Typographia, 1921 (53. évfolyam, 1-52. szám)

1921-06-10 / 23. szám

3Nmros S3 TYPOGRAPHIC mi Harc a tüdővész ellen! A szociális ígéretek klasszikus idejében hideg zuhanyként hatott a napokban megjelent és a villamosok ablakain kiragasztott kis plakát, amely így szól:Magyarország legnagyobb veszedelme a tüdővész! Adakozzunk a szegény tüdőbetegeknek.“ Amilyen rövid szövege van e kis plakátnak, éppoly sok szomorúságot jelent a munkásságniak. Jelenti azt a sok tragédiát, amik megbújnak a munkáscsaládok között az apa vagy az anya korai halálával, elpusztulásra ítméüve egyúttal a leszármazott, de már megfertőzött gyermekeket. De nemcsak ilyen megállapításokat von maga után a fenti kis szöveg, de az a nagy kérdés nyomul elénk, hogy még mindig csak ott tartunk, hogy e rettenetes betegség ellen csak társadalmi úton küzdenek, amúgy tessék-lássék módon, gyűjtéssel akarják ezt a nehéz szociális problémát megoldani. Ezelőtt vagy tizenkét esztendővel hangzott el egy beszéd egy ma hatalmon lévő politikustól, aki akkor az ellenzék úgynevezett keserű kenyerét ette és a következőképen kezdte beszédét a népgyűléseen: „Magyarországon minden harmadik csecsemő holtan jön a világra, Magyarországon minden hatodik ember orvosi kezelés nélkül hal meg, Magyarországon évente hetvenezer ember hal meg tüdővészben...“ és így tovább, vég nélkül ontotta magából a szót, amely mind egy-egy vád volt a kormány ellen és követelés a szociális törvények megvalósítására. Igazán gondolkodóba ejt, most, tizenkét esztendő után, amikor az említett politikus egy nagy nemzetgyűlési párt egyik vezére, hogy még mindig csak ott tartunk ezen a téren, ahol tartottunk tizenkét esztendővel ezelőtt, mert hiszen az akkor elhangzott beszéd éppen az ilyen gyűjtéssel volt kapcsolatban. A nyomdai munkásságnak elsősorban érdeke tüdő vész elleni küzdelem, mert hiszen mesterségéből folyólag karonfogva jár azzal. Az ólom, amely lágyságánál fogva is, de még a használat következtében előálló folytonos oxidálódás miatt leheletszerű port terjeszt, a tüdőre és általában a légzőszervekre rendkívül élénk hatással van és azt könnyen hurutossá teszi, amii a fedőrész első állomása. Ehhez hozzásegíti természetesen a folytonos zárt levegőben való tartózkodás és az a speciális magyar helyiségviszony, amely megengedi és eltűri, hogy műhelyt a legsötétebb, a legpiszkosabb pincehelyiiségben is meg lehessen nyitni. A nyomdahelyiségek ebben a tekintetben vezetnek. Végig kell járni a budapesti és vidéki nyomdákat, láthatjuk, alig egy-két helyiség felel meg a minimális egészségügyi követelményeknek, legalább hatvan százaléka sötét, dohos pincehelyiségben van, mert az köztudomású, hogy amelyik pince nem jó krumpliveremnek, egészen biztosan nyomdahelyiségnek alkalmassá válik. (Lásd a Kertész utcában legutóbb megnyitott nyomdát.) Mi meg is tudjuk érteni az eljárás indítódkát, pénzkérdés az egész. Ugyanis a nyomdákban használatos nehéz nyomdai gépek csak bizonyos befektetéssel, vasbeton megerősítéssel, szóval az épület átalakításával állíthatók föl .alápincézett helyiségben, ami pénzbe kerül és igy inkább választják derék munkaadóink a pincét, melynek alapja a drága anyaföld, úgy gondolkodván, hogy amellett a sok bűn mellett, •amelyet a föld elbir viselni, elbírja ezt is, nem tőrödve azzal, hogy ezek mindegyike a tüdővésznek melegágyai, az emberi élet korai elpusztítói. A munkásság szervezeteinek erejével és így a nyomdászok is mindent elkövettek, hogy egészségesebb viszonyokat teremtsenek ezen a téren. Gondoskodott róla, hogy a tanoncok