Új Tükör, 1987. július-szeptember (24. évfolyam, 27-39. szám)
1987-07-12 / 28. szám
Gábor Tamást ma a sportvilágban is inkább úgy emlegetik, mint a Hotel Stadion hozzáértő, szakavatott igazgatóhelyettesét, nem pedig a magyar vívósport történetében először olimpiát és világbajnokságot nyert párbajtőr-válogatott egyik tagját. Arról már csak a krónikák emlékeznek, hogy az aranyak mellett még három világbajnoki ezüst és két bronzérem, a hazai páston kétszeres egyéni és a Vörös Meteor csapatában négyszeres magyar bajnokság jelzi eredményes pályafutását. Még egy adalék: Kulcsár, Sákovics és Kolczonayn kívül Gábor Tamás az, aki a magyar párbajtőrözők közül kétszer állhatott a világbajnoki dobogóra egyéni versenyben. Száznál több alkalommal szerepelt a válogatottban. — Én amolyan csapatember voltam — meséli szerényen a most 55 éves, mindmáig nyurga, szálfaegyenes tartású sportember. — Talán azért is, mert családunk a mai szóhasználattal élve tömegsportcentrikus volt. Kirándultunk, jártam az uszodába, korcsolyáztam, kerékpároztam és még amikor tizenhat évesen apám barátja levitt a Vasasba a tőrvívók közé, akkor sem azért mentem, hogy egyszer majd nagy versenyző lehessek. Lehetséges, hogy kissé pesszimista alkat vagyok, ám inkább tény: nem tartottak tehetséges vívónak és nem marasztaltak, így kerültem az UTE-ba, ahol a párbajtőr-csapatbajnokságon az egyik társunk megbetegedett és helyette beugrottam. Igaz, hogy kikaptunk a BVSC-től 12-4-re, de három asszót nyertem, és Rerrich Béla, az ismert szakember meghívott a párbajtőrözők közé. — Ha úgymond, nem volt tehetséges, mivel magyarázható, hogy mégis feljutott a csúcsra, elérte, ami minden sportoló álma, az olimpiai- és világbajnokságot. — Szorgalom, önfegyelem, baráti légkör. Több mint húszéves sportpályafutásom alatt igazolatlanul egyetlen edzésről sem hiányoztam. Olyan csapattársakkal kerültem öszsze, akikkel együtt figyeltük, hogy a többiek miként csinálják, mert mi még többet akartunk. De nemcsak a páston történt így. A vívás sokban hasonlít a sakkozáshoz, a versenyző egyedül áll a páston, hideg fejre, gondolkodásra, gyors elhatározásra kényszerül. Az eddigi tíz magyar párbajtőr olimpiai bajnok közül kilencen diplomások, köztük négy orvos. A sport összeegyeztethető volt a tanulással. Én a nyelvek felé vonzódtam, ma angolul, németül és többé-kevésbé olaszul, oroszul és franciául beszélek. — Hogyan emlékszik vissza pályafutásának csúcsára, a budapesti világbajnokságra és a tokiói olimpiára? — A Dózsa vívószakosztálya 1956- ban megszűnt, új egyesületbe kényszerültem, a Vörös Meteorba és számításba vettek a válogatottnál. Az olaszok voltak a nagy esélyesek, ám a másik ágon váratlanul kikaptak és kiestek. Nekünk jól ment a vívás, legyőztük a franciákat, svédeket és a szovjet együttessel vívtuk a döntőt. Érdekes, hogy minden találkozón valakinél rövidzárlat keletkezett. Nekem addig jól ment, és a döntő előtt Vas Imre, a világhírű és nagy tudású mester még külön iskolát tartott, de olyan izgatott volt, hogy bármit csináltam, nem nyerte meg a tetszését. „Lassú vagy, pontatlan, nem mozogsz elég gyorsan” — korholt. Szinte teljesen letörtem és egymás után három asszót elvesztettem. 