Tündérvásár, 1935 (11. évfolyam, 1-52. szám)
1935-01-06 / 1. szám
I I. FEJEZET. Az első találkozás. A nagymama háttal ült az ablaknak és szorgalmasan kötögetett. Annuska pedig az ódon kemence padkáján piros bogyókat tűzött fonálra. Karperecet, nyakláncot csinált magának és közben figyelmesen hallgatta amit nagymama mesél. Pedig hát nem először hallotta: — Úgy van az Annuska, ahogy mondom. Hajdan mi is éppen olyan gazdagok voltunk, mint ők. Sőt talán dédapád idejében a mi kastélyunk volt a szebbik. Persze, ahogy most itt látod ezt a rombadúlt kőhalmazt, talán el sem hiszed, amit mondok. Pedig hát elhiheted. De ők azóta is csak gyarapítani tudták a javaikat, mi meg kénytelenek voltunk felélni azt, amink volt. Azóta nem nézek én ki az ablakon soha, csak így háttal fogom fel a világosságot. Minek fájdítsam a szívemet, hogy lássam odaát ezt a gyönyörű kastélyt. Ha véletlenül ráesik a pillantásom, azt hiszem, szívem szakad. Micsoda pompa van odaát, micsoda gazdagság! S ha rágondolok, hogy mindez a mi pénzünkből... Annuska abbahagyta a gyöngyfűzést egy pillanatra és halkan sóhajtott: — Bizonyos előben, drága nagyanyuska? Az öregasszony haragosan toppantott a lábával: — Csak soha ilyen butát ne kérdeznél! Hát persze, hogy bizonyos! Nagyapám kilencvenkétéves korában is mindig botját rázta .A Zenty- kastély felé, fea tekintete ,véletlenül ráesett. Hiszen tulajdon apját játszották ki a Dentyek olyan ravaszul. — Nem azt mondta nagyanyuska, hogy az én szépapám meg a Denty szépapa kebelbarátok voltak? — Persze, hogy azok voltak és éppen ez a galádság. Mikor a te szépapád háborúba ment, csak asszonynép volt itt ebben a kastélyban, meg egy kis gyerek. Szépapád nem merte rájuk bízni azt a sok kincset, ami birtokában volt, hát átvitte a szomszédhoz és legjobb barátjához, Denty Domonkoshoz. Megkérte, vigyázzon házatájára és vagyonára. Denty Domonkos mindent megígért. Való tény az, hogy mikor szépapád hosszú évek után visszatért a háborúból, Denty Domonkos odament vele arra a helyre, ahol elásta a kincset. De a kincsnek nyoma se volt. — Hogy mért is ásták a földbe — mondta Annuska fejcsóválva. — Mert abban a régi időben az emberek még nem takarékba tették vagyonukat. Abban az időben a családok drágaköveket, aranyat, gyémántot gyűjtöttek és azt őrizték. Nagyapám mesélte, hogy már az az aranyos ládikó is, amelyben a sok kincset átadta Denty Domonkosnak, vagyont ért. A pánt, ami összefogta, rubinttal, smaragddal, zafírre volt kirakva olyan sűrűn, akárcsak a csillag az égen. Ő még látta, bárha kis fiú volt, jól emlékszik rá, de hát ilyet nem igen tud az ember elfelejteni, ő nem felejtette el a kincses ládát, én meg azt, amit róla mesélt. — De azért talán szépapának mégsem kellett volna azt tennie, amit tett — bökte ki Annuska szepegvs. . .n... • k..ar «f (1. közlemény.), _ *