Família Kárpát-Medencei Családi Magazin, 2006 (3. évfolyam)
2005. december - 2006. január
IV Família • Családi Magazin • Egyházmegyei oldalak I „...Sok mindent elfelejtettem már, de ma is élesen él bennem a kép, amikor otthonunk kerti kapujától a teherautóig, a 20 méternyi úton elszántan cipekedve, a rajtam röhögő ÁVH-s legények között mentettem a Madonnát. Csoda, hogy nem ütötték ki a kezemből. A Borsóstanyán kötöttünk ki. Onnan kezdve végigkísérte az életemet.” Karácsony 1952-ben A Hortobágyi Madonna 1949-ben, a Magyar Dolgozók Pártja teljhatalmi pozícióba kerülése után, a Rákosi Mátyás nevével fémjelzett személyi kultusz alatt honosodott meg Magyarországon az a kitelepítési forma, amely a 20. század legkegyetlenebb módszerét, a személyek, családok, embercsoportok ellen irányuló gettósítást jelentette. Az indok sokféle lehetett. Családok ezreit - kulákokat, gazdasági okokból azokat, akik nem akartak tömörülni a tsz-be, a déli határzónából elmozdított családokat, a városi kitelepítések során a volt uralkodó osztály tagjait, az ország sorsában szerepet játszó értelmiséget, polgárságot fosztották meg vagyonuktól, internálták többek között a hortobágyi tanyákon kialakított 12 szigorú, fegyveres őrizet alatt álló zárt táborba, és tartották fogva embertelen körülmények között Magyarországon. Elszántan a Madonnával W. Balassa Zsuzsát - aki ma A Hortobágyi Kitelepítettek Egyesületének egyik vezetője, mozgatója - családjával együtt Miskolcról telepítették ki Hortobágyra, a Borsós-tanyára. Zsuzsa alig töltötte be a 18. életévét, frissen érettségizett álmodozó lány volt. Éva nővére 20, édesanyja 50, édesapja 60 éves volt akkor. Ők már egyszer megtapasztalták a hontalanságot, amikor édesapját mint csapattisztet velük együtt Németországba vezényelték 1944-ben. 1952-ben újra rájuk tört a félelem. Akkor éjjel még nem tudták, hogy hamarosan egy hortobágyi tyúkól lesz az új otthonuk. Akkor éjjel Miskolcon, a rémület éjszakáján a kitörölhetetlen keserűség, a befészkelt rémület, a kitaszítottság örök tanyát vert több száz család lelkében. Fél óra a megrémüléshez elég, de nem egy élet összeszedéséhez, batyuba kötéséhez. -Mit vihettünk volna fél óra alatt-emlékezik vissza Balassa Zsuzsa. - Ott kellett hagynunk mindent. Anyukám kevés ruhaneműt szedett össze. Álmodozó lány voltam, a számomra legszükségesebb tárgyakat vittem magammal: a szótáraimat, a lemezeimet, a gramofonomat, és lekaptam egy nagy, 100 cm x 70 cm-es képet a falról. A Madonna című Murillo olajnyomatnak nincs művészettörténeti értéke, de nagyon kedves emlék volt. Sok mindent elfelejtettem már, de ma is élesen él bennem a kép, amikor otthonunk kerti kapujától a teherautóig, a 20 méternyi úton elszántan cipekedve, a rajtam röhögő ÁVH-s legények között mentettem a Madonnát. Csoda, hogy nem ütötték ki a kezemből. A Borsós-tanyán kötöttünk ki. Bezsúfoltak bennünket a nagyhodályba, ahol a mai Madárkórház és Múzeum működik, az életterünk az ágyunk volt és az alatta lévő hely. Nem volt könnyű megőrizni ezt a nagy képet, de mindannyiunknak vigasztalást jelentett az a harmónia, amit a kép sugárzott. Derűjéből merítettük erőnket, a maradék reményünket. Attól kezdve végigkísérte az életemet. A kitelepítés óta számunkra csak a Hortobágyi Madonna címet viseli, ma is itt van a szobám falán. A tyúkól számunkra a mennyország volt A tyúkól a második szállásunk volt, négy hónap után, novemberben elköltöztettek bennünket a hodályból a Hotel Hortobágy akkori épületébe és a mellette lévő cselédházakba, disznóólba, tyúkólba - említi mosolyogva ezt a fordulatot W. Balassa Zsuzsa. - Nagyon W. Balassa Zsuzsa