Új Aurora, 1983 (11. évfolyam, 1-3. szám)
1983 / 3. szám
is tagok voltak. Akad még, aki kéreti magát, de ez a tartózkodás nem ellenállás, így az agitáció többnyire józan elbeszélgetés, vaskos szópárbaj ritkán fordul elő. - Valami érdekesebb eset? - Nemigen akad. Legalábbis nekem nem akadt eddig. Nincs az a »végzethangulat«, ami 1950-51-ben volt. A »vasvillával verem őket ki« makacs elszántság se tapasztalható. Persze, nem diadalmenet ez most sem. Kis időre elhallgattam. Darvas mélyet lélegzett, majd váratlanul megkérdezte: - Ha egy foggal-körömmel tiltakozó paraszt mégis belépne, szerinted elképzelhető, hogy dühében vagy elkeseredésében felgyújtja a tanyáját? - Nehezen. Legfeljebb szélsőséges esetként, de talán még úgy sem. Nagyon elgondolkozott ezen. Akkor még nem tudtam, hogy a »Hajnali tűz« című színdarabja foglalkoztatja képzeletét. Miután könyvalakban is megjelent, elolvastam, s később emlékeztettem erre a beszélgetésre. - Az igaz, hogy én se tudok ilyen esetről, de a tanyafelgyújtást szimbólumnak szántam elsősorban, annak, hogy a szövetkezetek általánossá válásával, ha olykor kínnal-keservel is, de új paraszti világ hajnala érkezett el. Justh Zsigmond születésének századik évfordulóját ünnepelték Gádoroson 1963 februárjában. Nem e falu szülötte volt, de a pusztaszenttornyai határrész, melyen az egykori Justh-birtok elterült, benyúlik Gádoros alá. Szép gesztus volt ez a község részéről, hogy felvállalta a nagy író emlékének ápolását. A rendezők Darvast is - mint az írószövetség elnökét - meghívták a jubileumra. Ismét útitársa lehettem. Valószínűleg azért, mert egy korábbi beszélgetésünk közben az is szóba került, hogy a földosztáskor sok esetben a nemzeti kultúra értékei is áldozatul estek, így volt ez a Justh-kastély esetében is. Elmondtam neki, hogy nemcsak az egykori parasztszínház nyomai tűntek el, hanem az író síremléke is a megsemmisülés határán van. Még 1955-ben a megyei lapban - mintegy figyelmeztető felhívásként - rövid cikket írtam »Méltó emléket Justh Zsigmondnak!« címmel. Apró jelzés volt ez csupán, de segítette azoknak a hivatásos népművelőknek a törekvését, akik egyre gyakrabban szorgalmazták a Justhtal kapcsolatos emlékek, hagyományok megmentését. A családi házban találkoztunk. Késő délután érkezett. Egyetlen poggyásza fekete aktatáskája volt. Dumitrás elvtárssal a már említett kisszobában vártunk. Dumitrás néni a konyhában főzött. Darvas megérkezett. Kimentünk elébe a folyosóra. Ő a konyhába ment, mi meg utána. Ekkor láttam először, hogyan köszönti az édesanyját. Nem volt semmiféle ölelkezés, kézcsók, miegyéb, a tekintetek ölelték egymást. -Jó napot! - köszönt gyengéden Darvas. - Isten hozott. - Mit főz? - intett fejével a tűzhely felé Darvas. - Amit szeretsz. Csirkepaprikást! Darvas az asztalra tette táskáját, s narancsot vett ki belőle. - A Zsuzsa küldi! - nyújtotta át. - Köszönöm - fogadta unokája ajándékát Dumitrás néni, s betette a konyhaszekrénybe. Átmentünk a kisszobába. A sofőr meg én a heverőre ültünk. Darvas szokás szerint az íróasztalhoz. Dumitrás elvtárs az olajkályhával bíbelődött. - Egy kávé jólesne, ugye? - nézett a sofőrre Darvas, alighogy leültünk. - Kávé? Mindjárt hozom! - indult a konyhába Dumitrás elvtárs. - Nem most főzöm. Tele van a termosz. Kis idő múlva tálcával a kezében jött vissza. Rajta négy kávéspohár és négy stampedli konyak. A sofőr csak kávét ivott, s így egy pohárka konyak megmaradt. Alighogy visszatettük az üres kávéspoharakat a tálcára, Dumitrás elvtárs sürgetni kezdte Darvast: - Hat óra múlt - pillantott az órájára. - Indulni kellene. 125