pályáralépéünk előtt orvosilag megvizsgáltassanak s csak az esetben alkalmazhatók, ha erre elég erőseknek és egészségeseknek bizonyulnak, ezért remény van arra, hogy az újabb generáció jobban fogja állni a pinceműhelyek levegőjét. Követelte a tisztálkodási eszközöket és a szellőztetőkészülékek tökéletesebbé tételét. Azonban, hogy mennyire megértők munakadóink, bizonyítja az, hogy a kommün bukása után a mosdó, szappan és törülköző követelése egyenlő volt a bolsevistasággal és elég hosszú időibe került, míg ezen a téren valamennyire rendeződtek a viszonyok. Tehát, ha azt mondjuk, hogy főnökeink kizárólag szűkmarkúságból és nem meg nem értésből — mert ezt nem tételezzük föl róluk —nem követtek el semmit munkásaik egészségéért, csak a való tényeket állapítjuk meg. A szervezeti erő a maga erejéhez mérten megtette kötelességét és mulasztással ezen a téren alig-alig vádolható. De hatást csak szigorú munkásvédelmi törvényekkel lehet elérni. Németországban az 1870/71. évi német-francia háború idején a tüdővész körülbelül olyan arányokban pusztított, mint ma nálunk; a népesség pusztulását megakadályozandó, páratlan energiával láttak hozzá a háború után a tüdővész elleni küzdelemhez és az eredmény csodálatos, szinte tökéletes volt. A szociális törvények egymást követték: a műhelyek és gyárak egészségügyi berendezéseit tökéletessé tették, fölállítottak népszanatóriumokat és ezekben az ágyak száma meghaladta a százezret, bevezették a szabadban való (úgynevezett erdei) oktatást, törvénnyel védték az anyát és gyermeket a kapitalista kizsákmányolás ellen, nagy súlyt helyeztek a lakásviszonyokra. Mindezek a hozott és végrehajtott törvények odavezettek, hogy Németország a tüdővész pusztítását a minimumra csökkentette. A nyomdák egészségügyi viszonyai Svédországban és Norvégiában már régebben ott tartanak, hogy nyomdát csak az erre a célra épített helyiségben lehet nyitni. Az épületnek lehetőleg teljesen szabadon kell állni és törvény rendelkezik a méretekről a magasságot és szélességet illetőleg, a világosságról pedig úgy gondoskodnak, hogy a helyiség minden oldalát több méter magas és az egész épület hosszúságán végighúzódó, ablakokkal kell ellátni és egészen tökéletessé természetesen a mennyezetvilágítás teszi. Hogy egy ilyen helyiségnek milyen hűtő- és fűtőberendezéssel kell bírni, annak elképzelését rábízzuk a nyomdai munkásság fantáziájára. Csak ilyen úton lehet harcolni eredményesen a tüdővész ellen. A pinceműhelyekről már említést tettünk, de mit látunk a hazai lakásviszonyoknál? Nézzünk csak körül a városokban, hány és hány munkáscsalád nyomorog és köhög pincelakásokban. A Fasor, a Nagy Jánosutca és környéke, a főváros e legelőkelőbb villanegyedének, valamint a Tisztviselőtelepnek pincelakásai méltók elsősorban említésre, amelyeknek tulajdonosai intelligens emberek lévén, tehát tudatosan követik el a legnagyobb bűnt az emberiség ellen. E helyeken jó mély alápincézésekkel épültek a villák, hogy a lakások minél kevésbé legyenek kitéve a nedvességnek és a pincék mindegyikében egy-egy munkáscsalád lakik, némelyik örökre el van zárva a nap éltető sugarától. Nem egy fővárosi orvosnak lakik pincében a házmestere. És így lehetne tovább folytatni és statisztikával bizonyítani, hogy a tüdővész a legtöbb áldozatot a munkásnegyedekből szedi, a túlzsúfolt lakások embertömegei közül. A tüdővész elleni küzdelemnek nem az adakozás a módja. Ez lehet megbecsülendő, kedves akarás, de munkája, az arányokhoz mérten mégse látszik. Szigorú törvényekkel kell dolgozni és a nyomdai munkásságot még ezen