Új Csehszlovákia, 1956 (3. évfolyam, 1-10. szám)

1955-06-01 / 6. szám

cseh és szlovák b irodalom тоятёлгете A cseh és a szlovák nyelv egymás­hoz igen közelálló rokonnyelv; mind­kettő ugyanabból a nyugati szláv alapnyelvből származik, s fejlődésük is elég sokáig közös úton haladt. A Nagymorva Birodalom széthullása után a cseh és a szlovák törzs politi­kai és gazdasági fejlődésének külön­bözősége folytán kialakultak az elő­feltételek az önálló nemzetiségek és később nemzetek kialakulásához, s ezzel a két nyelv különbözőségéhez is. A történelmi korszak (a IX. szá­zad) kezdetén több törzs lakta a cseh földet, s ezek a cseh hercegek hatal­mának megszilárdulásával, az erősödő feudalizmus korában fokozatosan egyetlen cseh nemzetiségi egységbe, a cseh nemzetiségbe olvadtak össze. A cseh nyelv már a XIII. században egyre inkább a kulturális érintkezés és az irodalom nyelvévé vált. E for­májának, amelyet hagyományosan irodalmi nyelvnek nevezünk, a kö­zép-csehországi nyelvjárás volt az alapja. A XVI. század végéig hang­tani, nyelvtani felépítésében és szó­tári anyagában sok változáson ment keresztül; a gazdasági, politikai és kulturális élet fejlődésével nagy­mértékben gazdagodott az irodalmi nyelv s elsősorban szókincse vált erősebben árnyalttá. A fennmaradt emlékek azt bizonyítják, hogy az irodalmi cseh nyelv már a XIV. században igen fejlett volt, eljutott a vallásos és világi költészetig és eredményesen szolgálta az adminisz­tratív, jogi és szakmai érintkezést is. Marx Károly a XIV. század végének cseh nyelvéről kifejezetten megálla­pította, hogy ebben a korban a né­metnél fejlettebb volt, mint az egyébként Tomás Stítného és mások írásaiból is nyilvánvaló. A cseh és szlovák nyelv Az első feudális korszakban (a kézműipar felvirágzásáig) azonban a felsőbb rétegek szűk körére korlá­tozódott az irodalmi nyelv haszná­lata. De az irodalmi cseh nyelv nem szakadt el népi alapjától. Ez elsősor­ban a rákövetkező, a huszita korszak érdeme, amely a feudalizmus kora­beli cseh történelem csúcspontja: közelebb hozta az irodalmi nyelvet a legszélesebb népi rétegek nyelvé­hez. A huszita korszakban az irodalmi nyelv már nemcsak egy elkülönülő kulturális csoport nyelve, hanem egész társadalmunk közös kifejező eszköze. A XV. században a cseh nyelv diplomáciai nyelvként eljutott Csehország határain túlra is, külö­nösen Lengyelországba. A cseh nyelv nagy fejlettsége mutatkozott meg a Jednota bratiská (Cseh Testvér­­közösség) köréből eredő művekben, különösen a kralicei bibliában és Jan Amos Komensky műveiben. A XVI. században a humanista irány­zat járult hozzá a cseh irodalmi nyelv további gazdagításához és csiszolásá­hoz, de már nem kapcsolta szorosab­ban össze a nép nyelvével. A cseh irodalmi nyelv további fej­lődését ezután hosszú időre hátrál­tatta a feudalizmus újbóli megszilár­dulása és a fehérhegyi csata után be­következő osztrák abszolutizmus. Ez alatt a másfél évszázad alatt a cseh nyelvet a kulturális érint­kezés szinte valamennyi terüle­téről és az irodalomból is fokozatosan kiszorították. De a cseh nyelv to­vább élt a nép ajkán a cseh népi kul­túra nyelveként; ez a népi nyelv tette aztán lehetővé az újkori nem­zet keletkezésének többi előfeltételé­vel együtt a cseh nemzeti mozgalom kifejlődését a megújhodás korában. A cseh nemzeti társadalom új éle­tének a társadalmi érintkezés gazdag és kifinomult eszközére , irodalmi nyelvre volt szüksége ahhoz, hogy az anyagi és szellemi kultúra valameny­­nyi területét átfoghassa. Lényegesen tökéletesíteni kellett egységes iro­dalmi formáját. Szilárd nyelvtani rendszerét Josef Dobrovsky (1763— 1829) nyelvtana alapozta meg, köz­vetlenül a fehérhegyi csata előtti korhoz kapcsolódva. A szókincs szük­séges bővítése és elmélyítése terén a másik nagy cseh tudós, Josef Jung­­mann (1773—1847) és nemzedéke ért el nagy érdemeket. Mégis elég sokáig tartott, míg az irodalmi cseh nyelv állandósult. Fejlődésének további korszakában a cseh irodalmi nyelv a közélet min­den területére eljutott s az oktatásügy általános fejlődésével a cseh nép minden rétegében gyakorlatban is használt kultúrnyelvvé lett. * Az irodalmi szlovák nyelv, a szlo­vák nemzeti összefogás egyik legfon­tosabb követelményének megvaló­sulásaként, a XIX. század negyvenes éveiben alakult ki. Ekkor fogadta el Ludovít Stúr a közép-szlovákiai nyelvjárást az irodalmi nyelv alap­jául. (Előtte — különösen a XV— XVI. században — a szlovákok az akkori cseh nyelvet használták iro­dalmi nyelv gyanánt.) Keletkezése idejében az irodalmi szlovák nyelv­nek elsősorban nemzeti összefogó és tudatosító feladata volt, támogatta az új szlovák kulturális és irodalmi élet fejlődését . A XIX. század máso­dik felében és a XX. század elején továbbfejlődött és fokozatosan állan­dósult. Ebben a korban fejlődéséhez elsősorban a szlovák klasszikus köl­tők és írók (Sládkovic, Hviezdoslav, Kukucín, stb.) járultak hozzá. Az első világháború után az önálló Csehszlovák Köztársaságban a szlo­vák irodalmi nyelv a cseh irodalmi nyelv mellett államnyelvvé vált (bár ezt az egyetlen csehszlovák állam­nyelv kétféle hangzásának helytelen fogalmával indokolták). Feladatai ettől kezdve megsokszorozódtak, hi­szen a cseh nyelvvel egyenértékű kifejezőeszközzé kellett válnia. Sikerrel teljesítette a szlovák nyelv­­tudomány azokat a feladatokat is, amelyeket a II. világháború után, a felszabadulás óta az ipar államosí­tása, a szövetkezeti mozgalom, a népi közigazgatás megvalósítása és a kul­turális forradalom rótt rá. Többek között kialakították, kidolgozták és szabványosították a szlovák nyelvű szakkifejezéseket és 1954-ben új he­lyesírási szabályokat adtak ki. A szlovák irodalmi nyelv tehát ma — éppúgy, mint a cseh irodalmi nyelv — sikerrel tölti be a népi demokratikus rendszerben megvalósuló hatalmas politikai, gazdasági és kulturális fejlő­dés által megszabott funkcióját. Josef Dobrovsky Ludovit Stúr

Next