Új Tükör, 1987. július-szeptember (24. évfolyam, 27-39. szám)

1987-07-12 / 28. szám

Gábor Tamást ma a sportvilág­­ban is inkább úgy emlegetik, mint a Hotel Stadion hozzáértő, szak­avatott igazgatóhelyettesét, nem pe­dig a magyar vívósport történetében először olimpiát és világbajnokságot nyert párbajtőr-válogatott egyik tag­ját. Arról már csak a krónikák em­lékeznek, hogy az aranyak mellett még három világbajnoki ezüst és két bronzérem, a hazai páston két­szeres egyéni és a Vörös Meteor csa­patában négyszeres magyar bajnok­ság jelzi eredményes pályafutását. Még egy adalék: Kulcsár, Sákovics és Kolczonayn kívül Gábor Tamás az, aki a magyar párbajtőrözők közül kétszer állhatott a világbajnoki do­bogóra egyéni versenyben. Száznál több alkalommal szerepelt a váloga­tottban. — Én amolyan csapatember vol­tam — meséli szerényen a most 55 éves, mindmáig nyurga, szálfaegye­nes tartású sportember. — Talán azért is, mert családunk a mai szó­­használattal élve tömegsportcentri­kus volt. Kirándultunk, jártam az uszodába, korcsolyáztam, kerékpá­roztam és még amikor tizenhat éve­sen apám barátja levitt a Vasasba a tőrvívók közé, akkor sem azért men­tem, hogy egyszer majd nagy ver­senyző lehessek. Lehetséges, hogy kissé pesszimista alkat vagyok, ám inkább tény: nem tartottak tehetsé­ges vívónak és nem marasztaltak, így kerültem az UTE-ba, ahol a pár­bajtőr-csapatbajnokságon az egyik társunk megbetegedett és helyette beugrottam. Igaz, hogy kikaptunk a BVSC-től 12-4-re, de három asszót nyertem, és Rerrich Béla, az ismert szakember meghívott a párbajtőrö­zők közé. — Ha úgymond, nem volt tehetsé­ges, mivel magyarázható, hogy még­is feljutott a csúcsra, elérte, ami min­den sportoló álma, az olimpiai- és világ­bajnokságot. — Szorgalom, önfegyelem, baráti légkör. Több mint húszéves sport­­pályafutásom alatt igazolatlanul egyetlen edzésről sem hiányoztam. Olyan csapattársakkal kerültem ösz­­sze, akikkel együtt figyeltük, hogy a többiek miként csinálják, mert mi még többet akartunk. De nemcsak a páston történt így. A vívás sokban hasonlít a sakkozáshoz, a versenyző egyedül áll a páston, hideg fejre, gondolkodásra, gyors elhatározásra kényszerül. Az eddigi tíz magyar párbajtőr olimpiai bajnok közül ki­lencen diplomások, köztük négy or­vos. A sport összeegyeztethető volt a tanulással. Én a nyelvek felé von­zódtam, ma angolul, németül és töb­­bé-kevésbé olaszul, oroszul és fran­ciául beszélek. — Hogyan emlékszik vissza pálya­futásának csúcsára, a budapesti vi­lágbajnokságra és a tokiói olimpiá­ra? — A Dózsa vívószakosztálya 1956- ban megszűnt, új egyesületbe kény­szerültem, a Vörös Meteorba és szá­mításba vettek a válogatottnál. Az olaszok voltak a nagy esélyesek, ám a másik ágon váratlanul kikaptak és kiestek. Nekünk jól ment a vívás, legyőztük a franciákat, svédeket és a szovjet együttessel vívtuk a dön­tőt. Érdekes, hogy minden találko­zón valakinél rövidzárlat keletke­zett. Nekem addig jól ment, és a dön­tő előtt Vas Imre, a világhírű és nagy tudású mester még külön isko­lát tartott, de olyan izgatott volt, hogy bármit csináltam, nem nyerte meg a tetszését. „Lassú vagy, pontat­lan, nem mozogsz elég gyorsan” — korholt. Szinte teljesen letörtem és egymás után három asszót elvesztet­tem. 7-6-ra vezetett az ellenfél, ami­kor újra sorra kerültem, ha kikapok, vége a reményeinknek. Sikerült ki­lábalnom a letargikus hangulatból, nyertem. Ezzel egyenlítettünk és utána már meg sem álltunk a dobo­gó tetejéig. Nem az öröm okozta, hogy társaim egy rossz szót sem szól­tak, amiért csak egy asszót nyertem. Tokióban a hős Kulcsár volt, egy asszót sem vesztett. Pedig nehéz volt a sorsolásunk. A legjobb nyolc kö­zött a szovjet csapat állta utunkat, aztán a franciákon kellett keresz­tülverekedni magunkat és végül jöt­tek az