Új Csehszlovákia, 1956 (3. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6. szám
cseh és szlovák b irodalom тоятёлгете A cseh és a szlovák nyelv egymáshoz igen közelálló rokonnyelv; mindkettő ugyanabból a nyugati szláv alapnyelvből származik, s fejlődésük is elég sokáig közös úton haladt. A Nagymorva Birodalom széthullása után a cseh és a szlovák törzs politikai és gazdasági fejlődésének különbözősége folytán kialakultak az előfeltételek az önálló nemzetiségek és később nemzetek kialakulásához, s ezzel a két nyelv különbözőségéhez is. A történelmi korszak (a IX. század) kezdetén több törzs lakta a cseh földet, s ezek a cseh hercegek hatalmának megszilárdulásával, az erősödő feudalizmus korában fokozatosan egyetlen cseh nemzetiségi egységbe, a cseh nemzetiségbe olvadtak össze. A cseh nyelv már a XIII. században egyre inkább a kulturális érintkezés és az irodalom nyelvévé vált. E formájának, amelyet hagyományosan irodalmi nyelvnek nevezünk, a közép-csehországi nyelvjárás volt az alapja. A XVI. század végéig hangtani, nyelvtani felépítésében és szótári anyagában sok változáson ment keresztül; a gazdasági, politikai és kulturális élet fejlődésével nagymértékben gazdagodott az irodalmi nyelv s elsősorban szókincse vált erősebben árnyalttá. A fennmaradt emlékek azt bizonyítják, hogy az irodalmi cseh nyelv már a XIV. században igen fejlett volt, eljutott a vallásos és világi költészetig és eredményesen szolgálta az adminisztratív, jogi és szakmai érintkezést is. Marx Károly a XIV. század végének cseh nyelvéről kifejezetten megállapította, hogy ebben a korban a németnél fejlettebb volt, mint az egyébként Tomás Stítného és mások írásaiból is nyilvánvaló. A cseh és szlovák nyelv Az első feudális korszakban (a kézműipar felvirágzásáig) azonban a felsőbb rétegek szűk körére korlátozódott az irodalmi nyelv használata. De az irodalmi cseh nyelv nem szakadt el népi alapjától. Ez elsősorban a rákövetkező, a huszita korszak érdeme, amely a feudalizmus korabeli cseh történelem csúcspontja: közelebb hozta az irodalmi nyelvet a legszélesebb népi rétegek nyelvéhez. A huszita korszakban az irodalmi nyelv már nemcsak egy elkülönülő kulturális csoport nyelve, hanem egész társadalmunk közös kifejező eszköze. A XV. században a cseh nyelv diplomáciai nyelvként eljutott Csehország határain túlra is, különösen Lengyelországba. A cseh nyelv nagy fejlettsége mutatkozott meg a Jednota bratiská (Cseh Testvérközösség) köréből eredő művekben, különösen a kralicei bibliában és Jan Amos Komensky műveiben. A XVI. században a humanista irányzat járult hozzá a cseh irodalmi nyelv további gazdagításához és csiszolásához, de már nem kapcsolta szorosabban össze a nép nyelvével. A cseh irodalmi nyelv további fejlődését ezután hosszú időre hátráltatta a feudalizmus újbóli megszilárdulása és a fehérhegyi csata után bekövetkező osztrák abszolutizmus. Ez alatt a másfél évszázad alatt a cseh nyelvet a kulturális érintkezés szinte valamennyi területéről és az irodalomból is fokozatosan kiszorították. De a cseh nyelv tovább élt a nép ajkán a cseh népi kultúra nyelveként; ez a népi nyelv tette aztán lehetővé az újkori nemzet keletkezésének többi előfeltételével együtt a cseh nemzeti mozgalom kifejlődését a megújhodás korában. A cseh nemzeti társadalom új életének a társadalmi érintkezés gazdag és kifinomult eszközére , irodalmi nyelvre volt szüksége ahhoz, hogy az anyagi és szellemi kultúra valamenynyi területét átfoghassa. Lényegesen tökéletesíteni kellett egységes irodalmi formáját. Szilárd nyelvtani rendszerét Josef Dobrovsky (1763— 1829) nyelvtana alapozta meg, közvetlenül a fehérhegyi csata előtti korhoz kapcsolódva. A szókincs szükséges bővítése és elmélyítése terén a másik nagy cseh tudós, Josef Jungmann (1773—1847) és nemzedéke ért el nagy érdemeket. Mégis elég sokáig tartott, míg az irodalmi cseh nyelv állandósult. Fejlődésének további korszakában a cseh irodalmi nyelv a közélet minden területére eljutott s az oktatásügy általános fejlődésével a cseh nép minden rétegében gyakorlatban is használt kultúrnyelvvé lett. * Az irodalmi szlovák nyelv, a szlovák nemzeti összefogás egyik legfontosabb követelményének megvalósulásaként, a XIX. század negyvenes éveiben alakult ki. Ekkor fogadta el Ludovít Stúr a közép-szlovákiai nyelvjárást az irodalmi nyelv alapjául. (Előtte — különösen a XV— XVI. században — a szlovákok az akkori cseh nyelvet használták irodalmi nyelv gyanánt.) Keletkezése idejében az irodalmi szlovák nyelvnek elsősorban nemzeti összefogó és tudatosító feladata volt, támogatta az új szlovák kulturális és irodalmi élet fejlődését . A XIX. század második felében és a XX. század elején továbbfejlődött és fokozatosan állandósult. Ebben a korban fejlődéséhez elsősorban a szlovák klasszikus költők és írók (Sládkovic, Hviezdoslav, Kukucín, stb.) járultak hozzá. Az első világháború után az önálló Csehszlovák Köztársaságban a szlovák irodalmi nyelv a cseh irodalmi nyelv mellett államnyelvvé vált (bár ezt az egyetlen csehszlovák államnyelv kétféle hangzásának helytelen fogalmával indokolták). Feladatai ettől kezdve megsokszorozódtak, hiszen a cseh nyelvvel egyenértékű kifejezőeszközzé kellett válnia. Sikerrel teljesítette a szlovák nyelvtudomány azokat a feladatokat is, amelyeket a II. világháború után, a felszabadulás óta az ipar államosítása, a szövetkezeti mozgalom, a népi közigazgatás megvalósítása és a kulturális forradalom rótt rá. Többek között kialakították, kidolgozták és szabványosították a szlovák nyelvű szakkifejezéseket és 1954-ben új helyesírási szabályokat adtak ki. A szlovák irodalmi nyelv tehát ma — éppúgy, mint a cseh irodalmi nyelv — sikerrel tölti be a népi demokratikus rendszerben megvalósuló hatalmas politikai, gazdasági és kulturális fejlődés által megszabott funkcióját. Josef Dobrovsky Ludovit Stúr