Új Tükör, 1987. január-március (24. évfolyam, 1-13. szám)

1987-03-08 / 10. szám

házi védnökséggel. Ezek ha mással nem is, a vallásos hit vigaszával, egy túlvilági élet ígéretével mégiscsak szol­gáltak. A barokk kastély öre­gei azonban, a jelek szerint, sem a túlvilágtól sem az evi­lági élettől semmit sem vár­hatnak, s életvitelüket te­kintve leginkább még egy hajdanvolt sonderlager la­kóira emlékeztetnek, kiktől bármiféle hit, remény és sze­retet oly távol van, mint ama világító vörös csillag odafönt, az államosított főúri kastély legmagasabb ormán De a filmező fiatalok se bol­dogabbak, mint azok, akiket filmeznek. A lány együtt érez s együtt szenved az öregek­kel. Taszítja a szenvtelen, sőt frivol játék életükkel, ez a „burleszk a halál előszobájá­ban.” A rendező viszont, aki idős emberek fogadott gyer­mekeként nőtt fel, gyermek­kori szorongásait kompen­zálva valójában gyűlöli az önzőnek vélt öregséget, s ön­magát egy hatalmához ra­gaszkodó „gerontokrácia” ál­dozatának tartja. Hogyan lesz mindebből ko­média? Úgy, hogy e céltalan­ná lett és értelmüket vesz­tett öreg életek hitpótszeré­vé, nosztalgikus értékévé a szex válik. (De hát nem ezt ajánlják-e némely pszichiá­terek, s a lelki posták gazdái is elaggott olvasóiknak és pácienseiknek?) S ez a csak­ugyan abszurd életképlet, mely tragikomikus jellemek és képtelen helyzetek egész sorát teremeti meg, válik e keserű komédia humorforrá­sává. S ehhez még a gondo­zó személyzet jó szándékú képmutatása vagy éppen ka­­jánsága, mellyel gondozottjai visszafordíthatatlan leépülé­séhez asszisztál. Egészen a vérfagyasztóan groteszk vég­jelenetig, mely egyszerre idézi fel a hajdani Teréz körúti szexfürdő gőzkamrái­nak és a megsemmisítőtábo­rok gázkamráinak gomoly­­gó látomását. E döbbenetes komédia ren­dezője, Sík Ferenc, átgondol­tan összefogott és minden részletében kidolgozott, nagy hatású előadást hozott létre. Az otthon „legfőbb gondvi­selőjének" szerepében Kál­lai Ferenc teremt pompás vígjátéki figurát, gondnok­nőként kitűnő partnere a szép és érthető színpadi be­szédre is ügyelő Béres Ilona. A színjáték groteszk nász­utas párja: Lukács Margit és Agárdi Gábor. A nagyszerű Lukács Margit ezüstmamija az előadás egész estét betöl­tő legnagyobb alakítása. Lát­hatóan inspirálja kalandor csábítóját, az ugyancsak re­mek Agárdi Gábort, Raksá­­nyi Gellért, ez a nagy formá­tumú komédiás, rezonőr sze­repének minden színészi le­hetőségét kihasználja. A két fiatal főszereplő, Hirtling István és Götz Anna tehet­sége, színészi karaktere eb­ben az erős mezőnyben is ér­vényesül. Eleven és életteli a szakácsnőt játszó gusztusos és valóban szexis Soproni Ági. Néhány szavas epizódjá­ban is emlékezetessé válik Erdődy Kálmán és a komé­dia záróképében Horkai Já­nos. A színpadi látomás egy­ségét, hangulatát jól szolgál­ja Csányi Árpád színpadké­pe, Schaffer Judit jelmeztá­ra és a tragikomédiát ellen­pontozó közzene, Simon Zol­tán összeállítása. Ez az előadás nem csupán színházi esemény, hanem tettre indító írói memento is. Egy nemzeti közösség erköl­csi minőségét, társadalmi közérzetét semmi sem jel­lemzi inkább, mint szociális lelkiismerete. Az, hogy mi­képpen gondos­kodik pálya­kezdő fiataljai tehetségének kibontakozásáról, otthonte­remtéséről, és ugyanakkor — munkáséletük alkonyán — öregeinek létbiztonságáról és emberi méltóságáról. MAJOR OTTÓ A mindennapi élet dramaturgiája MAGYAR FILM: VAKVILÁGBAN E­gy fehér sál talán nem olyan kihívóan előke­­lősdi, mint az ugyan­ilyen színű glaszékesztyű, de kétségtelenül van benne valami irritáló. Különösen, ha férfi viseli. Ficsú­­ros és pökhendi. S hogy mennyi eleganciát tükröz, az nem csupán viselője fellépé­sétől függ. Sándort, Gyar­­mathy Lívia új filmjének hősét alaposan kiborítja ez a nyakbavaló, no és az is, aki hordja. A puha sálassal egy éjszakai mulató férfivécéjé­­ben találkozik, mindketten kapatosak, s nincs az a dra­maturgiai analfabéta, aki ne sejtené meg a helyzetből: itt bizony verekedés lesz. Puha sálas aranyifjú (tizenkettő egy tucat belőle, ott látható a Duna-korzón, a