Turista Magazin, 2010. (117. évfolyam, 1-12. szám)
2010-10-01 / 10. szám
KITEKINTŐ Barangolás a Pireneusokban Alomút Egy ismeretlen s egyben izgalmas magashegyi túrára indultunk a Pireneusokba, arra a hegyvonulatra, mely oly hosszan képez természetes határt Franciaország és Spanyolország között. Úti célunk pedig a GR 11 túraútvonal egy szakaszának meghódítása volt. Ennek keretében az Aiguestortes és az Ordesa Nemzeti Park jelzett ösvényein jártunk. Túránk kezdőpontja Espot volt, egy szép spanyol település Nagy hátizsákjainkkal felszerelkezve itt hagytuk magunk mögött a civilizációt hosszú napokra. Az első néhány kilométeren még nem érezhettük magunkat egyedül, folyamatosan sétálgató, túrázó emberekkel, embertömeggel találkoztunk, ami annak volt köszönhető, hogy a nézelődni vágyókat taxival vitték fel, egészen a Maurici-tavakig 1900 méterre. Mi is lassan haladtunk felfelé, élveztük, ahogy a nap melegíti a bőrünket, a lepkék, pillangók repkednek körülöttünk, s egyre gyakrabban kattogtatjuk fényképezőgépeinket, megörökítve az elénk táruló tájat, a kékeszölden csillogó tavakat, tengerszemeket. Helyenként széles, szilás-köves, majd elkeskenyedő utak mellett fedeztük fel a számunkra oly kedves piros-fehér jelzést. Már 2200 méter fölött jártunk, amikor elénk tárult a Lac Obago, s szó szerint tátva maradt a szánk, nem tudtunk betelni a varázslatos táj szépségével, a tó sötétkék színével. Körülöttünk csend és nyugalom uralkodott. Közel húsz kilométer megtétele után első napunk a Refugi de Colomersnél ért véget. Ezen az estén a fáradtság miatt még a vacsoráról is lemondtunk, csak a sátor felállító- sziklás talajhoz ragaszkodó, illetve a természet csoráról is lemondtunk, csak a sátor felállítására volt erőnk. Másnap reggel ismét gyönyörű napsütésre ébredtünk, s ami legfontosabb, hogy kipihenve vághattunk neki az aznapra tervezett etapnak. Meglehetősen jó tempóban tudtunk haladni, a hegyi patakokból, tavakból, tengerszemekből folyamatosan feltölthettük vízkészleteinket, így nem kellett nagyobb mennyiségű vizet magunkkal cipelni. A következő éjszakát - egy kellemesen fárasztó nap után - a Lac Riusnál töltöttük. Harmadik napunk első felében körülbelül 700 méter szintet ereszkedtünk a Hospital de Vielláig. Refugi Conanglest magunk mögött hagyva tőlünk jobbra füves park mellett lépkedtünk, figyelve a gyülekező felhőket, s reménykedve, hogy elkerül bennünket a vihar. Behúzódtunk egy elhagyott kőépületbe, megvártuk a vihar elvonulását, majd búcsút vettünk Katalóniától, s átléptünk Aragónia területére Élénkzöld mohával borított sziklák, kövek, fák teszik változatossá a tájat. A páratartalom megnőtt, arcunkból szemünkbe folyik az izzadtság, s ismét felfelé haladunk. Örülünk, amikor ismét kitettebb helyhez érünk, csodáljuk a helyenként még fehér hóval borított hegysziklás talajhoz ragaszkodó, illetve a természet erejének ellenálló fák rengetegét. Elnehezült, fáradt lábakkal érkeztünk meg Refugio d’Anglioshoz, ahol a bivakházat már elfoglalták, így ismét sátrazni kényszerültünk. Reggel borús időre ébredtünk, mely egész napon át végigkísért, s este tetőzött. Egész éjszaka szakadt az eső, s még másnap is kitartott, a kis hegyi patakok, folyók felduzzadtak, s félelmetes sodrású szörnyeteggé váltak, melyek akadályozták továbbjutásunkat. Lehetetlen és életveszélyes volt az átkelés. A felhők kémlelése közben megismerkedtünk egy helyi lakossal, akinek a segítségével sikerült az országúton eljutnunk a folyó túloldalára, ahonnan folytathattuk utunkat. Másnapra a felhők tényleg eltűntek, és a nap sugarai ismét győzedelmeskedtek. Estés felé tartottunk. Széles, murvás út vezetett felfelé, melyről helyenként keskeny ösvényre tértünk le. Most nem a tengerszemek, hanem a virágos rétek, a zöld hegyoldalak varázsoltak el - az Estos-völgy rabul ejtett bennünket. Az eltelt napok alapján megállapíthattuk, hogy a Pireneusok a legváltozatosabb hegység az eddig általunk fel- csúcsokat, a ki- ■ száradt, de .Magazin Zinqueta völgy