Udvarhelyi Híradó, 1999. január-március (10. évfolyam, 1-24. szám)
1999-02-02 / 8. szám
6 Míg Abc művelődés 1999. február 2., kedd Százhetven éve a 33 legnagyobb székely” ■ A politikus, fotográfus, utazó és néprajzos 1829. február 3-án született Lengyelfalván ■ Sokoldalú munkásságának jelentősebb eredményei közismertek ■ Utcák, terek, iskolák viselik nevét, a székelykeresztúri Orbán Balázs Gimnázium előtt mellszobrot állítottak neki, Székelyudvarhely főterén egészalakos bronzszobrát láthatjuk, amelyet 1995. február 4-én lepleztek le ■ Születésének 170. évfordulóján, szerdán délután két órától e szobor mellett tartanak megemlékezést ■ Szász Jenő polgármester beszéde után történik a koszorúzás, ünnepi beszédet mond Kedei Mózes unitárius főesperes. Orbán Balázs munkásságát Magyarossy Edit méltatja, majd kulturális műsor következik. Orbán Balázs a székelyudvarhelyi Római Katolikus Gimnáziumban tanult 1837-1844 között, majd két évig a Református Kollégiumban folytatott főiskolai tanulmányokat. 1846 tavaszán a család Sztambulba indult anyai nagyanyja hívására. Az időközben elhunyt nagyanya örökségének megszerzéséért évekig pereltek a mohamedán egyházzal. A következő évben Orbán Balázs beutazta Görögországot, Palesztinát, Szíriát, Egyiptomot és Kis-Ázsiát, erről írta Utazás Keleten c. hatkötetes munkáját, amely 1861-ben jelent meg. A szabadságharc ideje alatt szabadcsapatot szervezett, de mire Magyarországra értek volna, megtörtént a világosi fegyverletétel. Visszatért Sztambulba, az emigráció Magyar Egyesületének szervezésében vett részt. Megismerkedett Kossuth Lajossal, és követte őt Kiutahiába. Mivel az osztrák követ kikérte őt - katonakötelességére hivatkozva - Törökországból, 1851-ben Londonba utazott, onnan Jersey-szigetére hajózott, Kossuth ajánlásával. Teleki Sándorral lakott együtt. 1853-55 között Londonban élt, ahol a British Museum keleti anyagát tanulmányozta, közben kitanulta az órásmesterséget is. 1855-ben költözött vissza Jerseyszigetre, amely a nemzetközi emigráció egyik gyülekezőhelye volt. Victor Hugónál gyakori vendég volt, tőle és fiaitól, ill. barátaiktól tanulta meg a fényképezést. Rövidesen Guernesey-szigetre költöztek át, két év múlva Teleki Sándorral együtt visszament Sztambulba, szüleihez. 1859-ben őszére került haza a család Lengyelfalvára. A hatvanas években kb. 500 községet járt be gyalogszerrel vagy szekéren, képeket és jegyzeteket készítve. A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetföldrajzi és népismei szempontból c. összefoglaló munkájának hat kötete 1868-1873 között jelent meg. 1870-ben Marosvásárhelyen választották képviselőnek függetlenségi párti programmal, majd Székelykeresztúron. Keresztúron az 1881-es választásokon megbuktatták, azután a berettyóújfalusi körzet képviselője volt haláláig. Országgyűlési beszédeit hat kötetben jelentette meg 1870-87 között. 1885-ben megnyitotta a tulajdonában levő szejkei fürdőt a nagyközönség előtt. 1887-ben a Magyar Tudományos Akadémia levelező tagjává választották, következő évben A székelyek származásáról és intézményeiről címmel tartotta székfoglaló beszédét. 