kívül is külön meg kell védeni. Be kell állítani a mentés munkájában az autonóm Munkáspénztárt, amely igen sikeresen küzdött a tüdővész terjedése ellen s igazán megható volt, amikor láttuk, hogy a beteg tüdejű kis suszterinasnak módot adtak, hogy Abbáziában javítsa tüdejét, de módjában volt a pénztárnak Szentendrére, a Tátrába, Gleichenbergbe és egyéb klimatikus helyekre ezrével küldeni beteg tagjait. Ma pedig arról számolt be a Munkáspénztár főorvosa a tartott ankéton, hogy egész esztendő alatt mindössze negyvenhárom beteget küldtek üdülésre. ,,Magyarország legnagyobb veszedelme tüdővész!“'Mi is ezt tartjuk és követeljük ellene a a gyorsan megalkotandó, hathatós munkásvédelmi törvényekkel a legnagyobb védekezést, különösen mi, munkások, mert ennek a mulasztásnak a mi vérünk és fiatalságunk az ára. Göncz Mihály: A bizalmi férfiakról még nem is olyan régen a legnagyobb elismerés hangján emlékeztek meg vezetőségünk tagjai, mint a nyomdásztábor éber őreiről, akik a ránkszakadt nehéz időkben is hűen teljesítették feladatukat. Ennek, tudható be az, hogy szervezetünk erősségét a támadások özöne sem bonthatta meg. Emlékezhetünk még arra az időre, amikor vezetőségünk egyes tagjait letartóztatták, szívtelen, lelkiismeretlen följelentés alapján. A nyomdásztábor mindjárt megmozdult, hogy ezeket az ártatlanulszenvedő szaktársakat kimenthesse. Az eredmény nem is maradt el, mert 24 óra letelte előtt szaktársaink már szabadok voltak. Ekkor elsősorban is a bizalmi férfiaknak mondtak köszönetet, úgy emlékeztek meg róluk, mint a nyomdászszervezet oszlopairól. De menjünk tovább és térjünk át a négynapos sztrájkra. Ennek impozáns egyöntetűségét, a legnagyobb rendben és nyugalomban való lefolyását, fegyelmezettségét és nyugodtságát szintén a bizalmi férfiak érdemének, öntudatosságának tudták be. A sztrájk legutolsó bizalmiértekezletén is az elismerés legszebb hangján emlékeztek meg vezetőségi tagjaink a bizalmiférfiak munkájáról. A bizalmi testület amit tesz, azt öntudatosságból, kötelességből teszi, hidegen hagyja a dicshimnusz, mert tudja, hogy ez nem az ő érdeme, hanem azé a fegyelmezett, öntudatos nyomdásztáboré, mely a háta mögött áll és mindenkor. Hattyúdalom. VII. Schon wieder der „Sabi". Bizonyára megint így kiáltana föl néhai Singer Bermát jó szaktársunk (Részvény), ha az alábbiakat elolvashatná föld alatti otthonában. (Ezzel a slágerrel (már megint a kard!) szokott mindenkor fölhúzni, ha szedés közben katonai élményeimről beszéltem. Anno 1872 január végén történt. Ekkor vétettem föl a segédek sorába. Két évvel később Karémiáékhoz, a budapesti 32. gyalogezredhez vonultam be Dalmáciába, innen pedig (1878) Boszniába, ahol aztán én is, Häuszler Antal jubilált kollegánk is, Wohl Kornél (Pallas) szak- és bajtársam is, hasig vérben mászkáltunk, de ennek ellenére, mint Zimmermann jubilált kollegánk a Részvényből, sértetlenül hazajutottunk. (A budai Chalupszky Ferenc Rovnice mellett esett el.) "Alighogy Budapestre érkeztem, úgy, ahogy voltam, rongyos, komisz mundérban, fölkerestem tanítómesteremet, mert tudtam, hogy valami „kinéz“. ■ Szívesen fogadott. Megörült a viszontlátásinak, de kondícióval — mint _ megjegyző — egyelőre nem szolgálhat. A rövid audiencia végén kezembe nyomott valamit. — Ez jó lesz neked, rongyos 32-es csibész — imonldás tréfásan. Ezt a „kinézett“ valamit (szépen megköszönve) mantlim zsebébe vágtam, aztán szalutáltam, megfordultam, elnarsoltam. A lépcsőház, falára pingált magyar királyok művészies kivitelű arcképeire egy futó pillantást vetve, lesiettem a