7-6-ra vezetett az ellenfél, amikor újra sorra kerültem, ha kikapok, vége a reményeinknek. Sikerült kilábalnom a letargikus hangulatból, nyertem. Ezzel egyenlítettünk és utána már meg sem álltunk a dobogó tetejéig. Nem az öröm okozta, hogy társaim egy rossz szót sem szóltak, amiért csak egy asszót nyertem. Tokióban a hős Kulcsár volt, egy asszót sem vesztett. Pedig nehéz volt a sorsolásunk. A legjobb nyolc között a szovjet csapat állta utunkat, aztán a franciákon kellett keresztülverekedni magunkat és végül jöttek az olaszok. Rosszul kezdtünk, az ellenfél 2-0-ra vezetett. De ezt a csapatot, amely mindig azon törte a fejét, hogyan lehet valami újjal meglepni a világot, nem lehetett megállítani. Csak példaként: már túl voltunk a harmincadik évünkön, amikor a felkészülés új módszereivel próbálkoztunk. Hetenként háromszor több kilométert futottunk, rajtgépből indultunk, hogy fokozzuk a gyorsaságunkat, az erőt a súlyemeléstől reméltük. Ezek a kísérletek még a szakemberek körében is gyakran ellenérzést váltottak ki. Mi ezt tudatosan vállaltuk, amihez még hozzá kell tenni, hogy Kausz doktor például a hét végi edzőtáborozások közben is feljött Budapestre, orvosi ügyeletet tartani, jómagam nem vettem igénybe a munkaidő-kedvezményt és esténként az edzések után visszamentem dolgozni. Többet jelentett nekünk az az erkölcsi tudat, hogy valami újat sikerült csinálnunk, mint az a tízezer forint, amit az olimpiai bajnokságért kaptunk, amikor a 0-2 után 9-3-ra legyőztük az olaszokat. — Hogyan alakult az élete Tokió után? — Tizenhat évig a Royal Szállóban dolgoztam, szerettem ezt a pályát, állandó kapcsolatban lenni az emberekkel, mindig készen állni az ügyes-bajos dolgok intézésére. Titkárként kezdtem, aztán szakmai tanfolyamot végeztem, lépésről lépésre jutottam előre a szobafőnökségen át egészen az értékesítési igazgatói posztig. A szövetséget kértem, hogy mentsen fel a válogatott közös felkészülései alól, ezt félreértették, és úgy könyveltek el, hogy elfoglaltságom miatt lemondtam a válogatottságról. Pedig csak könnyíteni akartam a helyzetemen. Azt viszont elvártam volna, hogy legalább búcsúzóul annyit mondjanak: jó napot! — Aztán mégis visszatért, miért? — Mint versenybíró nem hagytam abba és később, amikor megkerestek, először Bay Béla mellett segédkeztem, majd két évre elvállaltam a szövetségi kapitányságot. — A civil életben is pályát változtatott? — Nyolc évvel ezelőtt, amikor a Stadion Szálló építése megkezdődött, ide kerültem és ma a legrégebbi dolgozó vagyok az épületben. Úgy gondoltam, hogy a sport közelében ma isradok az új munkahelyemen. Nem tévedtem. Samaranchtól, a NOB elnökétől kezdve a különböző nemzetközi szövetségek vezetői, sok-sok sportoló legtöbbször nálunk száll meg, sok személyes barátság szövődött. Az meg külön jóleső érzés, hogy levelekben köszönték meg a szálló dolgozóinak figyelmességét. — Milyen helyet foglal el ma a sport az életében? — MTK-szurkoló vagyok és ha a munkám, a hét végi ügyelet megengedi, járok a mérkőzésekre, de nemcsak a Hungária körútra, hanem más eseményekre is, különösen, ha itt a közelben, a Budapest Sportcsarnokban, a Körcsarnokban rendezik. Az természetes, hogy a vívás ma is az első helyen áll. Elnökségi tagja vagyok a szövetségnek, nemrégiben régi társaimmal összehoztunk egy párbajtőrbizottságot és papíron, írásban rögzítettük elképzeléseinket, a teendőket, amelyeket sürgősnek és elengedhetetlennek tartunk, mert félő, hogy ha így megy tovább, lemaradunk a világszínvonaltól. — Elégedett az élete alakulásával? — Teljes mértékben, bár az idő megszépíti az emlékeket. Mit is mondhatnék arra, hogy leányommal nem is olyan régen Tuniszban jártunk és egy múzeum előtt egy fiatal arab portékáit nézegetve tanakodtunk, kinek mit vásároljunk ajándékba. Az eladó hallva csevegésünket, megkérdezte, kik vagyunk, milyen nyelven beszélünk. Mondtuk: magyarok. „Aha — emelte fel hangját a csöppet sem meglepődött arab fiú. — Puskás, Rubik, hallottam róluk.” Önkéntelenül is kihúztuk magunkat, jóleső érzés volt, hogy ismernek bennünket a világban. MUHA JÓZSEF DOBOGÓRÓL A SZÁLLODÁBA 3 090 2 A tokiói olimpia dobogóján középen a magyar párbajtőr-válogatott. Balról: Kausz, Nemere, Kulcsár (takarva), Bárány, Gábor Gábor Tamás versenyzőkorában