olaszok. Rosszul kezdtünk, az ellenfél 2-0-ra vezetett. De ezt a csapatot, amely mindig azon törte a fejét, hogyan lehet valami újjal meg­lepni a világot, nem lehetett megál­lítani. Csak példaként: már túl vol­tunk a harmincadik évünkön, ami­kor a felkészülés új módszereivel próbálkoztunk. Hetenként három­szor több kilométert futottunk, rajt­gépből indultunk, hogy fokozzuk a gyorsaságunkat, az erőt a súlyeme­léstől reméltük. Ezek a kísérletek még a szakemberek körében is gyak­ran ellenérzést váltottak ki. Mi ezt tudatosan vállaltuk, amihez még hozzá kell tenni, hogy Kausz dok­tor például a hét végi edzőtáborozá­sok közben is feljött Budapestre, or­vosi ügyeletet tartani, jómagam nem vettem igénybe a munkaidő-kedvez­ményt és esténként az edzések után visszamentem dolgozni. Többet je­lentett nekünk az az erkölcsi tudat, hogy valami újat sikerült csinálnunk, mint az a tízezer forint, amit az olimpiai bajnokságért kaptunk, ami­kor a 0-2 után 9-3-ra legyőztük az olaszokat. — Hogyan alakult az élete Tokió után? — Tizenhat évig a Royal Szálló­ban dolgoztam, szerettem ezt a pá­lyát, állandó kapcsolatban lenni az emberekkel, mindig készen állni az ügyes-bajos dolgok intézésére. Tit­kárként kezdtem, aztán szakmai tan­folyamot végeztem, lépésről lépésre jutottam előre a szobafőnökségen át egészen az értékesítési igazgatói posztig. A szövetséget kértem, hogy mentsen fel a válogatott közös fel­készülései alól, ezt félreértették, és úgy könyveltek el, hogy elfoglaltsá­gom miatt lemondtam a válogatott­ságról. Pedig csak könnyíteni akar­tam a helyzetemen. Azt viszont el­vártam volna, hogy legalább búcsú­zóul annyit mondjanak: jó napot! — Aztán mégis visszatért, miért? — Mint versenybíró nem hagy­tam abba és később, amikor megke­restek, először Bay Béla mellett se­gédkeztem, majd két évre elvállal­tam a szövetségi kapitányságot. — A civil életben is pályát változ­tatott? — Nyolc évvel ezelőtt, amikor a Stadion Szálló építése megkezdődött, ide kerültem és ma a legrégebbi dol­gozó vagyok az épületben. Úgy gon­doltam, hogy a sport közelében ma i­s­radok az új munkahelyemen. Nem tévedtem. Samaranchtól, a NOB el­nökétől kezdve a különböző nemzet­közi szövetségek vezetői, sok-sok sportoló legtöbbször nálunk száll meg, sok személyes barátság szövő­dött. Az meg külön jóleső érzés, hogy levelekben köszönték meg a szálló dolgozóinak figyelmességét. — Milyen helyet foglal el ma a sport az életében? — MTK-szurkoló vagyok és ha a munkám, a hét végi ügyelet megen­gedi, járok a mérkőzésekre, de nem­csak a Hungária körútra, hanem más eseményekre is, különösen, ha itt a közelben, a Budapest Sport­­csarnokban, a Körcsarnokban ren­dezik. Az természetes, hogy a vívás ma is az első helyen áll. Elnökségi tagja vagyok a szövetségnek, nem­régiben régi társaimmal összehoztunk egy párbajtőrbizottságot és papíron, írásban rögzítettük elképzeléseinket, a teendőket, amelyeket sürgősnek és elengedhetetlennek tartunk, mert félő, hogy ha így megy tovább, le­maradunk a világszínvonaltól. — Elégedett az élete alakulásával? — Teljes mértékben, bár az idő megszépíti az emlékeket. Mit is mondhatnék arra, hogy leányommal nem is olyan régen Tuniszban jár­tunk és egy múzeum előtt egy fiatal arab portékáit nézegetve tanakod­tunk, kinek mit vásároljunk aján­dékba. Az eladó hallva csevegésün­ket, megkérdezte, kik vagyunk, mi­lyen nyelven beszélünk. Mondtuk: magyarok. „Aha — emelte fel hang­ját a csöppet sem meglepődött arab fiú. — Puskás, Rubik, hallottam ró­luk.” Önkéntelenül is kihúztuk ma­gunkat, jóleső érzés volt, hogy ismer­nek bennünket a világban. MUHA JÓZSEF DOBOGÓRÓL A SZÁLLODÁBA 3 090 2 A tokiói olimpia dobogóján középen a magyar párbajtőr-válogatott. Balról: Kausz, Nemere, Kulcsár (takarva), Bárány, Gábor­ ­ Gábor Tamás versenyzőkorában

Next