lépcsőkön az utcára. Azután eszembe jutott, hogy a mozgósításkor Tóvölgyi Titusz Magyar Hírlap címrű napilapjától (Kerepesi-út, Korompay-ház, szemben •t Rótotts^kórházzáfi a mély pincéből) vonultam be, jó lesz a gyerekeket meglátogatni. A régi személyzet eloszlott, mint a buborék. Csak Riedl Ágoston (most sertés vágóhídi vendéglős) állt még a régi helyén. Más volt a metter is. Név szerint Schlenker Samu szaktárs, mint tördelő sorrendben (akárcsak Rácz Pali cigányprímás fiai) a 36-ik. Azonnal odaállított a szekrényhez. Azon az éjszakán kisegítettem. „Schluß“ után Schlenker kezembe nyomott 5 flórest és két vergóniát. Ezzel távoztam. Másnap „abrakkolni“ mentem a budai Nyúlkaszárnyába. Sturm Gyuri vitte a Werndlpuskát, Berger Illés a földflaskát. Leszereltem. A Magyar Hirlap-nyomda küszöbét többé nem léptem át. (Ez üzletben csak hétfőn fizették ki a munkásokat. Minden lapszedő 14 forint helyett, a zsebkendőbe kötött 350 darab grimspános négy krajcárossal hagyta el a nyomdát a fizetési napon. „Des is a lustige Bude!“ — szokta volt Róth Móni mondani.) Négy évvel később. Egy szép, de gyászos napon, ismét beállítottam tanítómesterem házába. Az udvar balsarkában még mindig ott hevertek ama gyorssajtónak rozisdlamarta alkatrészei, amelyet a Trattner—Károlyi-nyomda állíttatott föl 1840- ben. Ez volt az első gyorssajtó Pesten. Az udvar jobb sarkában álló hatalmas ecetfa árnyékában gubbasztott négy szomorúan pislogó holló, tani tömésterem kedvenc madarai. Régi ismerősök. És tanítottam őket beszélni. Az eléggé tágas udvar gyászleples előrészében a (momento mori) Szent Mihály lova állt s rajta pihent egy érckoporsó, Bucsánszky Alajos földi maradványaival. Biró Náci, Hadek János, Šprenczel Károly, Fally Henrik, Szantner József és én, a virágkoszorúkkkal gazdagon borított koporsó mellé állunk és végighallgattuk a gyászszertás szomorú zsoltárait, amiket a Nemzeti Színház kardalosai, köztük Kiss Lajos szaktárs, énekeltek. Eltemettük a Sic transit... Miután azonban semmi sem tarthat örökké, az elhunyt által a vejére és leányára testált virágzó vállalat, aránylag igen rövid idő leforgása után, szintén jobblétre szenderült. A Rózsa Kálmán és Neje könyvnyomdáját és könyvkiadóját megvette a Szent István Társulat. Az ennek a tulajdonát képező Stephaneum-nyomda vezetősége aztán az átvett nyomda ócska könyvírásait, ezek közt ama jellegzetes Tertia antiqua és fraktur betűket, amikből annak idején a mi jóhírnevű és minden évben fényesen sikerült parasztbálunk (Bauernball) meghívójának Göre Gábor stílusában megírt szövegét szedték, ohne weiters ,.Ľe”-g“-ba dobatta és később beolvasztatta. Csak ama (még a Károlyi-nyomdából való) faólom-plakátbetűk kaptak pardont, amiket a Nemzeti Zenede beiratási falragaszaihoz már vagy hatvan év óta használtak és használnak talán mind a mai napig. Bizonyítvány. Nem sorolom én tanítómesteremet Haraszti József rokkant társam híres, híresebb és leghíresebb idegen nemzetbeli principálisai közé. Korántsem! Csak azt akarom e helyen megörökíteni, hogy mindenkor tisztességesen díjazta munkásait, soha senkinek nem vétett és tetőtől talpig humánus ember volt. Ezzel — úgy hiszem — elég van mondva. Schluß. Életem 67-ik évét taposom és mégis csak most kezdem sejteni, hogy id. Major István revizor kollegámnak (Pallas) több alkalommal hangoztatott latin közmondása: Nemo est próféta in patria sua, — egész bátran alkalmazható az ezennel lezárt „Hattyúdalom“ című hosszúra, nyúlt karcolat, írójára is, tehát csekély személyemre. Erzsébetfalva, 1921 február 13. Lettner Pál (Ego).