Turul 2004 (A Magyar Heraldikai és Genealógiai Társaság Közlönye)
1-2. füzet - Solymosi László professzor hatvan éves
SOLYMOSI LÁSZLO PROFESSZOR HATVAN ÉVES Egy idős kutató mindig meglepődik, ha arról értesül, hogy az a fiatalabb pályatársa, akinek a munkásságát annak egyetemi évei óta figyelemmel kísérte, és akit a szakma fiatal kutatói között az egyik legtehetségesebbnek tartott, hatvanadik életévét tölti be. Igaz, ez az élet rendje. Jómagam másfél évtizeddel vagyok idősebb Solymosi Lászlónál, akit tanítottam az egyetemen, most pedig az egykori kezdőt a beérkezett hatvanévesek között köszönthetem. A beérkezettség másban is megmutatkozik. Közel másfél évszázada a magyar medievisztika legrangosabb állása a budapesti tudományegyetem (amelyet ma ELTE néven ismerünk) középkori magyar történeti tanszékének a vezetői tiszte. A jubiláns nem rég vette át ezt a beosztást, és ezzel a medievisztika olyan óriásainak lépett az örökébe, mint - többek közt -Marczali Henrik, Hóman Bálint, Mályusz Elemér, Deér József. Az ünnepeltre, mint tudósra a szakmai igényesség, a forrásokra való támaszkodás a jellemző. Ez ugyan általános követelmény, nála talán még inkább meghatározó. Nem ad ki a kezéből olyan kéziratot, amelyet előtte sokszor „át ne rágott volna". Erre jó példa az 1994-ben elkészült, majd 1998-ban nyomtatásban megjelent akadémiai doktori értekezése „A földesúri járadékok új rendszere a 13. századi Magyarországon". A témával - ha nem tévedek - 1984 előtt kezdett el foglalkozni, hiszen az „1275-ös hospeskiváltság" tanulmánya már ehhez a témakörhöz tartozik. A rákövetkező tíz esztendőben sok előtanulmányt bocsátott közre, de a monográfia váratott magára. Ha értesülésem nem csal, a Történettudományi Intézetből való eltávolítása (1992) mögött is az állt, hogy vezetői nem tudták kivárni a munka elkészültét. Pedig Solymosinak volt igaza: végül olyan monográfiát sikerült letennie az asztalra, ami a magyar középkortudomány egyik alapműve lett. Emlékszem, hogy néhai Engel Pál a mű elkészülte után igazat adott a jubilánsnak, és mintegy önkritikát gyakorolva ismerte el, hogy kár volt őt sürgetni. Ha jól számoltam, 1968-tól kezdve 144 tudományos közleménye (könyvek, tanulmányok, recenziók) jelent meg. Solymosi egy olyan, nagyon tehetséges generációhoz tartozik, amelyik a hatvanas-hetvenes évek fordulóján az új módszerek iránti fogékonyságával, az eléggé megmerevedett tudományos struktúrával való szembenállásával, vitakészségével tűnt ki. 1971 tavaszán Eri István Nagyvázsonyban rendezte meg a magyar középkor kutatóinak interdiszciplináris találkozóját, ahová a „nagy öregek" többségét nem hívták meg. A jubiláns ekkor vált az egyik legismertebb kezdő kutatóvá. Az Árpád-kori helynevek történeti felhasználásáról akkor uralkodó, szinte tudományos közmegegyezéssé váló elméletet konkrét források felhasználásával cáfolta meg. Az előadás csak 1973-ban jelent meg, lényegét azonban a Magyar Nyelv 1972-es kötetében már közölte (különben ennek a megjelenését is meg akarták akadályozni). Az elmélet fő képviselője nem éppen baráti hangú vitacikkel támadta utóbb őt. Bolla Ilona tanítványaként először főleg parasztságtörténeti és helytörténeti témákkal foglalkozott. A Történelmi Szemle 1976-os évfolyamában a helytörténet középkori forrásairól megjelent módszertani tanulmánya hosszú ideig marad kézikönyvértékű. Mindig érdekelte szülőföldje, ezért Veszprém megyével, a szomszédos megyékkel (és településeikkel) foglalkozó munkák sorát jelentette meg. Egyik, a magyar középkortudományt nagy mértékben befolyásoló (119 oldal hosszú!), a Veszprém megye 1488. évi adólajstromáról és az Ernuszt-féle megyei adószámadásokról szóló írásában (Tanulmányok Veszprém