Új Aurora, 1987 (15. évfolyam, 1-3. szám)

1987 / 3. szám

sejtéseiket, vagy megelégedtek a kodifikált valószerűség megsértésével. Az irodalomtörténet lehetséges ítéletét az író utóéletét alkotó megközelítések és értékelések folyamatában találhat­juk meg, amely éppúgy magán viseli a változó irodalmi tudatok nyomait, mint tárgya - kora tudatválságáét. A közvetlen és virtuális örökös, a Nyugat alig emlékszik rá. Még Ady is, aki a századvég félbemaradt titánjait elődei között tartja számon, csak ritkán emlegeti. Egyszer a népszínmű perében kívánná tanúskodását, hogyan bánt el a színpad a magyar paraszttal. (Parasztszívek, 1905.) Azután egyik regénykéje kerül a kezébe, s bár elismeri, hogy az arisztokratákról „beavatottan, s mégis naivan” tud szólni, mondanivalója nem róla van, hanem tárgyáról. (Justh Zsigmond regénye, 1911.) Joggal feltételezhetjük, hogy a Nyugat nem Justh Zsigmond­­hoz volt hűtlen, hanem önmagához hűséges: elődje társadalmi és filozófiai programján már túl volt, doktriner tanoknak alávetett impresszionizmusa pedig nem elégíthette ki autonóm irodalmiságigényét. Justh Zsigmond újrafelfedezése a harmincas évekig várat magára. Az új népiesség vállalko­zik rá és a Nyugat második-harmadik nemzedéke. Az előbbit nemzeti és paraszti orientációja ösztönzi a Justh-pör újrafelvételére, az utóbbit pedig a Napló (1941) rejtett modern epikai alakzata és stilisztikuma. Németh László (A Nyugat elődei, 1932) fontos üres lapnak tekinti Justh Zsigmond helyét a magyar irodalom történetében. Úgy véli, hogy „mint társadalomábrázoló, azt a teljességet ígéri, amely regényírásunkból máig is hiányzik”. Azok közé a ritka emberek közé sorolja, akik származásukat ki tudták használni, s akik az epikához gazdag élettartalékokkal rendelkeztek. Megismétli Ady elismerését: „A felsőbb osztályokról senki sem írt olyan magától értetődő természetességgel, mint ő”. S egyetért azokkal is, akik Justh nagy lehetőségét az elemző- és leírókészségben látják. De szembenéz a vádakkal is. Fogalmiságát azokkal az okokkal hozza összefüggésbe, amelyek az esszé felvirágzását kiváltották. Akkor folyamodnak hozzá az írók -érvei-, amikor „az adott műfajok megszűkülnek”, de „dilettantizmusa... irodalom fölötti”; s nem bennfentesen ír, de „föntebbről”. Tudományosságát azonban már csak naiv értékként tudja elfogadni, népábrázolásában pedig romlékonynak a „lefelé­ sznobizmust” és a mitologi­kus ködöt, mely nemcsak parasztfiguráit fedi el, hanem az ő őszinte megértő szándékát is. Halász Gábor (Magyar századvég, 1937: Justh Párizsban, 1941) más irodalomszemlélettel kezdi el Justh Zsigmond rehabilitációját, mint Németh László, de az életmű újraértelmezendő vonásainak kiválasztásában azonos vele. Először ő is a tudományos analízist teszi mérlegre. Nem a mintái kedvéért vállalta a tudományosságot Justh­­ úja­­, beteges felelősségérzete és fegyelme vezérelte. S elemzései - élményeinek ikerpárjai, életműve - élmények az elemzés fényében: „Nem annyira a benyomások érdeklik, mint a saját válasza reájuk, amelyeket, akármennyire vizsgál, nem tud előre kiszámítani; a spontánság idegeinek ajándéka, nem csökkenti, sőt fokozza az értelmi munka.” Nagyvilágisága határhelyzetet teremtő szerepkör: „Mindenütt otthon van és mindenütt kissé idegenszerű. ” Dilettantizmusa az igazi élet pótléka. Saját osztályában a deviánsokhoz vonzódik, s „messze Proust előtt” mágnásait és parasztjait egyaránt rokonnak érzi. Művészi ízlésének „az egyszerűség és a raffinement keveréke” az alapja. Pesszimizmusa és melankóliája a halál árnyékában is franciás, élet- és szépségélvező, utolsó percig alkotó és éber. Ezért nőhet ki naplóiból is valóságos és felszabadult regény. Mert Halász Gábor műalkotásnak szánt műnek tekinti Justh Párizsi Naplóját. Tudatosan kimetszett időtartamot választ - érvel -, s azon túl nem folytatja feljegyzéseit, bár számos izgalmas utat tett meg; az aktualitás annyira nem érdekelte, hogy az év eseményeiből színházi és irodalmi utalásokon kívül semmit sem rögzít; az ember vonzotta, akár más, akár a maga személyében. S ami Halász Gábor érvrendszerében a leginkább perdöntő: a Napló kettősen szervezett, az írói benyomásokban tükröződő dokumentumai regényi gondolatmenetet követnek: az író elő­ször környezetrajzot ad, azután fiziológiai portrét rajzol, melyet pszichológiai arcképpé mélyít, majd jelenetez, s az így művi rendszerbe emelt életanyagot tovább értelmeztet a rávetülő élvező elragadtatással, a lírával és a moralista iróniával. Rónay György ugyancsak Justh Zsigmond emlékének őrzői közé tartozik, de elődei gondolatmenetét csak addig tudja követni, amíg vállalt irodalomtörténeti feladata a motívu­mokra irányítja a figyelmét. Amikor a magyar modernség kialakulásának folyamatát rekonst­ruálja. (Petőfi és Ady között, 1958) Justh Zsigmond alakja megnő előtte: életműve a korérzés motívumainak bő forrása lesz. Mint annyi rokonszellemű társának, a világ Justh számára is színház Rónay György irodalomtörténetében: a szkeptikus világszemlélet kivetülése, az érvényes élet hiányának bevallása: az úri társaság — „akár egy marionett-színház”; a lélek

Next