Új Aurora, 1987 (15. évfolyam, 1-3. szám)
1987 / 3. szám
A puszta bölcsében (1891) pedig a párbeszédet is nélkülözni tudja: nemcsak néma hőse kényszeríti arra, hogy mindent a leírásba és a gesztusba sűrítsen, hanem a gondolat is, amit ki akar fejezni alakrajzában: a némaság és a mindenség összhangja. Ezeknek a novelláknak bizonyára biztosabb helyük van a magyar elbeszélőirodalom alakulástörténetében, mint Justh tanulmányregényeinek. Belső érvényességüket impresszionista színezésű tárgyiasságuknak, „vágásos”, tömör kompozícióiknak és stilizált dialógusaiknak köszönhetik. Amiket balladásnak is nevezhetnénk. Aligha véletlen, hogy Bori Imre és Németh G. Béla egyaránt a balladához érkezik, amikor meg akarja nevezni Justh önfelszabadítását a tételesség alól. A puszta könyve azonban azt is bizonyítja, hogy - mint bármelyik műfaj - önmagában a novella sem hitelesíthet minden mondanivalót és anyagot. A Délbent például nemcsak kiáltványszerű végszavai teszik tönkre, hanem parasztmitológiával átitatott leírásai is: „Összenéznek,egy tekintetbe belelehelve... a forró örökkévalóságot... magasra szárnyaló öntudatlansággal... Siessetek, hogy későn ne jussatok majd ide is! Mert a poshadó civilizációk undorító gőze rálehelt a fajra...” Mintha Szabó Dezsőt olvasnánk. Halála előtt Justh Zsigmond még összeállított egy harmadik elbeszéléskötetet is (Delelő és egyéb elbeszélések, 1895), ebben azonban csak egyszer éri el A puszta könyve magaslatait. A Gányó-becsületben ugyancsak a kihagyásos, tömörítő jelenetezést alkalmazza. Egy bált mutat be, amelyben három legény kiénekel egy gányó-lányt: a megszégyenített már-már menekülne, amikor táncra kéri megcsalt szeretője, végigtáncolja vele a bált, majd veszi a kalapját és búcsú nélkül elválik tőle. Az egész novella a nótázás és a tánc leírása, s a kettő között egy párbeszéd, amely fölösleges is, mert azt ismétli meg, amit a két leírás sokkal gazdagabban és hitelesebben kifejez: „Nem nézek rá azóta... Csak bánt, hogy elviszik a jó hírnevét”. Ebben a kötetben a főszerepet visszaveszi a beszély. Sőt a címadó Delelőt (1894) Diószegi András kisregénynek tekintheti és Justh regényciklusához sorolja. Némi joggal, mert ’’meséjében” a Gányó Julcsa folytatása: egy gazdalány és egy putris legény szerelmének kálváriája a dölyfös szülők áldásáig, melyet — Gányó Julcsa és férje közbenjárására - végül a nazarénus közösség kényszerít ki. Még inkább a Gányó Julcsához kapcsolja ezt a hosszú elbeszélést szemléletmódja és stílusa. Nagy terjedelme ellenére visszafogott a cselekménye, fenntartója és szervezője inkább a leírás. Voltaképpen egy szokásrendet ismerünk meg belőle, s így a falusi hierarchia, az aratás, a leánykérés, a közvélemény alakulása, a nazarénus erkölcstan működése, majd az anya engesztelő útja kiemeli az alakokat és a történetet konkrét esetlegességeik, vagy szociológiai meghatározottságuk közegéből, s megsejtet valamit életük egyetemes tartalmaiból. A szokásrendben persze a stilizáltság és az artisztikum is vonzza az impresszionizmus és a szecesszió bűvöletében élő írót, akárcsak a paraszti beszédmódban. A Delelő párbeszédeit először népszínművesnek érezzük, de a szorosabb olvasás meggyőz bennünket róla, hogy „természetellenességük” voltaképpen nyelvi toposzok alkalmazása. A következtetés Justh Zsigmond regényietlen tételességéből és hiteles tárgyiasságából csakis az lehet, amit egy Wellek és Warren irodalomelméletéből kölcsönzött tétellel már megfogalmaztunk: „A realizmus és a naturalizmus ugyanolyan irodalmi vagy irodalomfilozófiai irányzat, konvenció, stílus, mint a romantika vagy a szürrealizmus. A különbség nem a valóság és az illúzió között van, hanem a valóság különböző felfogásai, az illúzióteremtés különböző módszerei között.” Justh a naturalizmust egy hamissá vált örökséggel szemben vállalta, a hitelesítő közegeket azonban neki kellett megteremtenie. Tételei igazak lehettek (nem voltak mindig azok), de epikájában nem voltak valószerűek. Tárgyiassága stilizált alakot öltött és impresszionizmusa szubjektivizmussal telítődött, de műveiben mindkettő hitelesíteni tudta korérzését. Mondanivalói regényt, sőt regényciklust kívántak, s az áldozata lett doktriner koncepcióinak. Hitelesek tehát részletei maradhattak, amelyek kívül esnek regényszerkezetei és koncepciói hatókörén. Tárgyias leírásai tehát impresszionista képei. Amelyek szerencsés pillanataiban novellái főszerepekhez juthattak. 77