző lesz (netán a válogatott vezető edzője), abban nincs semmi különös. Végül is ez az élet rendje. Rablóból lesz a legjobb pandúr. Az viszont már felettébb különös (és nem is túl gyakori jelenség), ha valakitől sportpályafutása befejeztével sportvezető válik. Azt gondolhatnánk, a vérbeli sportember képtelen arra, hogy „irodakukaccá” váljék és azokat dirigálja, akik — edzőként — őt irányították a világhírnév felé korábban. Ráadásul feltehetően külön csapdákat rejt magában az a tény is, hogy vezetőnek még fiatalok, legalábbis, ami a hazai gyakorlatot illeti. De vajon irodakukac lett-e a világbajnok úszóból, Hargitay Andrásból (ő az úszószövetségi kapitány), vagy Császári Attilából, a sokszoros válogatott öttusázóból (másfél éve ő a Magyar öttusa Szövetség főtitkára) ? Egy héten át „üldöztük" egymást Hargitay Andrással. „A doktor úr operál. A doktor úr konzíliumon van, tessék délfelé keresni. Most nem érek rá, de ha szombaton este bejön az ügyeletre, talán lesz egy kis időm.” S végre találkoztunk. A színhely a Lehel úti kórház, Hargitay első számú munkaide. — Az úszószövetségben meg se találnám? — Dehogynem. Délutánonként, ha tehetem, ott vagyok. De éppen azért, mert kevés időt töltök ott, olyankor ki se látszom a munkából. — Úgy tudom, csak hoszszas rábeszélés után vállalta el a szövetségi kapitányi posztot, igaz ez? — Igen. Még javában versenyeztem, amikor Tóth Ákos, az akkori szövetségi kapitány elkezdte mondogatni, hogy én leszek az utódja. Nem vettem komolyan. Tudtam, hogy ezzel csak millió gondot vennék a nyakamba, meg aztán az állatorvosi szakmában szerettem volna elmélyülni. Miután abbahagytam a versenyzést, két évet sikerült is megúsznom, de aztán lejárt Tóth Ákos mandátuma, és újra elindult a szóbeszéd, hogy én leszek az utód. Nem akartam kötélnek állni, s erre jó okaim voltak, először is az, hogy kilencéves koromtól, amíg úsztam, lényegében nem volt szabad időm, nyaram meg végképp nem. Úgy gondoltam, ha elvállalom ezt a munkát, újra úgy élhetek, mint sportoló koromban, szabad idő nélkül. Aztán, túl azon, hogy tudtam, rengeteg elfoglaltságot jelent ez a munkakör, biztos lehettem abban is, hogy nem fogom tudni lemérni, vajon jól csinálom-e, vagy rosszul. S végül, azt is be kellett látnom, én megfeszülhetek a parton, ha az edzők nem úgy dolgoz- k