Turul 1940 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye).
TELEPÜLÉS ÉS NEMESSÉG GÖMÖR MEGYÉBEN A KÖZÉPKORBAN. Felolvastatott a Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság 1939 november 9-én tartott közgyűlésén. (Első közlemény.) Gömör megyének azt a részét, amelyen a történelem folyamán a magyarság gerincét alkotó közép- és kisnemesi társadalom kialakult, a magyarok már a legkorábbi középkorban, kevéssel a honfoglalás befejezése után, teljes egészében birtokukba vették. A határt a kishonti Osgyán-Rimaszombat, valamint a gömöri Felsőbalog— Szkáros—Gice—Pelsőc-vonal alkotja, amely így egyben a legrégibb magyar nyelvhatárt is jelöli. A megye népiségtörténetére végzett kutatásaink során kitűnt, hogy e nemesi réteget azonos népi tulajdonságok jellemzik, és ezek átterjednek a területén élő magyar jobbágyságra is, szükségessé vált tehát, hogy megvizsgáljuk e kisebbik részében még ma is élő nemesi nemzetségek eredetét és azt tisztázzuk. Azok a népi sajátosságok ugyanis, amelyek egyformán megállapíthatók a Sajó, Vály, Balog és Gortva folyók völgyein települt legősibb magyarság utódainál, e vidékek mai lakosságánál, csak abban az esetben lesznek kellőképpen értékelhetők, ha tisztán áll előttünk e magyarság eredete. Az eddig megjelent, vonatkozó munkák alig adnak e téren valamelyes támpontot. Ez nem is volt kimondott céljuk, de felhasznált anyaguk elégtelensége sem igen adott volna módot arra, hogy az eredet kérdését felvessék, és megoldáshoz juttassák. Megvizsgáljuk tehát e dolgozat keretében megyénk legrégebbi települési és kialakulási viszonyait, bemutatjuk az egyes vidékek birtoklástörténetét és ennek alapján a birtokos nemzetségek családtörténeti viszonylatait, azaz kapcsolatba hozzuk egymással a település és családtörténet eredményeit, hogy ezáltal megtaláljuk azt a fejlődésvonalat, amelynek útmutatásával a jelen teljes megértéséhez juthatunk el. A cél elérésére okleveles adataink mellett segítségül hívjuk a tárgyalandó területek teljes földrajzi és helynévanyagát, az egyes nemesi nemzetségek genealógiáiból kivonható családtörténeti bizonyítékokat, továbbá e nemzetségeknél megállapítható legrégibb család- és keresztneveket. Sajnosan kell nélkülöznünk az annyira fontos ! Ez a határ a Sajó völgyön, a pelsőci Nagy-Hegy körül az Ákosok telepítése révén lényegesen feljebb tolódott és a XVII. században az akkorra már elmagyarosodott Rozsnyó fölött húzódott, ahol ma is áll. Magyar nyelvterületnek számított már a középkorban Krasznahorka környéke, az újkorban pedig egyre szaporodott a Csetnekvölgy magyarsága Csetnekig és a Jolsvavölgyé Jolsváig. Ezek leginkább a nyelvben, az ú. n. palóc nyelvjárásban és a szokásokban mutatkoznak. Összefoglaló ismertetésük hiányzik. Legkimerítőbben foglalkozik velük a megyéről a Magyar Városok és Vármegyék monográfiája sorozatban megjelent kötet (Bp., 1910.). V. ö. továbbá Horger Antal : A magyar nyelvjárások, Bp. 1934. és Visky Károly : Etnikai csoportok, vidékek. Bp. 1938. 17—19. Mindkettőben idézve az eddigi vonatkozó irodalom is. 3 Használható munka e tekintetben Forgon Mihályé : Gömör—Kishont vármegye nemes családai., 2 k. Kolozsvár, 1909. Feldolgozásánál nagy anyaggyűjtést végzett, a megye birtokviszonyait azonban nem vonta munkája körébe, ami nyilván nem is volt célja. — Karácsonyi : A magyar nemzetségek a XIV. század közepéig (1—3. k. Bp. 1900—1901.) c. munkájában a nagy nemzetségeken kívül Gömörből csupán a Hanva, Ottrokocs és Zágráb-Korpás nemzetségeket tárgyalja. E tekintetben szem előtt tartjuk a Kniezsa által «Magyarország népei a XI. században» (Bp. 1938. Kny. a Szent István-emlékkönyv II. kötetéből) c. munkája elején lefektetett elveket. Munkánk nyelvészeti megállapításaiban Kniezsa István egyetemi ny. rk. tanár úr