belváros­ban, és mindenütt, ahol fel lehet vonulni a legdivatosabb „cuccokban”) otthonosan vi­selkedik a bárban. Sándor munkás, keményen dolgozik, szűkösen, örömtelenül él. A mulatóba egy rosszul végző­dő baráti összejövetel után tér be, feltárul előtte a ma­gyar dolce vita, ami éles el­lentétben áll puritán életével és erkölcseivel. A Vakvilágban című film hősét nemcsak emberi mél­tóságában alázza meg az a pofon, amit az „éjszaka csá­szárától” kap, részeg kakas­kodásuk társadalmi ellenté­teket szimbolizál. Egy öntu­datos munkás fejét bele­nyomják a vécécsészébe. Nem akárhol történik ez, és nem akárki teszi vele, ezért nő jelentőségénél nagyobbra a verekedés, ezért szabadít fel gyilkos indulatokat, évek óta lenyelt sérelmeket a film hősében, önkéntelenül is adódik a jelző: a Vakvilágban mun­kásfilm, ám az egyenlőtlen­ségről, a társadalmi különb­ségekről, a vélt és valódi igazságtalanságokról raj­zolt kép nemcsak e rétegre jellemző. A film felépítése, drámai íve is utal erre. Két — egymással csak az utolsó jelenetben találkozó­­ szá­lon fut a cselekmény. Az egyik egy brigád, négy ösz­­szeszokott munkás vendéglői ünnepségét ábrázolja, s vele négy lehetséges sorsot, élet­formát mutat be, a másik egy gátlásos fiatalember, amolyan anyuka kedvence félszeg kalandját követi nyo­mon. A két történetnek ke­vés köze van egymáshoz. A végén is csak egy erőltetett, igaz, de nem a drámából és a cselekményből következő gondolat kapcsolja össze. A megalázott és kiábrán­dult munkás hajnalban tán­torog az utcán, meglát egy fehér sálat (azt a finom ru­hadarabot, ami önmagában is szimbolizálja a társadalmi ellentéteket), s nekivadultan üt. Természetesen nem az éj­szakai aranyifjúra sújt le, hanem a hozzá hasonlóan szerencsétlen, gátlásos fiatal­emberre. Hosszú utat jár be a film, amíg eljut a végső gondolathoz, a rendező és a forgatókönyvíró (Marosi Gyula) társadalmi elemzésé­nek resuméjéhez: a megalá­zótok és megszomorítottak esnek egymásnak, azok, aki­ket a sors már amúgy is megtiport, akiket vakká és tehetetlenné tett az örök le­mondás. Álmos munkásokat szállító hajnali villamos ke­rekei alatt kell végeznie szo­rongások és szemrehányások között tengetett életet egy fiatalembernek, hogy kikere­kedjék ez az igazság. Egy igazság a sok közül, amelyet csupán kimondanak, s nem átélhetően ábrázolnak. Mert van abban egy csipetnyi tra­gédia, hogy Károly, a gyá­moltalan fiú, akit anyja har­­minc-egynéhány évesen is vé­dőszárnyai alatt tart, végre a sarkára áll, összeszedi ma­radék bátorságát, s ami egy magafajta tartás nélküli fér­finál nagy dolog, a mama haragját is vállalva végre szeretni mer valakit. Ám ek­kor, bátorsága reményteli hajnalán tarkón vágják. Ide­je sem volt megízlelni a bá­torságot, máris nagy árat fi­zet. De hát ez a tragédia nem áll arányban Sándoré­val, akinek az egész életét kérdőjelezték meg. Párhuza­mosan futó sorsok, külön­böző fajsúlyú drámák, s mindkettőt maga alá temeti a villamos alá esett test­vé­res naturalizmusa. A Vakvilágban a rendező­nő legköltőibb filmje, de ez nem vált javára. A jól fel­ismerhető, jellegzetes Gyar­­mathy-stílust, amely iróniá­val, szándékos darabosság­gal, játékossággal jellemez­hető, nehézkes dráma váltot­ta fel, s hiába a költői képek, a míves beállítások, a fények különös csillogása, a történet nem rugaszkodott el a hét­köznapoktól. A főszerepet Lukáts An­dor játssza, azzal a magabiz­tos fölénnyel, egységes stí­lussal, amit tőle megszok­tunk. Szája merev tartásá­val, fogai közül kipréselt kongó mondataival nemcsak konokságot és makacsságot, hanem a szavakba nem önt­hető fáradtságot is érzékel­teti. Károlyt Dörner György alakítja, belső fájdalmat sej­tető mély hallgatásokkal, ideges vibrálással. A többi szerepet Meszléry Judit, Sza­bó Lajos, Esztergályos Cecí­lia, Temessy Hédi, Sír Kati formálja meg. Az operatőr Pap Ferenc. Szigorú, morózus film a Vakvilágban, jogos szomorú­sággal és indulattal, csak a figurák vértelenebbek a kel­leténél. KOLTAI ÁGNES Lukács Margit és Hirtling István ILOVSZKY BÉLA (MTI) FELVÉTELE □ 29

Next