1890. április 19-én hunyt el Budapesten, Szejkefürdőn temették el. Az említetteken kívül életében a következő önálló munkái jelentek meg: Kelet tündérvilága, arab rege fordítása (1864),Magyar Népköltési Gyűjtemény, Benedek Elek, Kriza János, Sebesi Jób és az ő székelyföldi gyűjtései (1882), ill. A Székelyföld leírásából három rész, különnyomatként. Az 1850-es évek végén írásokat küldött a Kolozsvári Közlönybe, ezek Bakalum álnéven jelentek meg. 1875- ben a székelyudvarhelyi Baloldal munkatársa volt. „Én családdal nem lévén megáldva, a magyar népet tekintem családomnak, s azt is kívánom fő örökösömnek tekinteni..." - írta végrendeletében. Jövedelméhez képest (a hatvanas évek elején évi jövedelme 120 forint volt) bőkezű adományokat tett már korábban is: a kolozsvári Nemzeti Színház drámapályázatára 100 forintot adományozott (1860), a székelykeresztúri Unitárius Kollégiumnak 500 forintos alapítványt tett (1876), az udvarhelyi gimnáziumnak is tett alapítványt. Végrendeletében vagyonát jórészt közcélokra hagyta. Például a tövisi birtokát és a környékről származó más jövedelmeit az Erdélyi Közművelődési Egyletnek, hogy a székely kivándorlás meggátlására fordítsák. A fényképezés úttörői közé tartozott tájainkon. Bár az általa használt kollódiumos nedves eljárás az alacsony érzékenység miatt nem volt alkalmas pillanatfelvételek készítésére, mégis a természetesség képeinek erénye. (Kezdetben Mezei Józseffel dolgozott, aki képzett műtermi fényképész volt.) Az már az érdekességek közé tartozik, hogy talán ő volt az első „riporter" nálunk felé, akinek a hatóságokkal is meggyűlt a baja. Sokirányú érdeklődése, kitartása, munkabírása már életében sokak példaképévé tette őt. Legmaradandóbb műve, A Székelyföld leírása kordokumentum, amit néprajzosok, történészek, szociológusok alapmunkaként használnak. (P. B. Á.) ■ A Képzőművészek Szövetsége kolozsvári fiókja, az Art Studio Alapítvány, az Országos Dokumentációs és Kiállításrendezési Központ, valamint az Artexpo Alapítvány támogatásával a világhírű plakáttervező művész, Michel Bouvet kulturális plakátjaiból nyílt kiállítás január 26-án Kolozsváron a Képzőművészek Szövetsége Március 6 utcai termeiben. A francia Michel Bouvet 1955-ben született, festészetet tanult, 1981 óta grafikusként dolgozik, megteremtette saját műhelyét, amelyben kimondottan kulturális plakátok tervezését vállalja. Sajátos műfajjal áll elő, amely a metafora és a grafika szintézisével, sajátos szín- és betűkombinációkkal, többnyire kolázstechnikával alakult. Felhasználja Francis Laharrague vagy Fabrice Boissiere fotóit, ám ezek egyáltalán nem veszítenek értékükből, mivel a plakáton fotóként is, és az egész összefüggésében is csodálatosan érvényesülnek. Bouvet a grafikusok Nemzeti Stúdiójának elnökeként számos kiállítást szervez világszerte a francia grafikusművészek plakátjaiból. 1995-ig több mint 500 sikeres plakátot készített, munkái az egész világot bejárták. 1997-ben a legmagasabb helyezést érte el az Egyesült Államokban megszervezett Plakátbiennálén, 1998-ban Varsóban (Lengyelország) és Brno-ban (Csehország) ugyancsak övé lett az első helyezés. Plakátjait 1989-ben Bukarestben a Francia Kulturális Központ jóvoltából már megcsodálhatta a hazai közönség. A jelen tárlatot Joan Horváth Bugnariu, a Romániai Képzőművészek Szövetsége kolozsvári fiókjának elnöke nyitotta meg, a művész munkáit Maria Rus Bojan muzeológus méltatta. Tőle tudhattuk meg, hogy az itt kiállított plakátok mindenikével díjat nyert Michel Bouvet. Mit kezd a luxuscikkek, cigarettareklámok, divatos mozidarabok vagy egzotikus turistautak könnyed, nagyvonalú, felületes stílusán felnőtt közönség egy ilyen mélységeket is megragadó, bonyolultabb szemantikai összefüggések felismerését feltételező kulturális plakáttárlattal? Talán csalódik, amikor rájön, hogy Bouvet minden egyes plakátja egy, a szemlélőnek feladott rejtvény, melynek megoldása maga a reklámozott kulturális esemény. A francia művész ily módon éppen a reklámmal folyó manipulációt állítja progresszív célok szolgálatába. Plakátjaival a klasszikus művek ideálját tárja a szemlélők elé, ám az idea realizálását, a „műalkotás" befejezését gyakorlatilag a nézőre bízza. Bouvet plakátjai így együtt a formai ötletek kimeríthetetlen tárházát nyújtják, amelyen belül minden egyes mű vizuális költészet, barokk vers, amiből szokatlanul nyers erő árad a néző felé, és ami a reklámozott kulturális eseményben való részvételre biztat. Már Lukács György felismerte, hogy minden műalkotás megváltoztatja műfajának szabályait. Michel Bouvet esetében valóban nem beszélhetünk a plakát műfaj általában vett műveléséről, mivel a francia művész egyéni leleménye, témái, anyaga, technikája és játékos közlésmódja egy új műfaj, vagy inkább több műfaj közti területen helyezhető el, valahol az úgynevezett intermediális művészetek berkeiben. Bouvet plakátjainak élvezhetősége társadalmi-mentalitásbeli tájékozottságot igényel, így művészi és társadalmi értéke vitathatatlan. Az értelmes átlagbefogadót megcélzó alapállás ebben a műfajban elengedhetetlen - a francia művész plakátjai e tekintetben példaértékűek. Lőrincz Ildikó Boszorkányok, kuruzslók, szalmakoszorús paráznák ■ Napjainkban is számos példával szolgálhat annak áttekintése, hogy elődeink milyen jogi és erkölcsi normákat tartottak ideálisnak és miképpen kerekedtek felül több száz évvel ezelőtt az erdélyi kisemberek a hétköznapokon ■ Ehhez nyújt kiváló dokumentációs anyagot a január 27-én, Kolozsváron a Gaudeamus Könyvesboltban bemutatott kötet, a Boszorkányok, kuruzslók, szalmakoszorús paráznák, amelyet Kiss András művelődéstörténész-levéltáros, az Erdélyi Múzeum- Egyesület főtitkára válogatott, és írt hozzá bevezetőt . A kötetet és szerzőjét Demény Péter, a Kriterion Könyvkiadó szerkesztője és Pozsony Ferenc néprajzkutató méltatták. A szerző e kötet összeállításakor elsőrendű feladatának tartotta, hogy mint a forrásmunkák kutatója, valami újjal álljon elő. A jelen kötettel sikerült ennek a feladatnak eleget tennie, ugyanis a boszorkányok, kuruzslók és szalmakoszorús paráznák létezésével és praktikáikkal az eddigiekben már számos néprajzkutató, történész és pszichológus foglalkozott, de eddig még fel nem dolgozott levéltári anyagot képeztek a boszorkány-, kuruzslási és paráznasági pereket megőrző jegyzőkönyvek. Egy társadalmat nem lehet megérteni, ha nem ismerjük, hogy mit tartottak egy adott időben tagjai bűncselekménynek, és milyen elvek alapján ítélkezett bírósága. Kiss András bevezetőjében a Bibliából szokásjoggá vált rendszert próbálja oda vezetni, ahova helyi szinten a XVIII. századig eljutott, majd a kötet további fejezeteiben a törvényeket és ítéleteket ismerteti, valamint azokat a személyeket, akik megszegték a törvényt. A kötetet olyan fejezetek teszik teljessé, mint A kiadványra vonatkozó általános megjegyzések, Jegyzetek, Az idegen és elavult szavak jegyzéke, illetve az elmaradhatatlan Név- és tárgymutató, valamint a Helynévmutató. A kolozsvári bíróságnak a középkor folyamán számos olyan esettel kellett szembesülnie, amit ma egyesek deviánsoknak tekintenek, mégis ez a bíróság működni tudott a törvény tisztelete érdekében, ami sajnálatos módon nem mindig mondható el a jelenlegi törvénykezésről. A kötetben közölt források vizsgálata és a szerző újszerű értelmezése több olyan társadalomtörténeti előzményre rámutatnak, amelyek mai napig sem lettek feltárva. E tekintetben a kötet bekezdéséből, a Vesd ki az gonoszt közüled című írásból idézek: „A közölt esetek nem önmagukban állók, a korabeli élő társadalomból vett egy-egy metszetként többnyire jóval több adatot nyújtanak, szövevényesebb összefüggésről árulkodnak, mint maga a bűncselekmény, amelyből fakadtak. Mint annyi más, a törvénykezési jegyzőkönyvek lapjain megőrzött ügy egymaga alkalmas mélyebb vizsgálatra és arra, hogy egy-egy külön tanulmány magva legyen." Lőrincz Ildikó